№5(109)
szeptember-október
2010 év

Magyar napló

Osztap Nozsak

  • Tab 1
  • Tab 2
  • Tab 3
  • Tab 4
  • Tab 5
  • Tab 6
  • Tab 7

07. 21. hétfő
Ma elindultam a hegyre, a tévétoronyhoz. De félek, hogy nem jutok fel, mert az út olyan meredek, hogy köveken kell felmászni. Tettye-hegy.
Útközben találtam egy padot. Ülök. Tíz perc múlva orgona hangját lehet hallani. Biztosan, a Dzsámi…

A hegy – a belső magasságok jelképe, legmagasabb pontunké. Középpont, amin áthalad a föld tengelye. Áldott hely, ahol az istenek éltek, vagy ahol áldozatot mutattak be nekik.

És lehet, hogy a torony – egy kápolna, amit a valamikori Balkán népek építettek. Lehet, hogy nyelvi áldozati kápolna? Rendszerint a dombok, vagy a magaslatok tetején álltak.

Ma voltam a hegyen… És a hegyen valami magasröptűre kell gondolni. Valamiért nem jött össze. És a Dzsámi sem segített.

07. 22. kedd
Hallod, ma bolondokháza van!
Először összeismertettek egy lánnyal. Kicsit tud angolul, de rosszul. Így amikor angolul kommunikáltunk, igyekeztem a legegyszerűbben fogalmazni, hogy megértse.
Aztán: találkoztunk a barátnőjével, aki nem tud angolul, de éppen csak gagyog valamit oroszul. Ezért még oroszul is igyekeztem úgy beszélni, hogy értse mit mondtam angolul – az elsőnek.
Aztán: egy fesztiválra keveredtünk, ahol lengyelekkel lengyelül beszéltem, és fordítottam angolra úgy, hogy megértse az első, és oroszra is, hogy megértse a másik.
És mindeközben ukránul gondolkodtam…

De mindent szép sorjában.
Azt gondoltam, hogy Pécs egy egyszerű kulturális város, a kultúra különböző rétegeivel (ezek a kisvárosok, olyan kedvesek, tudod, a sokoldalúságukkal; mész az úton nem is gondolva, hogy ma boldoggá tesznek, vagy kirabolnak, vagy megajándékoznak valamivel, vagy elveszted a régi barátaidat, vagy újakkal találkozol; ezek a kisvárosok leginkább kultúrával teltek, sajátosak, kuszák). Ilyen „internacionális mix”. Lehet menni, felfogni, átengedni a saját lelki hálón. És lehet nem is – csak otthon ülni, könyvet olvasni, aludni, és végül a multikulturalizmus elhald melletted. Így gondoltam.
De ma ez a multikulturalizmus keresztül ment rajtam, elrabolva a fejem még tiszta részét is és maga után hagyva a sikerélmény és lengyel nyelv nosztalgiája okozta boldogságot.
Egy csepp Lengyelország Magyarországon!

Először Bettivel találkoztam. Aranyos lány és igyekszik az angollal. Az utóbbi években magántanuló volt, dolgozott egy cégnél, ahol mindenféle mobil kütyüket gyártanak (most köpköd, ha visszagondol, és idiótáknak tartja azokat, akik ott maradtak dolgozni – a közösségi légkör rossz)… Tehát igyekszik, de nem mindig sikerül neki. Erről eszembe jutott csernyivci jelmondata „viribus unitis” („egyesült erővel”) – szinte együtt mondjuk a szavakat: mond egy frázist, egy szót, és én meg gondolatban találgatom, mit is akart mondani, és mondom a saját variációmat. Ha egyetért – megünnepeljük a nagy győzelmet. Ha nem – gondolkodom tovább…
Kérdeztem, hogy van e Pécsnek valami sajátságos motívuma, szavai, ami benne van mondjuk a városi címerben. Azt mondja: kicsi a város, ezért nincsenek ilyenek. Szerintem ez nem a város nagyságától függ, vagy a jelmondatától, ez az emberektől függ, külön a hatalomtól – ha törődik magával, ha vonzó akar lenni, nimbuszt költeni, vagy legendát a városról. Úgy, mint a város napjának megünneplése, és azon emberek tisztelete, akik a városban születtek, és az emberek életének jobbá tétele. Így például Csernyivcinek is megvan a saját jelmondata – „viribus unitis”. Pécsett vannak szemetesek a kutyaürüléknek (ami sajnos nálunk nincs), kis műanyagzacskók vannak kikészítve. És Pécsett láttam még egy érdekes dolgot, szemeteskukákat az erdőben (ez a városban van, de azért erdő…). Ezek a kukák szinte üresek voltak… És a kukák körül tisztaság volt, mintha nem is azok lennének… Olyan fa, felirat nélküli, dekoratívan-rusztikus kukák… Igaz, primitív graffitikkel. De valószínűleg ezek nélkül már nem is lehet Európához tartozni… Egy szóval, Európa kulturális fővárosa – 2010!

