A zene köt össze bennünket
A Bernáth családról, Viktóriáról, Ferencről, és két kisfiukról, Attiláról és Péterről bizton állíthatjuk, hogy a zene életük része. Ez így volt, még mielőtt a fiatal pár Kárpátaljáról Magyarországra költözött.
„Édesapám is muzsikus, szintén gitáros. Annak idején lakodalmakban játszott, én pedig gyermekként természetesnek tartottam, hogy zene vesz körül – emlékezik a családfő. Nagyon vonzódtam a hangszerhez, kézbe vettem és játszottam. Apám egyik próbáján történt. Korábban, nem fogják elhinni, már méregettem a gitárt, egy-másfél éves koromban utánozni kezdtem a gitáros mozdulatokat a… légycsapón! A szüleim beírattak a zeneiskolába, egyszerre két szakra: gitárra és zongorára”.
Ferenc egy évig tanult zongorázni szülővárosában, Csapon, majd mégis a gitárt választotta. Már a zenei szakközépben eldöntötte, hogy muzsikus lesz és klasszikusokat fog játszani. Pályáján a következő lépés a zeneakadémiai felvételi volt.
Hasonló életpályát futott be Viktória is: „Már háromévesen nagyon szerettem énekelni. Volt egy kis furulyám. Amikor összejött a család, mindig daloltak. Már nem emlékszem, mit énekeltek, de igyekeztem nem lemaradni a szüleimtől. Később érdeklődni kezdtem a zongora iránt. Az első tanárom az édesanyám volt”.
Mostanság Viktória és párja odahaza is folyton csak játszik, csak játszik kedvenc hangszerén... Körülöttük játszanak a gyerekek, és mindenki elégedett és boldog.
Ferenc muzsikusi álmának beteljesülését azonban komoly akadályok gátolták: „Zenetanárként dolgoztam, de az életemben jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy fel kell adnom szeretett hivatásomat, és valamilyen építkezésen pénzt kell keresnem. Pedig akkor már adtam egy-egy koncertet is. Egy alkalommal, a regionális tv-ben voltam felvételen, és ott láttam meg Viktóriát. Megismerkedtünk, majd hamarosan eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Ekkor értettem meg, hogy a muzsikusi fizetésből nem lehet eltartani egy családot”.
Ferenc anyagi helyzetén egy barátja próbált segíteni. Megígérte a diplomás zenésznek, hogy segít elhelyezkedni egy cégnél, amely távíróoszlopokat állít. A cég dolgozói elég jól kerestek, és Ferenc már ott tartott, hogy feladja tanári állását és a koncertezést, hogy több pénzhez jusson. A párja, Viktória azonban eltérítette szándékától, mondván: nem áshatja be a földbe az oszlopokkal együtt a tehetségét is.
„Ekkor felvételiztem a harkivi Ivan Kotljarevszkij Nemzeti Egyetemre, ahol Volodimir Docenko csoportjába kerültem – meséli tovább Ferenc. – Itt értettem meg végérvényesen, hogy kereshet az ember bárhol másutt bármennyi pénzt, a hivatása rabja marad. Amikor idáig jutottam gondolataimmal, kezdtek jönni a koncert-felkérések, és munkát is ajánlottak Magyarországon. Valóban meggyőződtem arról, hogy az ember nem mondhat le az álmáról”.
Ferenc rendszeresen járt tanítani az egyik nyíregyházi zeneiskolába, a fő munkahelye azonban Záhonyban volt. Utazásai a következő útvonalakon zajlottak: Csap – Záhony – Nyíregyháza és Ungvár – Nyíregyháza. Ehhez még hozzájöttek a harkivi utak az egyetemre. Amikor lediplomázott Harkivban, magával vitte Nyíregyházára Viktóriát. „Akkor házasodtunk össze” – mondja büszkén Ferenc. „Négy évet vártunk erre a napra – teszi hozzá Viktória. – Gondolják végig – négy hosszú évet!” Szerelmük kiállta az idő próbáját, s ez nem kevés – vélik a fiatalok.
Hogy is volt ez? Viktória mindenre úgy emlékszik, mintha ma lenne: „Megismerkedésünk után általában a hétvégeken találkoztunk. Ismerőseink kishitűen csóválták a fejüket, mondván: ne is reménykedjetek a házasságban, mert miféle élet az, amikor az egyik állandóan utazgat, amikor az egyik itt, a másik ott él? A tanulás után jött a munka, és nem volt pénz az esküvőre.”
A fiatalok harcoltak a boldogságukért. Lehet, hogy a küzdelmek, az akadályok, az elbukások és a felemelkedések, a szenvedés és az öröm pillanatai nélkül ma nem becsülnék meg annyira a hőn áhított és megszenvedett családi boldogságukat. Viktória azonnal bekapcsolódott párja koncertjeinek szervezésébe: „Emlékszem, egy alkalommal Ferenc szóló koncertre készült. Álltam a koncertterem halljában és Ferenc CD-it árultam. Hozzám lépett egy hölgy a hallgatóság közül, és elmondta, milyen élményt jelentett számára a párom játéka. Rákérdezett, nem Budapestről jöttünk-e? Akkor merült fel bennem: miért is ne? Ha a közönség ilyen nagyra értékeli Ferenc gitárjátékát, ezt akár tekinthetjük felülről érkező jelnek is”.
