A konotopi ütközet szerepe az orosz-ukrán háborúskodás történetében
A konotopi győzelem nagyon tanulságos az ukrán erő és gyengeség felismerése szempontjából. A világtörténelem nem szolgál túl sok példával arra, amikor az igazi diadalt arató dicstelenül elveszíti a hatalmát.
A konotopi ütközet azon jelentős események sorába tartozik, amelyek több okból is említésre méltóak. Jogosan sorolható a kozákság olyan katonai sikerei közé, mint a Zsovti Vodi, Korszun és Piljavci térségében aratott győzelmek 1648-ban, vagy Batog alatt 1652-ben.
Ezt a győzelmet nem tömeges hősiességgel vívták ki, hanem elsősorban hadicsellel – Ivan Vihovszkij hetman és szövetségese, IV. Mehmed Girej krími tatár kán megállapodásának köszönhetően. A konotopi ütközet azonban nemcsak hadtörténeti szempontból tarthat számot a történészek és a társadalom érdeklődésére, hanem nagy jelentőséggel bír az ukrajnai politikai folyamatok megértését tekintve is.
A konotopi ütközet legelőször is egyértelműen eloszlatja azt a mítoszt, miszerint az 1654-ben kötött perejaszlavi szerződés eredményeképpen Ukrajna egyesült volna az orosz állammal. Ezzel szemben a két ország viszonya bővelkedett a legkülönfélébb eseményekben – többek közt katonai szembenállás is előfordult.
Egy másik eloszlatandó mítosz az ukrán kozákok és a krími tatárok szembenállása.
Lelki és fegyverbarátok. Az ukrán kozákok és a krími tatárok barátságáról
A konotopi csata nagyon tanulságos az ukrán erő és az ukrán gyengeség jelenségének tudatosítása szempontjából is. A világtörténelem ugyanis nem bővelkedik olyan példákban, amikor a győztes uralkodó, a valódi diadalt arató személy – esetünkben Ivan Vihovszkij hetman – a győztes csata után két hónappal dicstelenül elveszíti a hatalmát, méghozzá közvetlen környezete, alattvalói nyomására. Az orosz történetírás különös módon értelmezi a Hetmanátus és Moszkva akkori kapcsolatát: nem háborúról, hanem Vihovszkij önkényes lépéseiről írnak. Pedig Vihovszkij legitim módon megválasztott hetman volt, akit a moszkvai cár is elismert! Tárgyilagosan szemlélve az eseményeket, az első ukrán-orosz háborúról van szó, amely nem korlátozódott csupán a konotopi ütközetre.
Az 1658-1659-es ukrán-moszkvai háború idején élte meg Ukrajna a XVII. század második felének legnagyobb humanitárius katasztrófáját. Ennek egyik oka az elhúzódó polgárháború volt, amely soha nem látott erővel lángolt fel Vihovszkij uralkodása idején.
Ebben a háborúban teljesen elfogadott volt „keresztbe tenni” a tegnapi harcostársnak, méghozzá Ukrajna kárára. Semmi meglepő sem volt tehát abban, hogy éppen a konotopi események idején indított hadjáratot a Krím félszigetre az olvasóink körében is jól ismert Ivan Szirko atamán, megakadályozván Vihovszkij hetman hatalmának megszilárdulását. Szirko akciója provokálta ki a soron következő ukrán-krími szakítást, a tatárok rabló hadjáratát a balparti városokban és falvakban és a moszkvai katonaság visszatérését Ukrajnába.
Háború a hitért és a szabadságért. Hogyan kapcsolódott össze Szirko atamán és János király sorsa?
Legalább ennyire voltak sorsdöntőek Vihovszkij hetman személyes melléfogásai is. Az egyébként távlatos politikai tervében, amely szerint a kozák Ukrajnához föderatív alapon csatlakozna két államalakulat – Litvánia és Lengyelország – Vihovszkij nem volt képes megvédeni Ukrajna érdekeit.
Kárpótlásként a hetman, annak családja és környezete élt a lengyel király nagylelkűségével, háborús körülmények között azonban ez a magatartás egyenértékű volt saját halálos ítéletével. A tatárok által lerabolt Balparton hetman ellenes lázadás tört ki, Vihovszkij közvetlen környezete pedig gyorsan megtalálta az utódot Jurij Hmelnyickij személyében.
Tekintettel a hetmanfi fiatal korára és nem túl szilárd jellemére, az elöljárók a lehető legjobbnak tekintették választásukat: megőrizhették helyi hatalmukat. A következményekről jobb nem beszélni.
Haderő szempontjából felemelkedésének időszakában az ukrán Hetmanátus– 1648-1649-ben – jóval erősebb volt több, önálló államisággal rendelkező szomszédjánál, többek közt a Moldvai, Vlah és Erdélyi Fejedelemségnél.