De nem ezt akartam. Szóval, Betti és Ágnes. Betti – angolul beszél. Ágnes – oroszul beszél. És, természetesen, mindkettejük anyanyelve – magyar. Ha az Ókeresztény Mauzóleumban, Betti és én magyarul olvastuk a feliratokat és lefordítottuk angolra, vagy angolul olvastuk és akkor tolmács nélkül értettem, de hármasban, Ágnessel, minden másképp volt. Ő tud oroszul. Alapszinten, de társalogni tud. Így legalább vele gond nélkül beszélgettem.
És így hangzik ez a Babilon: kérdezek valamit Bettitől, aztán eszembe jut, hogy Ágnes nem tud angolul, és megismétlem oroszul. Ezután meghallgatom a válaszokat – aki előbb válaszol. Van, hogy a lányok egymás között valamit suttognak és aztán az egyik válaszol…

Egy kávézóban megpróbáltam megtudni, hogy kell kiejteni az „a” betűt (ékezet nélkül és, ami a társalgási könyv szerint az á és o között van), de így sem ment… Igazából, nem értették, hogy mit akarok tőlük. Vagy sajátosan értelmezték… Allah legyen velük, a többit megoldom magam…

A Barbakán mellett ettünk. Nemzeti ételt… egyszerű neve van… adná Isten, hogy emlékezzek rá…
Pont mikor azt a bizonyos nemzeti eledelt rágcsáltuk, elkezdődött a soros kulturális akció. Lodzból lengyelek érkeztek, hogy bemutassák városukat, ami 2016-ban szintén Európa kulturális fővárosa lesz. Örömmel elegyedtem velük beszélgetésbe lengyelül (a lányok csak pislognak mellette, és elkezdek fordítani nekik… de kiderül, hogy belezavarodok, mert nyelvi kavalkád alakul ki… lengyel – ukrán (a fejemben) – angol – orosz… jobb, ha nem is folytatom, mert megint belefájdul a fejem, ahogy felidézem…
Tovább.
A lengyelek meg tudják magukat mutatni és szórakoztatni a népeket. Először egy érdekes játékot az „emberi origamit” figyeltük. Az aszfalton kiterítettek egy 2x2 négyzethalót, amin különböző színű betűk vannak. Rá kell állni a hálóra és hallgatni az utasítást: „Jobb láb – lila színre’” vagy „Bal kéz – a zöld színre!”… És az emberek odateszik a kezüket vagy lábukat… És úgy álldogálnak, mint a rákocskák vagy elterülnek… Nesze neked origami! Engem is hívtak, hogy szálljak be, de épp tele volt a szám és kezem is a nemzeti kajával, így elnézést kérően tartottam fel a foglalt kezeimet. Megértettek.
Aztán: egy srác odahívott minket egy vázlatos térképhez, amin rajta hagyhattuk a kézjegyünket – nevedet és a városod nevét, ezzel is támogatva a lodziakat. És a plakáton csak Magyarország és Lengyelország kontúrjai látszanak. Én meg a nevecskémet oldalra írtam, valahova a csernyivci megye környékére. Ezért ajándékot kaptam: egy kitűzőt LODZ 2016 felirattal.
Aztán: egy divatos srác köntösben csokis cukorkákat osztogatott az emberek között, ugyanazzal a felirattal (egy kis táskában vitte körbe). Tök jó fehér csomagolópapírban, édes tejkaramella. A lányok a sajátjukat egyből megették, én hazavittem és csak este jutott eszembe, amikor mindent kipakoltam a csomagból…
