Egyiptom – Leszja – Ukrajna…
Több mint egy esztendővel ezelőtt történt, hogy legidősebb lányom, Okszana jóvoltából Egyiptomban, pontosabban Alexandriában jártam. Abban az időben történt, amikor a világsajtó teli volt az egyiptomi felkelésről szóló nyugtalanító hírekkel. Őszintén bevallom, hogy nehéz szívvel indultam útnak, pedig a lányom jövendőbelije révén megbízható és hiteles információink voltak a dolgok valódi állásáról. Mahmud, aki ma már a vőm, megnyugtatott bennünket, hogy a tv-adások túloznak: Egyiptomban tényleg vezetőváltás zajlik, de a lakosság túlnyomó többsége – az ország lakossága közel 90 millió – az új vezetést támogatja, akárcsak a hadsereg. Éppen ezért nincs esélye az emberek és a fegyveres testületek közötti összecsapásnak, hiszen a rendőrség és a hadsereg az emberek oldalán áll, és minden tőlük telhetőt megtesznek a polgári lakosság megvédése érdekében. A televízióban látható provokációk a régi rendszer néhány száz, vagy ezer hívéhez köthetők.
Amikor először léptem Egyiptom földjére, még nem tudtam, hogy életem új szakaszának küszöbére érkeztem (a lányom esküvőjére utaztunk Alexandriába, mert Magyarországon nem tarthattuk meg az egyiptomiak beutazására vonatkozó szigorú rendelkezések miatt). Még nem tudtam, hogy bekövetkezik a Majdan-2, az Égi század, az egyéniségünket megváltoztató téli események, s az az iszonyatos háború, ami miatt minden nap vérzik a szívünk…
Emlékszem, amikor repülőgépünk Kairóhoz közeledett, este nyolc óra volt és már egészen sötét volt. Amikor lenéztem a gép ablakából, megláttam a Nílust, és a színes fényekben pompázó várost: minden gyönyörű, meseszerű és békés volt. Amikor pedig Egyiptom földjére léptem, az első gondolatom az volt, hogy itt béke honol.
Ez a béke benne volt a levegőben, amit beszippantottam, amikor kiléptem a repülőből erre a számomra fizikailag idegen, lelkemhez azonban olyannyira közel álló földre. Más volt a légkör, más a föld, mások az illatok és mások az emberek, de a béke érzete ugyanolyan volt, mint amikor szeretett szülővárosom, Lviv jól ismert utcáit járom. Szinte ledermedtem a meglepetéstől, mert eddig azt hittem, hogy egy másik földrészen, Afrikában nem találok semmit, ami ennyire közel állna hozzám. Mégis találtam, és megértettem, hogy ez a lelki rokonság Isten akaratából való, aki egyformán szeret mindenkit, a jókat és a rosszakat is. Csak akarni kell meglátni és megérteni.
Nem sok időt, mindössze egy hetet töltöttem Egyiptomban, de a béke érzése mindig velem volt. Új rokonainknál laktunk Alexandriában, 5 percnyire a Földközi-tengertől, de összecsapásokat és lövöldözést csak a televízióban láttam. A nyugtalanító események természetesem megakadályozták, hogy körutazást tegyünk az országban.
Nagy álmomat azonban sikerült megvalósítani: jártam az Alexandriai Könyvtárban, és lefényképeszkedtem kedvenc költőm, Leszja Ukrajinka emléktáblája előtt.
Ahogy jártam ennek az ősi és különleges városnak az utcáit, még nem tudtam, hogyan kapcsolódik össze a lelkemben ez a három fogalom, hogy Egyiptom – Leszja – Ukrajna…
Néha régi párhuzamok jutnak az eszembe:
Egyiptom a civilizáció bölcsője, Kijev a mai Ukrajna bölcsője… Talán nem véletlen, hogy e két főváros egyazon meridiánon és azonos időzónában helyezkedik el.
