A 2014-es orosz-ukrán háború:
okai, lefolyása és politikai-jogi értékelése

• Oroszország Ukrajna ellen indított agressziós háborújának oka, jellege és célja
• 1. Oroszország Ukrajna elleni háborújának genezise és természetrajza

Az Oroszországi Föderáció Ukrajna ellen intézett fegyveres támadása nemcsak az ukrán politikusokat és a társadalmat, hanem a nemzetközi közvéleményt is meglepte. Tárgyilagosan szemlélve az eseményeket azonban megállapíthatjuk, hogy a háborút Oroszország Ukrajna-politikájának imperatívuszai determinálták.
Karl von Klausewitz klasszikus munkájában, A háborúról címűben (1932-1834), amelynek alaptételei ma is időszerűek, a következőket írta: „A háború a politika folytatása más eszközökkel”. Annak idején, 1917 decemberében a Lenin által vezetett szovjet-orosz kormány Ukrajna-politikája az Ukrán Népköztársaság ellen indított háborúhoz vezetett. Az 1920 őszén véget ért harci cselekmények eredményeként Ukrajnában erőszakkal bevezették a kommunista rendszert, az országot pedig a Szovjetunióhoz csatolták. Attól kezdve szovjet Oroszország bármilyen ukrán nemzeti felszabadító mozgalmat – lett légyen az a kulturális autonómia megteremtésére irányuló, vagy az UPÁ-hoz hasonló fegyveres szerveződés – határozottan elfojtott, a résztvevőket pedig kegyetlenül megbüntette. 
A múltban Ukrajna révén válhatott a moszkvai cári hatalomból birodalom, az ukránok voltak a szellemi, kulturális és humanitárius donorjai. Ukrajna annektálásával a moszkvai cári hatalom egészen Kelet-Európa határáig terjeszkedett, és a későbbiekben birodalomnak kiáltotta ki magát, kisajátítva Ukrajna történelmi nevét – Rusz – és az egész ukrán történelmet, ide értve az óorosz államiságot is. Hazánk Oroszország történelmében játszott különleges szerepére való tekintettel az ukrán államiság 1991-ben történt helyreállítása igazi kihívást jelentett az orosz birodalmi önképnek, és lelki sérülést okozott korunk mai birodalmi sovinisztáinak.
Az ukrán függetlenség újjászületése elkerülhetetlenül magával hozta a nemzeti emlékezet és a szuverén nemzeti történelem újjászületését is, minek következtében magától értetődően csorbult Oroszország történelme, romba dőlt az ezeréves államiságról, európai identitásról szőtt mítosz és az európai civilizációhoz való tartozás magától értetődősége. Az orosz birodalmi soviniszták tisztában vannak azzal, hogy Ukrajna visszaszerzése nélkül – területével, természeti és emberi tartalékaival együtt – Oroszország minden birodalmi vágyálma kudarcra van ítélve.
Innen nézve az orosz politikai elit és a közemberek határozott meggyőződése, hogy:

• az oroszok és az ukránok egy nemzetet jelentenek, és újraegyesítésük egy államban egy cselekvőképes szuperetnikum kialakulásához és egy „orosz világ” létrejöttéhez vezethet, amelyben egységes lesz az egyház, a nyelv és kultúra;
• Ukrajna Oroszország része, és nem létezhet tőle függetlenül;
• Ukrajna bűne a szovjet birodalom felbomlása és az Oroszország számára ebből következő gondok;
• Ukrajna független államisága geopolitikai anomália, és stratégiai fenyegetést jelent Oroszország számára;
• Oroszország Ukrajna nélkül geopolitikai torzó és nem születhet újjá világhatalomként.