Aztán: valamilyen várostérképet osztogattak. Úgy értettem, hogy Pécs térkép és rögtön el is vettem. Aztán otthon vettem észre, hogy Lodz, és nem is az egész, csak a központja. De olyan szépségesen megcsinálták azt a térképecskét, majd elsírtam magam a boldogságtól, hogy felbukkan még a földön ilyen kreativitás! Na, egyszerűen olyan szép, hogy leírni sem lehet: és kényelemes, és kompakt, és gyorsan nyitható-csukható, és… Egy szóval, szipi-szupi!
Aztán: a vár alatt volt egy ipse olyan ruhában, ami valamiért Verka Szergyucskára (szerk.: ukrán transzvesztita énekes) emlékeztetett, vagy királyi apródra… Köpeny, bőrnadrág, sort, cipő, irokéz, vastag kékkeretes szemüveg. Valamilyen kapitánynak hívták… nem emlékszem… Felajánlották, hogy fényképezkedjünk le vele, mint valaminek a jelképével… nem emlékszem minek, de a lényeg, hogy valaminek a jelképe. És a fényképet majd elküldik e-mailben. Jól van.
Aztán: (és azt hiszem ez az utolsó) nyakba akasztókat osztogattak kulcsnak, vagy aminek akarod. Vettem magamnak is.
Nos tehát: voltam Magyarországon, és van lengyelországi térképem, kitűzőm és nyakba akasztóm…:)))
Még egy kicsit beszélgettem a lengyelekkel. A lodzi műszaki szakközépiskola diákjai. Beutazzák Európát és propagálják az országukat, a városukat és az iskolájukat. Kérdezem, hogy nehéz-e – bizonyára nehéz! Tegnap ebben az országban voltak, tegnapelőtt – egy másikban, holnap megint valahol máshol. Ma kedd van, ugye – kérdezi az egyik beszélgetőtársam – aha, felelem. Akkor pénteken már otthon leszünk!!!

Hát ilyen a soknyelvűség és a multikulturalizmus, kedvesem :)))

07. 23. szerda
Tudod, a magyarok olyan aranyosak… Mint a gyerekek… Ha kint esik, és bemennek a templomba, boltba, múzeumba, kávézóba, étterembe, vagy bárhova, akkor az esernyőjüket a bejártnál hagyják – pár centivel a padló felett lógnak, vagy csak egyszerűen az ajtó mellett (de úgy, hogy ne zavarjon senkit a ki-bejárkálásban).
Bettivel és Ágnessel voltunk néhány templomban, a Múzeum galériában, a híres magyar festő Csontváry múzeumában, kávézóban ebédeltünk - és szó szerint mindenütt a bejáratnál hagyták az ernyőiket. Kérdezem, hogy miért ez a hagyomány? Ágnes azt mondja: így elfogadott.
Szerencsés emberek! Rossz szó nélkül élnek boldogan, nem ártva a másiknak, nem megbántva senkit – a kijáratnál a kutyák után takarítanak, a bejártnál hagyják az ernyőket (és senki sem aggódik – mert senki sem viszi el!!!), a szemetet a szemetesbe dobják, sőt még a csikkeket is. Mint a gyerekek! Lehet, hogy ezekkel a gondolataimmal megint vadembernek tartanak, de…