A koncert után Ferenc keresgélni kezdett az interneten és két budapesti állásajánlatot is talált magának és a feleségének az egyik budapesti zeneművészeti szakközépiskolában. Felvette a telefont, és felhívta az igazgatót, bemutatkozott, beszélt a feleségéről, s azt sem felejtette el elmondani, hogy ukrajnai zeneakadémiai végzettségük van. „Á-á-á, nagyon örvendek! Már hallottam magukról” – hangzott az igazgató válasza.
Bernáthék 2007-től dolgoznak Budapesten. „Hálás vagyok az Istennek, hogy ilyen zenetanáraim voltak – mondja Viktória. – Már az első osztályban nemhogy rohantam, hanem szinte repültem a zongoraórára. Boldogan tanultam meg minden feladott leckét. Beoltottak a zene szeretetével, amely már életem végéig elkísér. A zene és a hangszerem iránti szeretetemet szeretném továbbadni gyermekeimnek és tanítványaimnak”.
Ferenc nem tudja ilyen lelkesedéssel megfogalmazni az érzéseit, de szívesen aláírja szeretett párja minden szavát. Hiszen ő is hosszú órákat tölt tanítványaival, és nagyon boldog, amikor azok egymás után teljesítik feladatukat és tökéletesítik mesterségbeli tudásukat. „A koncertek és a tanítás életem szerves részét képezik – mondja Ferenc. – Szerintem egy gyermek csak akkor tanul meg játszani egy hangszeren és koncertezni, ha rendelkezik bizonyos természeti adottságokkal. Ha van ilyen adottsága egy gyermeknek – hogy a tehetségről ne is beszéljünk –, akkor könnyű dolgunk van. Ha azonban nincs, akkor a gyermek előbb vagy utóbb abba fogja hagyni a játékot. Őszintén bevallom, hogy nagyon sok tehetséges gyerek jár hozzám. A pedagógia értéke az is, hogy a tanulási folyamat kétirányú, és én is sokat tanulok a diákjaimtól, ezáltal is tökéletesítve szakmai felkészültségünket, amelyet aztán örömmel osztunk meg a közönséggel. Boldogok azok a tanárok és muzsikusok, akik felismerik ezt. Én az egyik vagyok közülük”.
A Bernáth-család ugyanakkor tudatában van annak is, hogy nem juthat elég idő a munkára, a koncertekre és a családi életre. Ehhez tegyük még hozzá, hogy minden rokonuk és barátjuk Ukrajnában él, ami nem könnyíti meg Ferenc és Viktória életét. Mindent egyszerre kell csinálni: a gyerekekkel együtt utaznak koncertezni, egymást követve felügyelnek a kicsikre a kulisszák mögött, vagy valamelyik zenésztársukat kérik meg erre, amikor együtt vannak színpadon.
Viktória azonban nem lát ebben nagy problémát: „Hála Istennek, az ukrán kulturális egyesületnek köszönhetően olyan jól összebarátkoztunk a Budapesten élő fiatal ukrán családokkal, hogy tudunk segíteni egymásnak, találkozhatunk a szabadidőnkben, használhatjuk anyanyelvünket, megünnepelhetjük nemzeti és vallási ünnepeinket”.
„Azt látni kellene, amikor a nappalinkban összegyűlik egy tucatnyi gyerek és vagy húsz felnőtt. Számomra nincs ennél nagyobb öröm. Kezembe veszem a gitárt, Viktória leül a zongorához…A gyerekek dalra fakadnak. Nem emlékszem, hogy az ilyen pillanatokban bárkinek is bánat ült volna ki az arcára” – teszi hozzá Ferenc.
Viktória emígy összegez: „Szakmai és családi életünk ritmusa természetesen elég feszített, de mi boldogok vagyunk. Mindenünk megvan, ami pedig a legfontosabb: az emberek tisztelete és szeretete. És ez a fő.”
Ferenc bevallotta, hogy szükség esetén képesek a siker érdekében túlfeszíteni a húrt, néha pedig depressziósak is, mondván: odahaza, Ukrajnában, a rokonok és barátok körében talán könnyebb lenne, de az ilyen pillanatok nem tartanak sokáig, mert a következő reggelen már nem szabad lazítani. Viktória egyébként is rövidtávon gondolkodik: „A távoli jövőt nem láthatjuk előre. A folyó ügyeink intézése is elég tennivalóval lát el bennünket minden nap”.
„Valóban így van – ismeri el Ferenc. – 10 évvel ezelőtt pontosan ilyennek láttam eljövendő életemet. Családra, gyerekekre vágytunk, nagyvárosban – nem feltétlenül a fővárosban – szerettünk volna élni. De ha már így alakult, üsse kő! Önálló koncertekről, szakmai karrierről ábrándoztunk. Ha jól belegondolunk, ma valóban megvan mindenünk. Persze vannak terveink, mondjuk a következő tíz évre!”
„Adja Isten, hogy terveink és reményeink ez alkalommal is valósággá váljanak”- teszi hozzá asszonyi bölcsességgel Viktória.
