Az egyes országok arculatát három pillér alakítja: polgárainak életvitele és az elődök nemzedékei által hátra hagyott örökség, az állam és minden illetékes intézmény céltudatos arculatformáló politikája, és végül, de nem utolsósorban a külső információs hatások. Nézzük, hogyan működnek ezek a folyamatok Ukrajna esetében.
Az első pillér hatása röviden jellemezhető: Ukrajna, sajnos több negatív információval szolgál a világnak önmagáról, mint pozitívval. Az ország imázsa erősen kötődik a korrupcióhoz, társadalmi és gazdasági visszásságokhoz és a politikai instabilitáshoz.
Mindaz a pozitívum, amit az előző nemzedékek felhalmoztak, és mindaz, amivel az ukrán átlagemberek napjainkban odaadó munkájukkal, intelligenciájukkal és alkotó tevékenységükkel igyekeznek kedvezőbbé formálni az országról kialakított képet, egész egyszerűen lenullázódik „a nép szolgálóinak” ténykedése által.
A második pillérnek nincs igazán nagy jelentősége, ami azzal magyarázható, hogy az ukrán kormány alábecsüli a tájékoztatás jelentőségét. Szerepe „deklasszálódott”, s csupán választási kampányok és az ellenfél lejáratásának eszközeként használják. A hivatalnokok az ismert okokból nagyon is előtérbe helyezik az anyagi érdekeket, és semmibe veszik a pénzben nem kifejezhető értékeket. Remekül érzik magukat a luxusautók masszázs-foteljaiban, élvezik az elitnek „kijáró” érinthetetlenséget, a jachtokat, a luxusfogyasztást, s eközben fittyet hánynak az információs ágazat jelentőségére.
Ebből fakadnak a nap, mint nap tapasztalható sajnálatos következmények. A kormány egyáltalán nem törődik a kedvező országkép kialakításával. A 2003-2006-os időszakot átölelő humán célprogramot – forráshiány miatt – nem teljesítették. A következő négy évre szóló programot pedig még el sem fogadták.
Az esetlegesen előforduló arculatformáló rendezvények hatása elhanyagolható. Ezeken a rendezvényeken aránytalanul nagy súllyal van jelen a népművészet és a gasztronómia.
Burjánzik a „bőgatyaizmus”. A XXI. Századi Ukrajna a gogoli Vakula kovács XVII. – XVIII. képében mutatja magát a nagyvilágnak.
Természetes dolog, hogy az ukránok tisztelik hagyományaikat, szeretik a népművészetüket, nemzeti konyhájukat, népi iparművészetüket, de nemzetközi szinten nem annyira a hopakot (ukrán néptánc), a szalonnaevést és bőgatyát kellene népszerűsíteni, hanem az egész emberiség javát szolgáló, komoly eredményeket.
Végre állást kellene foglalni amellett, hogy Ukrajna egy modern állam, amely emlékszik a múltjára, de a többi civilizált országhoz hasonlóan a jövőbe tekint.
Az ukrán kormánnyal ellentétben az Oroszországi Föderáció igazán komolyan foglalkozik Ukrajna imázsával. Az orosz kormány tisztában van az információ szerepével és jelentőségével, és mesterien alkalmazza a hasznosítási technológiákat: kémkedés-kémelhárítás, propaganda-ellenpropaganda, reklám-ellenreklám, tájékoztatás-félretájékoztatás.
Az így kialakított országkép pedig igencsak sajátságos.

Mindenkinek elege lett már az állandó támadásokból, amelyek „gázfronton” érik Ukrajnát. Oroszország – történelmében először – igazi „gázpofont” kapott az ukrán kormánytól, és változtatnia kellett a fizetési feltételeken. Az elszenvedett arculcsapás nem volt túl jelentős, a hatása mégis döbbenetes volt!