07. 24. csütörtök
Le kell írni néhány szituáció körülményeit – talán, hasznos. És folyamatosan menteni Crtl S, mert lehet, hogy hirtelen kikapcsolják az áramot vagy – ami még izgalmasabb – bedöglik a számítógép?
Nem kell leírni semmilyen körülményt: csak nekem kell és csak most. Vagy az irodalmároknak és a pszichológusoknak, ha eljut oda. Remélem, oda nem jut el.
Valaha nem tetszett a ceruza. Mert ki lehet radírozni – azt, amit leírtál! Képzeld el – kiradírozni a saját szavaidat, saját írásodat, magadat törölni, basszus, hát nem érted, hogy magadat nem szabad kiradírozni, semmilyen körülmények között, nem szabad, tilos! A radír, a törlő – egy hazugság, amikor mondasz valamit, aztán meg: nem, én olyat nem mondtam, nézd meg, nincs ott semmi, tiszta, semmit sem írtam le.
És – a billentyűzetből is ki kell tépni a BackSpace és a Delete gombokat. Először is – hogy ne lehessen kitörölni, amit leírtál. Másodszor – hogy ne lehessen kitörölni, amit utánad írnak. És akkor úgy leírni mindent, ahogy van, ki kell írni magadból és a helyére tenni - hogy ne zavarjon a továbbgondolkodásban.
Mi volt addig – nem tudod. Nem volt semmi. Az volt, aminek lennie kell.

07. 25. péntek
Éppen most éreztem meg azt a falat, épp itt volt… Azt a falat… Azt a nagy áttörhetetlen falat… Azt a láthatatlan falat… Valaki idehozta, megcsinálta, felépítette, felhúzta… Valaki végül is kitalálta… Azt a szörnyű akadályát a megértésnek, az utazó megállítóját,  a filozófus ördögi körét.

Amikor megírtam a levelet az íróknak-újságíróknak, a fellegekben éreztem magam, megkönnyebbülten tekintettem fel a munkából, amit már egy hete meg kellett volna tennem. Végre megírtam! Levetettem a gondterheltség maszkját, itt az ideje fogadni a válaszok sorát, felkészülni a támadásra vagy az örömre – és felfegyverezve vagy védtelenül várni. Jobb – védtelenül. Mert a védtelent szeretik, habár van, aki csak szánalomból.

Az első levelet, azt hiszem egy fiatal írónak írtam, akivel a „Újbor” c. versenyen ismerkedtem meg. Visszaírt. És megkérdezte, hogy hogyan viszonyulok a szituációhoz, ami kialakult. A szituáció alatt politikát értett. Foglalkoztam politikával, de ma már nem. Így hát azt feleltem – hogy nem nagyon foglalkozom a szituációval. Attól kezdve nem válaszolt, címet változtattam, átmentem egy másik weboldalra, átkeresztelkedtem. De megőriztem a címét, a válaszait és az én válaszaimat az ő válaszaira. Igazából, nem akarom, hogy most írjon valamit a címemre. És váratlanul megkérdezze, hogy milyen véleményem a politikáról?

A második levelet, egy másik írónőnek írtam. Majdnem ugyanolyan levelet, mint az írónak. De azóta sűrűn levelezünk, elég sűrűn – pár havonta egyszer. Senki sem találja ki… A falak létezését és távollétét, soha senki sem találja ki…

Még egy falat megéreztem itt, Pécsett. A turisták járnak, kelnek a városban, fényképeznek, amikor szép az idő, a hotelben vagy egy ismerős lakásában üldögélnek, ha esik. Vagy odamennek, ahol süt a nap és ragyog az ég. De nem fényképezik le a Falat – a láthatatlan falat: észre sem veszik. Ha én is turista lennék itt, akkor talán én sem venném észre. De létezik! Mindig! Összekapcsolódik az ittélőemberekismeretlenbánatával, az itteniemberekittenibánatával, a mindigittélőbánattal. És a mindigittélőörömmel. Ezek a köves utak, amik a lakók drágaköves gyűrűiből épültek, briliánsok, amik kövekké válnak valamikor és áthalad a Falak között. A sírás Fala. A meg nem értés Fala.
A tisztelet Fala. Az emlékek Fala.

A Fal, ami a kérgével dédelget téged. A megértés Fala, de az érzések, érzelmek, érzetek elfojtása. Biztos van értelme. Ha nincs is neve. Egy öreg szűz. Majd egy nap valaki rést üt rajta.

Nekem nem illatozik az út, nem húzok nyúlcipőt, bár száz óra ketyeg – nem érzem az utazás illatát.
Nekem nem illatozik az út, sem a peron vagy a kikötő, nem tudom, hogy van ez – a hegyekben. Nem tudom, mikor van ez – hajnalban.
Nem illatozik nekem az út, a vonat, a repülő – nekem nem. A csillogó hátizsák és az iránytű nem indítja be a fantáziámat.
Nem illatozik nekem az út…
Időnkét leülök,  felidézem az elmúlt életem és a szomorúságtól macskaként dorombolok.