Az orosz mentalitásban gyökerező ukrán-ellenes eszmék és revansista törekvések jelentik ma Oroszország Ukrajna irányában folytatott külpolitikájának tartalmát, illetve stratégiai végcélját, amely előrevetíti ez utóbbi nemzeti egységként, a nemzetközi jog alanyaként történő, a geopolitikai realitásokat semmibe vevő felszámolását. Alekszandr Dugin az orosz geopolitikai doktrínában már a 90-es évek közepén megfogalmazta a következőket: „Ukrajna szuverenitása annyira negatív az orosz geopolitika szempontjából, hogy elviekben könnyedén kiprovokálhat egy fegyveres konfliktust… Ukrajna léte a jelenlegi határok között és a mostani „szuverén állam” státuszával hatalmas csapást jelent Oroszország geopolitikai biztonságára, egyenértékű a területére történt behatolással. A független Ukrajna további létezése megengedhetetlen”. Dugin Ukrajna felosztásának forgatókönyvét is csatolta eszmefuttatásához.
A szuverén országok civilizált kapcsolatainak paravánja mögött Oroszország már régóta folytatja különleges akcióit Ukrajna ellen, melyeknek három kulcsmozzanata következő:

• Akadályozni Ukrajna nyugati irányú politikáját, tekintettel arra, hogy az ország NATO és EU tagsága megvalósíthatatlanná teszi az új orosz birodalom – eurázsiainak maszkírozott – újjászületését;
• Oroszország határain belül és azokon túl kiirtani mindent, ami ukránnak mondható, mert csak az ukrán identitás felszámolása alapozhatja meg egy ilyen birodalom felépítését és működését;
• Az irányított káosz folyamatos fenntartása Ukrajnában, olyan szeparatista mozgalmak kiprovokálása, amelyek az állami intézményrendszer meggyengítésére, az ország szétszakadására és az államiság összeomlására irányulnak.