És a következő párhuzam: százezrek tüntetnek a kairói Tahrir téren a régi rendszer fegyveresei ellen, és Kijevben a békés Majdan…
Leszja a XX. század elején élt Egyiptomban, akkor, amikor II. Miklós cár Orosz Birodalmában egymást követték a forradalmi megmozdulások, én pedig most, a XXI. század elején járok ott, amikor – reméljük végérvényesen – széthullik a koronázatlan Putyin Moszkvai Birodalma…
Szerettem volna megérezni, magamba szívni, mit is érezhetett Leszja azokban a napokban. Egyiptomban született „törvénytelen leánya”, a Bojárnő című dráma, amelyet a szovjet rendszer igyekezett nem létezőként kezelni, s amely napjainkban a szerző talán legnépszerűbb műve. Ugyanakkor a szovjet időkben kiadott, Leszja Ukrajinka levelezését és verseit tartalmazó kötetek hangsúlyozzák a szerző szocialista, a munkássággal rokonszenvező beállítottságát. Nos, elképzelhetőnek tartom, hogy nemcsak Leszja, hanem más, a moszkovita elnyomás alóli felszabadulásért és hazánk függetlenségéért küzdő személyiségek is az akkori munkásmozgalomban látták a nemzetünk által oly régóta áhított szabadság előszobáját. Tulajdonképpen úgy tűnhetett, hogy várakozásaikban nem csalatkoztak: ahogy egyik rokonom, Miroszlav Marinovics szokta volt mondani: „Lenin megteremtette számunkra a független Ukrajnát”. Természetesen ez még nem volt a teljes függetlenség, de Lenin munkáját folytatta Sztálin, aki „egyesítette Kelet- és Nyugat-Ukrajnát” (M. Marinovics). Nem gondolnám, hogy az említett politikusoknak ez lett volna a célja, de ami tény, az tény. Függetlenségünk e két eseményéért nagyon drága árat fizettünk… Az utolsó lépést – Marinovics szavait idézve: „Janukovics bevisz minket Európába – már magunknak kell megtennünk.
Valószínű, hogy sem Janukovics, sem Putyin nem kívánta egységbe forrasztani nemzetünket, nem tudta ukránná tenni az orosz anyanyelvű lakosságot, és egyesíteni Kelet- és Nyugat-Ukrajna pozitív és haladó erőit, de amint látjuk, ez mégis jobban és gyorsabban sikerült neki, mint bárki másnak. És itt jön egy újabb egyiptomi párhuzam: a régi rendszer felfegyverzett és a kairói Tahrir téren letáborozott „védelmezőit” valószínűleg azért sikerült legyőzni, mert Egyiptom népe egységesen és békésen fordult szembe az agresszióval.
Ezért gondolom azt, hogy Ukrajna akkor tud majd győzni, ha mi, az ukránok, a békés lakosság egységesen és békés eszközökkel vesszük fel a harcot az agresszióval. Nekünk jutott az a történelmi szerep, hogy megmutassuk a világnak: a gonoszság csak jósággal, az erőszak békével, a hazugság igazsággal, az aljasság nyíltsággal és jóindulattal, a csalás igazságossággal, a gyűlölet szeretettel győzhető le.
A kairói téren összegyűlt fegyveresek ugyanúgy a vallás mögé bújtak, mint egyesek minálunk. Az élet azonban mindig csak ott győzhet, ahol a nemzetek az isteni igazság útját járják.
Egyiptom népe megvilágosodott, amikor szembesült a Mindenható igazi akaratával, amely ellen minden fegyver hatástalan.
A mi népünk akkor világosodott meg, amikor meglátta, kinek a kezében vannak a fegyverek. Ezért gondolom, hogy már nem fogunk letérni a béke útjáról.
A párhuzamaim itt újra visszatérnek Leszjához. Nem ismerek rajta kívül más szerzőt, aki munkásságában ilyen terjedelemben használta volna fel a világ népeinek kulturális örökségét, méghozzá nem csupán művészi alapossággal, hanem az anyag tökéletes, tudományos ismerete révén. Leszja volt az az ember, aki ukránként is jelen volt különböző nemzetek kultúrájában. Ez élteti bennem a reményt, hogy mi, ukránok rendelkezünk olyan adottságokkal, amelyek képessé tesznek bennünket e jelenlétre úgy, hogy közben nem vagyunk hódítók. Építők vagyunk, nem pedig rombolók, segítők, nem pedig zsarolók. Természetes módon belefolyni az örök élet folyamába, és segíteni, bárhová is vetett bennünket a sorsunk.