Mindössze 1 200 hrivnyára (kb. 5400 rubel) volt szükség ahhoz, hogy – minden túlzás nélkül – eltereljék a nemzetközi közvélemény figyelmét az oroszországi idegengyűlölet fellángolásától és a fasizmus újjászületésétől, s ezzel párhuzamosan – a Győzelem Napjának előestéjén – megvádolják Ukrajnát a náci eszmerendszer dicsőítésével. Tették ezt annak a népnek a hazájával, amely – Churchill szavait idézve – talán a legtöbbet szenvedett a hitlerizmustól.
Gondolják végig: vajon az egyes kijevi utcai árusok asztalára kitett, tajvani gyártmányú baba jobban nyugtalanítja a világot, mint azoknak az idegen országból származó halottaknak a tucatjai, akiket évente gyilkolnak meg az oroszországi bőrfejű nemzeti hazafiak?!
Valamilyen oknál fogva senkit sem lep meg és nem is zavar az a tény, hogy Kijev központjában máig ott áll Lenin szobra, a kommunisták pedig – titkos lakások, a razlivi szénaboglya, stb. helyett – saját frakcióval rendelkeznek, és ott ülnek az ukrán parlamentben.
Talán elfelejtették, kitől tanulta Hitler a koncentrációs táborok építését? Minden elismerésünk Göbbels doktor követőié: egyes oroszországi televíziós csatornák képesek a bolhából elefántot fabrikálni.
Érdemes lenne utánanézni az árus cégének, politikai elkötelezettségének, és lekövetni a Hitler-baba útját Tajvantól Ukrajnáig. Vajon nem Mihajlovszkoje tanya érintésével érkezett-e mihozzánk?
Hiszen minden olyan alkalommal elönti a világsajtót az Ukrajnára vonatkozó, a gázzal és a Hitler-babával kapcsolatos, negatív felhangú publikációk hulláma, amikor a figyelmes olvasó a tekintélyes világlapokban a sorok között rálelhet a kremli KGB-s csapat bugyonovkáira (a polgárháborús években viselt orosz katonasapka), tőreire, ejtőernyőire, dioxinos és polóniumos kapszuláira utaló hírekre.
Mindezek ismeretében egyet kell értenünk Minkkel, aki arra int bennünket, hogy kezeljük kellő fenntartással „a magas színvonalú európai újságírás követelményei” szókapcsolatot.
Nyilvánvaló, hogy a Gazprom pénzének sincs szaga. Bár mostanra egynémely nyugati sajtóorgánum több munkatársa is igyekezett az éjszakai műszak okozta fáradtsággal magyarázni közreműködését az ukránellenes kampányban, elnézést is kért, és megígérte, hogy a jövőben tartózkodni fog a mostanihoz hasonló koholmányok barkácsolásától, de a keserű szájízünk azért megmaradt.
Orosz filmek és sorozatok – különösen a katonai-hazafias tematikát feldolgozó alkotások – nézése közben egyértelműen tapasztaljuk, hogy a kollaboránsokat és más negatív figurákat megjelenítő színészek általában „háznak” (az orosz „g” jellegzetesen ukrán kiejtése), és szerepük szerint ukrán nevet viselnek.

„Stratégiai testvéreink” többnyire olyan hibbant és gonoszkodó disznópásztorokként ábrázolják az ukránokat, akik egyebet sem tesztnek, mint szalonnát zabálnak és „lopják az orosz gázt”. Egy egészen friss példa: április 29-én vetítette az 1+1csatorna A farkas pofájának rejtélye című filmet. A narrátor szövege szerint a szinkron az 1+1 csatorna megrendelésére készült.
Az első nézői reakció akár pozitív is lehet: le a kalappal a csatorna előtt – végrehajtja a törvényi előírást. A film azonban már az első kockáktól kezdve megdöbbent nyilvánvaló ukránellenességével. Nem érdemes részletezni a propaganda-film tartalmát, legyen elég annyi, hogy rég nem láttunk ehhez hasonló, lejárató darabot.