E követelményrendszer végrehajtásával a titkosszolgálatokat, a diplomáciát és az utóbbi időben már a fegyveres erőket bízták meg. Eszközrendszerük alapja az ügynökeik által kifejtett aknamunka és befolyásolás, a félretájékoztatás és zsarolás, a fenyegetés és nyomásgyakorlás, a korrupció és bűnözők, fizetett „önkéntesek” és azonosító nélkül harcoló egységek bevetése.
Oroszország Ukrajna-politikájának tartalmára, módszereire és módjára gyakorolt hatása tekintetében fontos tényezőt jelent Vlagyimir Putyin orosz államfő személyisége. Tekintettel csekista múltjára, nem válogat a cél elérését szolgáló eszközökben, ravaszul és cinikusan cselekszik, a nemzet vezetőjének élethosszig tartó szerepére tart igényt, akit a történelem jelölt ki az orosz birodalom feltámasztásának magasztos missziójára, s alig titkolt felsőbbrendűséggel viszonyul a nyugati demokráciák vezetőihez és paranoiás gyűlölettel és tiszteletlenséggel viseltetik az ukránok és Ukrajna irányában.
Nem véletlen, hogy 2000-től, elnökké választásának pillanatától a Kreml Ukrajna-politikája jobban az előtérbe került, keményebb és rendszerszerűbb lett. Ukrajna európai és euro-atlanti integrációs törekvéseit akadályozandó Oroszország a humanitárius agresszió kiterjesztésének útjára lépett, amit ügynöki hálózata és az ötödik hadoszlop révén hajt végre az információs, nyelvi, történelmi és vallási térben. Északi szomszédunk ezekkel a módszerekkel törekedett és törekszik lerombolni az ukrán identitást, amely rendszerszervező része az ukrán nemzetállamnak, és a hagyományos orosz birodalmi hagyományok révén kívánja bebiztosítani „az ukrán kérdés végleges megoldását”.
A Kreml vezetése rákényszerítette a 2010-ben történt megválasztását követően óriási felhatalmazással bíró Viktor Janukovics ukrán elnököt arra, hogy letegyen az európai és euro-atlanti integráció irányvonaláról és ukránellenes humanitárius politikát folytasson. A központi kérdésnek már nemcsak Ukrajna ideiglenes visszatérését, hanem végérvényes integrálását tekintette. E cél megvalósulása esetén hazánk az orosz érdekszféra részévé vált volna és az ukrán identitás mind személyi, mind pedig nemzeti szinten akadálytalan és rendszerelvű felszámolásnak lett volna kitéve. A gyakorlatban ez annyit jelentene, hogy az „ukrán Ukrajna” helyett létrejönne egy „ukránok nélküli Ukrajna”, és az eloroszosított Ukrajna részévé válna az „orosz világnak”, a független államiság megőrzésének halovány esélye nélkül.
Janukovics 2014 februárjában bekövetkezett bukása és a hatalomból történt eltávolítása után új távlatok nyíltak az ukrán államiság és nemzeti identitás szempontjából romboló hatású események megállítására és az európai és euro-atlanti integráció irányvonalának megújítására. Megérezvén az Ukrajna feletti ellenőrzés elvesztésének esélyét, Putyin fegyveres agresszióhoz folyamodott, amellyel nemcsak a Majdanért állt bosszút az ukránokon, hanem hazánk gyors, egyszer s mindenkorra történő megtörésére számított.
A politikai és információs térben különféle meghatározásokkal illetik az Oroszországi Föderáció Ukrajna ellen intézett fegyveres támadását. Egyes megfogalmazások szerint ez „hibrid háború”, „hadüzenet nélküli háború”, „meglepő háború”, „rejtett háború”, „titkos háború”, „elúszó háború”, „nem szabványos háború”, „félháború” vagy az „irányított káosz háborúja”. Lehetséges, hogy az ilyen fajta megközelítés megkísérli verbálisan tükrözni az Oroszország által kezdeményezett háború specifikumát, amely módszereit tekintve eltér a hagyományos, klasszikus háborúktól. Az is lehetséges azonban, hogy csak az olyan pontos és jogilag meghatározott kifejezést szeretnék elkerülni, mint az „agresszív háború”.  Az eufemizmusok alkalmazása teljes mértékben megfelel a jól ismert, „don’t irritate Russia policy”, azaz „ne izgassuk fel Oroszországot” politikának, amelyet számos nyugati, illetve ukrán politikus és értelmiségi is a magáénak vall.
Másrészt olyan törekvésekkel is találkozunk, amelyek hajlamosak az Ukrajna ellen indított orosz támadás következtében kialakult helyzetet ”belpolitikai válságnak”, „polgárháborúnak”, „ukrán-orosz háborúnak” nevezni. Lényegüket tekintve ezekkel a megfogalmazásokkal kísérletet tesznek a Krím Oroszország általi annektálásának eliminálására, és a kelet-ukrajnai harci cselekményeket nem nemzetközi, hanem belpolitikai válságnak feltüntetni, melyekért az ukrán kormány a felelős. E megközelítés ragyogó példája a 2014. június 30-án született állásfoglalás és az ennek alapján a Human Rights Watch által 2014. július 24-én elfogadott jelentés. A jogvédő szervezet által beterjesztett jogi helyzetelemzés szelektál a tények között, manipulatív, előítéletes, és lényegét tekintve az orosz hatalmi elit hivatalos véleményét tükrözi, amely arra hivatott, hogy félretájékoztassa a világ közvéleményét, igazolja jogellenes cselekedeteit, s a végeredményben letagadja Oroszország részvételét az agresszióban.