A katonai erő azonban nem minden. Az államot a kor kívánalmai szerint legitimálni is kellett, méghozzá egy, az „uralkodói klubhoz” tartozó személyiség révén. Bohdan Hmelnyickij nem véletlenül szorgalmazta a házasodási „projektet”: idősebb fia, Timos feleségül vette Vasile Lupu moldvai fejedelem leányát.
E tekintetben kivételként tekinthetünk Hollandiára és Svájcra. Ezeknek az országoknak idegen uralkodók segítsége nélkül sikerült megszabadulnia a külső uralomtól. Tárgyilagosan szemlélve, a kozák államnak külső segítség nélkül nem volt esélye bővíteni ezt a névsort.
Mindezeken túlmenően az évekig tartó háborúskodás nyomot hagyott a kozák katonák harckészségén is. Méghozzá azon oknál fogva, hogy a kozákok nemcsak katonák voltak, hanem a földeken is dolgoztak.
A kozák családfő hosszú távolléte a gazdaság hanyatlásához vezetett, következésképpen nem volt képes felkészülni a következő hadjáratra. 1651-ben, a Beresztecska alatt elszenvedett súlyos vereséget követően valóban nagyon sokat jelentett a külső – a török szultán vagy a moszkvai cár – segítség.
Bohdan Hmelnyickij többször is megpróbálkozott maga mellé állítani a tekintélyes dinasztiák képviselőit. Fennmaradt néhány rendelete, amelyben megtiltotta a kozákoknak, hogy a Zaszlavszkij vagy Visnyeveckij fejedelmek birtokaira lépjenek, vagy bármivel is megsértsék azok szolgáit vagy hivatalnokait. Hmelnyickij jellemét ismerve bizton állíthatjuk, hogy nem véletlenül hozott ilyen döntéseket.
A konotopi ütközet: vereségbe forduló győzelem
Ukrajna koronázatlan uralkodói dinasztiájának, az Osztoszkij fejedelmeknek igen titokzatos és gyors eltűnése (azt rebesgették, hogy ehhez köze volt a jezsuitáknak, akik eltakarították az útjukból a pravoszláv egyház legmeggyőződésesebb híveit) után Zaszlavszkij és Visnyeveckij voltak az arisztokrácia legtekintélyesebb képviselői, és igényt tarthattak az ukrán uralkodódinasztia alapítóinak szerepkörére.
Ők azonban elképzelhetetlennek tartották szerepvállalásukat a Rzecz Pospolita keretein kívül, mert őseik vallásáról már rég áttértek a katolikus hitre, a kozák lázadás logikája pedig ellentmondott a fejedelmek érdekeinek, akik hatalmas uradalmakkal rendelkeztek, és kíméletlenül kizsákmányolták alattvalóikat. A kozákok fellépését követően hamarosan Zaszlavszkij fejedelem állt a lengyel királyi hadak élére. Jarema Visnyeveckijt pedig a kozákok legádázabb ellenségeként őrizte meg a történelmi emlékezet.
Tehát egy másik modellt, külhoni uralkodó támogatását kellett keresni. Hmelnyickij kezdetben a török szultánra gondolt. A jeruzsálemi pátriárka azonban 1649-ben – a Közel-Keletről Moszkvába utaztában – a pravoszláv moszkvai cárt ajánlotta Hmelnyickij figyelmébe. Eközben – Moszkva hangos elégedetlenkedése közepette – folyamatosan fejlődtek a kapcsolatok X. Károly Gusztáv svéd királlyal.
Kijev soha nem volt hetmani főváros. Még a kijevi ezred központja sem Kijevben, hanem Kozelciben vagy Gogolevben volt. Hmelnyickij azonban több alkalommal is szellemi fővárosként emlegette Kijevet, az Őskijevi állam utódját. Rendeleteikben más hetmanok is fővárosként emlegették Kijevet.
Kijevben – Csigirinnel, Perejaszlavval vagy Cserkaszival ellentétben – sohasem voltak számbeli többségben a kozákok a kispolgárokhoz és az egyházi személyekhez viszonyítva. Mindemellett katonai-stratégiai és mozgósítási szempontból is kisebb volt a jelentősége, mint mondjuk Csigirinnek. Az utóbbi védettebb volt, gyorsabban lehetett benne összevonni a katonaságot a hagyományos kozák régiókból, könnyebb volt megszervezni az összeköttetést a krími és a Fekete-tenger északi partján élő szövetségesekkel.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a perejaszlavi szerződés értelmében Kijevben tartózkodott egy moszkvai garnizon, ugyanakkor az is természetesnek tekinthető, hogy egyik hetman sem kívánt volna önként a cári adminisztráció ellenőrzése alá kerülni.
Jurij Potasnij