Pécs – kicsi Budapest. Ezért biztos az Isten parancsolta, hogy a nagy Pécsre is eljussak.
Amikor Budapesten kijövünk a Nemzeti Múzeumból elégedettek vagyunk, de fáradtak és majd egy óráig keresünk egy helyet, hogy együnk. Végül leülünk egy kisvendéglő teraszán, oldalt kerek ablakaival néz ránk a nagy zsinagóga. Előtte tele van turistával, akik sétálgatnak és könnyen felismerhetőek a hátizsákokról, sőt – a fényképezőgépekről a nyakukban.
Két perc múlva odajön hozzánk a pincér. Angolul köszön, de Betti magyarul válaszol. Ezért, hogy miről beszélnek húsz másodpercig – nem szól a fáma. Velem is megpróbál magyarul szóba elegyedni, de egy kézmozdulattal elutasítom, ezért visszatér az angolra. De hogy mit mond – nem igazán fogom. Vagy azért, mert nagyon szabályosan és gyorsan beszél angolul – vagy nagyon rosszul és szörnyű akcentussal… A történelem erről is hallgat.
Sokáig tart míg választunk magunknak ételt, sehogy sem sikerül  megértenem, hogy mi az vagy, hogy miből van egyik-másik étel… Végül is percenként a lábaim emlékeztetnek rá, hogy vagyok (oh, ez az időjárás), fafejű vagyok. Végtére is Betti szörnyen beszél ezen a szerencsétlen nemzetközi nyelven, ezért két másodperces szüneteket tart a szavak között, egyenként kitalálva őket és borzasztó módon mondatokat alkot belőlük, amiért megtapsolom magam, hogy ebből kihozom a legjobbat (és az agyam közben felforr, ahogy próbálok értelmet keresni az elhangzottak között és értelmes angol szerkezeteket alkotni)…

Minden kezd idegesíteni, és amikor jön a pincér, szinte felrobbanok, panaszkodva Bettinek, hogy fáj a fejem, fáradt vagyok, aludni akarok, enni akarok, hogy nem értem, amit mond, hogy nem értem, hogy milyen étel ez, hogy rossz turista vagyok… De aztán Bettit a helyére teszem, és gondolatban bocsánatot kérek, és hangosan megpróbálom felvidítani valami viccel vagy történettel a közeli zsinagógáról.
Sohasem tudtam teljes mértékben turista lenni – éjszaka, úton élni, ruhában aludni, hetente egyszer fürödni, városi kilométeróraként, fényképezőgéppel a nyakban, nyelv és éghajlat változással, lökdösődve az „érdekes helyeken”, szállodafolyósokon, hajnali harmattal, turista kiabálásokkal, felpakolva szuvenírekkel, giccses turista felszereléssel, szokványos pózolással a kamera előtt, levakarhatatlan cigányokkal, örökös pénzrejtéssel a bugyiba, a városlakók irigykedésével, a rokonok kérdezősködésével „Milyen volt ott? És az milyen? És ott mi van?”…
Belőlem nem lenne rossz dumagép. Sovány, idegeskedő, erőszakos, határozott, hülye ábrázattal az arcomon. Vagy nem. 

Kedvesem, te – egy aprópénz vagy, amit azt hiszem valamikor Magyarországon ajándékoztak nekem.
Az érem egyik oldalán a tükörképünk van, csak – kicsit karcos és száraz. A hátoldaladon – a közös életünk, ami addig tart, míg kezemben tartom az érmét a közös képünkkel. Ami gyerekesen virágokkal van keretezve.
Te könnyen elkerülhetsz tőlem valahova messzire, vad országba, ahova nem tudom az utat, mert nem tudok utazni.
De tartalak a kezemben, érzem, ahogy az él felvágja a bőrömet és a részemmé válik.
Tehát sokat érsz. Te vagy legdrágább, aprópénz. Legalábbis nekem. És ez a legfontosabb.