• 2. Az agresszor nyílt és titkolt célja

Oroszország fegyveres agressziójának jóval távlatosabb a célja annál, hogy területeket foglaljon el Ukrajnából. Többek közt ezt igazolja az is, hogy a Kreml az ukrán független államiság ellen intézett támadásának „békés” rendezésébe szeretné bevonni a nyugati államokat. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter már 2014. március 5-én felvázolta John Kerry amerikai külügyi államtitkárnak tervének alapelemeit. Íme:

• Ukrajna ne írja alá a társulási szerződést az EU-val;
• mondjon le a NATO-csatlakozásról;
• a 2014. május 25-re kiírt elnökválasztást halasszák egy későbbi időpontra;
• Ukrajna dolgozzon ki új Alkotmányt;
• Ukrajna alakuljon föderális állammá;
• az orosz nyelv kapja meg az állami nyelv státuszát.

Lavrov terve egyenlő Ukrajna elszigetelésével, darabokra szaggatásával, oroszosításával, az ukrán nemzet identitásának felszámolásával, végső soron pedig államiságának megszüntetésével.
Nem sokkal korábban bővebben és némi módosításokkal is megvitatták Lavrov tervét, amikor az orosz külügyminisztérium egy Ukrajnát támogató csoport megalakításáról tárgyalt. Ezt a dokumentumot 2013. március 17-én hozták nyilvánosságra. Tartalmát és irányultságát tekintve e tervezet értelmében hazánkat meg kell fosztani az észak-atlanti biztonsági rendszerben való részvételtől, hogy egymaga álljon szemben Oroszországgal, és a Kreml szerezzen jogosultságot az ukrán belügyekbe való beavatkozásra.
Tekintettel arra, hogy a Lavrov tervét mind az ukrán kormány, mind pedig a nyugati demokráciák elutasították, az orosz fél taktikai célzattal elállt annak maradéktalan és azonnali megvalósításától, de soha sem tett le róla, csak most szakaszosan kívánja végrehajtani, elsősorban a Donyeck és Luhanszk megyékben kialakult álló, jobban mondva parázsló háború bázisán a Dnyeszter-mellékhez hasonló helyzetet teremtve. Ezzel destabilizálná az ukrajnai helyzetet, és megakadályozná az ország európai és euro-atlanti integrációját.
Az orosz agressziónak van még egy, talán kevésbé feltűnő célja is: ellenőrizni, mennyire készek és képesek a nyugati demokráciák felvenni a harcot az Oroszországi Föderáció erőszakos eszközökkel történő revansista és expanziós tervei megvalósításával szemben, amelyeknek célja a közelmúltban elveszített területek visszaszerzése.
Vlagyimir Putyin 2014. március 18-án és augusztus 1-jén elhangzott nyilvános beszédeiben, valamint az orosz politikusok és képviselők megszólalásaiban, a putyini rendszer által ellenőrzött sajtónyilvánosságban és az interneten a bolsevikok 1917-es hazaáruló politikáját taglalják, minek következtében az orosz seregek poroszországi, baltikumi, galíciai és romániai sikerei ellenére Oroszországtól ellopták a győztesnek kijáró elismerést az első világháborúban, és jelentős területvesztést voltak kénytelenek elszenvedni. Ezzel párhuzamosan az említett nyilvánosságban rendre jelennek meg olyan felvetések, amelyek kétségbe vonják az Egyesült Államok jogosultságát olyan területek birtoklására, mint Alaszka, vagy a kaliforniai partvidék egyes szakaszai.
Az oroszországi propagandakampány keretében kibontakozó revansista szövegkörnyezetet az is alátámasztja, hogy aktív vita zajlik az orosz fegyveres erők korszerűsítéséről, támadó fegyverzettel történő felszereléséről és a harmadik világháború esélyéről.