Mi, Magyarországon élő ukránok Isten követei vagyunk, és béketeremtő missziót teljesítünk. Akármilyen úton-módon kerültünk ide, jelenlétünk nem a véletlen műve. Amiért most harcolunk Ukrajnában, nem a mi „lokális” ügyünk, hanem az egész világé. Meg kell találnunk ezeknek az egyetemes emberi problémáknak a megoldását.
Hogyan? Számos válasz létezik erre az örökérvényű kérdésre, s én nem szeretném „felfedezni Amerikát”, amikor idézek Amerikában élő testvérem, Leszja leveléből. Azt szeretném, ha az olvasókra lelkesítően hatnának ezek a sorok, és igazolva látnák személyes gondolataikat és reményeiket.
„Tegnap este a híreket néztem valamelyik televíziós csatornán. Az egyik hír felkeltette a figyelmemet, és alaposabban belehallgattam, hogyan élte túl két amerikai az ebola fertőzést. Az hiszem, mindenki tud erről a betegségről. Szörnyű járvány tombol Afrikában, a fertőzés ellen nincs orvosság, százak, sőt az is lehet, hogy ezrek halnak meg.
Két amerikai, egy idősebb hölgy és egy viszonylag fiatal orvos, akik önkéntesként dolgoztak Libériában, ahol egy kórházban ebola fertőzötteket kezeltek, munkájuk során maguk is megfertőződtek. Életük megmentése érdekében hajlandók voltak elvállalni a „kísérleti nyúl szerepét”, és önmagukon kipróbálni az emberkísérleteken még nem ellenőrzött gyógyszert, nem tudván, hatásos lesz-e vagy sem. A Libériába szállított gyógyszer azonban csak egy személynek volt elegendő. Ezért úgy döntöttek, hogy mindkettő kap fél-fél adagot, és hazaszállítják őket Amerikába. A hazai kórházban kiderült, hogy a fertőzés tünetei nem változtak: a szervezetben nem marad meg semmi, az embert szörnyű hasmenés kínozza, vért hány, minek következtében a szervek működése leáll, és az ember meghal. Tekintettel arra, hogy a gyógyszer nem javított a betegek állapotán, az orvosok úgy döntöttek, hogy intravénásan juttatják be a szervezetbe az élet fenntartásához szükséges anyagokat, fenntartva ezzel a szervek működését, és ösztönözve az immunrendszert. És ez eredményre vezetett! Mindkét beteg szervezete legyőzte a vírust. Mint kiderült, az orvosok zseniális megoldást választottak, mert a gyógyszerek hatástalanok voltak: két másik beteg, akit szintén gyógyszerrel kezeltek, később meghalt.
Témánkhoz visszatérve: miért keltette fel az érdeklődésemet ez az adás?
Nekünk sincsenek csodagyógyszereink a muszka putyini kommunista vírus ellen!!! Éppen ezért kell táplálnunk nemzetünk szervezetét a szükséges „szerekkel”, hogy normálisan működhessen mindaz, amit évszázadokon keresztül próbáltak „megsemmisíteni”. Ilyen a nyelvünk, a hazafiságunk, a tisztességünk és igazságérzetünk. Ez az, amiért most harcolunk. Sajátos mentális erővel kell életképessé tenni a saját és a felnövekvő nemzedék „szervezetét”, hogy megerősödjék, és önerejéből legyőzze a vírust!!!
Cselekvésre szólítok mindenkit, és ne veszítsék el a reményt, ahogy a példában említett atlantai orvosok sem veszítették el a gyógyulásba vetett hitüket!
Erre mindenki képes!”
Dicsőség Ukrajnának!
Okszana Smorgun