• Oroszország Ukrajna elleni agressziójának katonai és diplomáciai aspektusai

• Oroszország Ukrajna elleni fegyveres agressziójának elsődleges jelei

Oroszország Ukrajna elleni háborújának valóban vannak jellegzetességei, de a nemzetközi jog szempontjából egyértelműen fegyveres agressziónak tekinthető, hiszen országunkat az Oroszországi Föderáció fegyveres erőinek és/vagy az ellenőrzése alatt álló önkéntesek részéről érte mind rejtett, mind pedig nyílt támadás.
Annak a ténynek, hogy az Oroszországi Föderáció titokban vetette be fegyveres erőit, nincs jogi jelentősége, nem gátolja és nem is gátolhatja azt, hogy a vétlen Ukrajnát ért támadást az érvényes nemzetközi jog általánosan elismert rendelkezései alapján agressziónak tekintsük.
A putyini vezetés által a fegyveres támadás kezdetekor alkalmazott, a valós célokat elfedni hivatott álságos módszerek – különleges alakulatok, egyedi összetételű egységek és az OF fegyveres erői technikai eszközeinek felségjelzés nélküli bevetése; a civil lakosság, elsősorban a nők és a gyerekek élő pajzsként történt felhasználása a katonai objektumok ellen intézett támadások során; a szakadárok anyagi támogatása és felfegyverzése; az orosz titkosszolgálatok aknamunkája; a propagandaháború gépezetének felhasználása – az erkölcsi hiátust igazolják, nem pedig az agresszió nemlétét, és olyan helyzetet alakítottak ki, amelyek súlyosbítják az Oroszországi Föderáció, az agresszor állam vétkét.
Oroszország első alkalommal 2014. február 27-én vetette be fegyveres erőit, amikor a Főparancsnokság Központi Felderítő Hivatalának különleges alakulatai és a 45. önálló légi deszantos ezred elfoglalta a Krími Autonóm Köztársaság Legfelső Tanácsának és Minisztertanácsának épületét, az ukrán fegyveres erők krími egységeit pedig a félszigeten állomásozó orosz egységek provokálták. Az Oroszországi Föderáció Szövetségi Tanácsa utólag elismerte az orosz fegyveres erők bevetését Ukrajna ellen, és Putyin kezdeményezésére 2014. március 1-jén el is fogadták az ezt szentesítő határozatot.
Egyértelműen agressziónak tekinthető, ha egy állam elsőként vet be fegyveres erőket egy másik állam ellen. Az ENSZ Közgyűlése 3314 (XXIX). számú határozatának az agresszióra vonatkozó 2. számú cikkelye (1974. december 14.) leszögezi: „Amennyiben egy állam elsőként alkalmaz fegyveres erőt, megsértve ezzel az ENSZ Alapokmányát, prima facie agressziót követ el…” A határozat 3. cikkelye értelmében egy állam által kezdeményezett fegyveres támadás agressziónak tekinthető, és nincs jelentősége annak, hogy hivatalosan zajló háborúról van szó, avagy sem.
Annak sincs jogi jelentősége, hogy Ukrajna határozatlansága, valójában azonban vezetőinek hazaáruló magatartása okán, sajnos nem élt az ENSZ Alapokmánya 51. cikkelyében lefektetett önvédelmi jogosítványaival és nem szegült szembe azonnal az agresszorral.

• Az agresszió lefolyása és jogi meghatározása

Az Oroszországi Föderáció agressziójának lefolyásában 2014. február 27-től 2014. szeptember 5-ig – „a fegyverek alkalmazásának leállításáról” szóló ún. Minszki Jegyzőkönyv aláírásáig – három szakaszt különböztethetünk meg.
Az első szakaszban az orosz különleges alakulatok erővel elfoglalták a Krími Autonóm Köztársaság parlamentjének és kormányának épületeit.

• Ennek folyományaként felségjelzés nélküli orosz fegyveres alakulatok érkeztek a félszigetre;
• Az Oroszországi Föderáció Fekete-tengeri flottája blokád alá vette azokat az ukrán kikötőket, amelyekben az Ukrán Haditengerészeti Flotta hajói állomásoztak;
• A helyi lakosokból önkéntes alakulatokat szerveztek és fegyvereztek fel, és azokkal a reguláris erőkkel együtt vetették be őket az ukrán katonai egységek blokád alá vételére, amelyek az 1997-ben kötött ukrán-orosz megállapodás értelmében a félszigeten állomásoztak;
• a félszigeten katonai megszálló rezsim alakult.

Az orosz megszállók által illegitim módon megalakult krími végrehajtó hatalom sietve megszervezte, és 2014. március 16-án meg is tartotta a félsziget sorsát eldöntő álnépszavazást. Már a rákövetkező napon, március 17-én feloszlatták az autonóm köztársaság korábbi parlamentjét, 18-án pedig az önjelölt képviselők alá is írták a megállapodást Putyin orosz elnökkel arról, hogy az autonómia csatlakozik az Oroszországi Föderációhoz. Más szóval végbe ment egy törvénytelen és elsietett cselekmény-sorozat, amely igazolni volt hivatott az orosz betörést és egy ukrán terület annektálását.

Az események jogi meghatározása

Az orosz fegyveres erők által 2014 februárjában-márciusában a Krímben végrehajtott erőszakos cselekmények agressziónak tekinthetők az ENSZ Közgyűlés 3314 (XXIX) határozatának az Agresszió megnevezése címet viselő 3. cikkelye szerint. A határozat megállapítja, hogy agressziónak tekinthető:

• bármilyen katonai megszállás, akár átmeneti is, amelynek során betörés vagy támadás ér egy országot, és területét vagy annak egy részét katonai erővel elfoglalják („a” pont);
• az ország kikötőinek és partvidékének blokádja más állam fegyveres erői által („c” pont);
• az egyik államnak a másik állam területén szerződéses feltételekkel állomásozó katonai egységeinek a megállapodást sértő módon történő felhasználása, illetve ott-tartózkodási idejük meghosszabbítása a szerződés érvényességének megszűntét követően („e” pont);

Tehát az ENSZ Közgyűlés 3314 (XXIX) számú határozatának értelmében az Oroszországi Föderáció által 2014 februárjában-márciusában Ukrajna ellen elkövetett cselekményei lefedik a 3. cikkely „a”, „c” és „e” pontjaiban megfogalmazott definíciókat.
A második szakaszt 2014 áprilisában indította el az Oroszországi Föderáció Ukrajna ellen, amikor is az orosz titkosszolgálatok által ellenőrzött, irányított és pénzelt fegyveres csoportok kihirdették a Donyecki Népköztársaság (2014. április 7.) és a Luhanszki Népköztársaság (2014. április 27.) megalakulását.
2014 májusában ezek az önjelölt vezérek (sok orosz állampolgár is volt közöttük) alkotmánysértő módon bonyolítottak le egy illegitim népszavazást, amelynek az volt a célja, hogy az érintett területek szakadjanak el Ukrajnától. A „népszavazás” lebonyolítását és az Ukrajna területén belül létrejött törvénytelen területi egységek támogatását voltak hivatottak biztosítani azok a felderítő-felforgató csoportok, amelyeket az orosz fegyveres erők Főparancsnokságának keretében működő Központi Hírszerzési Hivatal főtisztjei irányítottak a helyszínre, illetve az orosz kozákság bázisán alakult, csecsen harcosokkal „dúsított” paramilitáris alakulatok, többek közt a kétes hírű Vosztok zászlóalj valamint olyan felfegyverzett szakadárok, mint az Orosz Szektor és a Támasz. Közreműködésükkel kezdődött el Donyeck és Luhanszk megye számos településén a közigazgatási épületek elfoglalása, az ukrán szárazföldi és légierő megtámadása.
Az Ukrajna elleni agresszióban bevetett, és az Oroszországi Föderáció által ellenőrzött, irányított és pénzelt fegyveres alakulatok rendszeresen kiegészültek a szakadárokhoz csatlakozó leszerelt orosz katonákkal, fegyvereket és haditechnikát – harckocsikat, tüzérségi rendszereket, tankelhárító eszközöket és modern légelhárító rendszereket – biztosítottak számukra.