Különösen az háborít fel bennünket, hogy gyerekfilmről van szó. Logikus a kérdés: vajon milyen érzelmeket vált ki az ukrán gyerekekből, milyen nyomot hagy a lelkükben? Azoknak a gyerekeknek a lelkében, akik az 1+1 és más, un. ukrán tv-csatornák révén amúgy is nap, mint nap elszenvedői a birodalmi propaganda zavaros hullámverése által végrehajtott agymosásnak.
Az orosz „különleges szolgálatok”, „zsaruk”, „brigádok”, „harcosok” és „kadétok” állandó jelenléte a képernyőn azzal a veszéllyel jár, hogy tömeges jelenlétükkel félretájékoztatják az ukrán nézőket, eltorzítják a Hazáról és nemzeti önazonosságukról alkotott képüket.
És most nézhetik azt a filmet, amelyben az orosz tisztek csodálatos gyermekei szembeszállnak az ukrán katonatiszt buta, agresszív és gyáva fiával. A látottak alapján megkérdőjeleződik az embersége, ami nyilvánvalóan nem szolgálja a hazafias nevelést, sokkal inkább a nemzeti alsóbbrendűség érzését generálja.
Senkit ne lepjen meg, hogy Oroszország ilyen filmeket gyárt, ő már csak ilyen. A birodalom azért igényli folyamatosan az ellenségképet, hogy összetartsa az egyáltalán nem egységes, soknemzetiségű konglomerátumot.
Sokkal inkább az lep meg, mennyire arcátlanok, és mennyire bíznak büntethetetlenségükben azok, akik a hazai képernyőre engedik ezeket a nemzetromboló koholmányokat.
Szomorú, ám nem meglepő, hogy az orosz Ablakok című műsor 2005-ös botrányát követően Nagijev az egyik adásban arról tartott bemutatót, hogyan szabadulnak meg „Mászkvában a haluskák az ukrán akcentustól” orális szex révén. Az Új csatorna még sokáig sugározta főidőben ezt a „műalkotást”. A szerződés kötelez bennünket – mondták.
Mindeközben sem a csatorna tulajdonosa, sem pedig a vezetői nem kértek bocsánatot, és nem mondtak le. Az Ablakok sértetlenül került át egy másik csatornára. Sem az ukrán kormány, sem pedig a hazafias pártok nem tekintik ezeket az alkotókat nem kívánatos személynek, éppen ellenkezőleg: szívesen látott vendégek.
Vajon melyik ország nemzeti televíziója engedné meg, hogy polgárait sárral dobálják a saját Hazájában?
Az ukránok immár sajnálatos méreteket öltő toleranciája kezd túllépni az ésszerűség határain. A szellemesebb újságírók már egy fogatlanságra utaló szójátékot is kitaláltak erre a mentalitásra.
Ma már az egyébként birkatürelmű ukrán kormány is az államunk ellen viselt információs háborúként értékeli az oroszországi képernyőkről áradó propagandát. Oroszországnak sokkal mélyebb az információs beágyazottsága, mint Ukrajnának, éppen ezért nem meglepő, hogy a nemzetközi információcsere révén a külföldi sajtó orosz tálalásban, természetesen az ő érdekeit kiszolgáló „szósszal” nyakon öntve kapja az Ukrajnára vonatkozó híreket.
Az eredményre a führer-báb esete a bizonyíték!

Szomorúan tapasztaljuk, hogy azok az ukrajnai tv-csatornák is a birodalmi propaganda malmára hajtják a vizet, amelyek a Kreml információs politikájának szekértolói Ukrajnában.
Az anyagi szempontokat preferáló, túlzottan is liberális ukrán médiatörvény alkalmazása oda vezetett, hogy a nemzeti frekvenciákat birtokló csatornák mintegy 90% egyetlen ország – Oroszország – információs termékeit sugározzák, minden ebből fakadó következménnyel együtt. Többek közt azzal is, hogy az utóbbinak lehetősége nyílik a lehető legkedvezőbb körülmények közt folytatni a birodalmi agitációt és az ukránellenes propagandát.
Mindemellett bizonyos műsorok, mint pl. Schuster Szabadság című műsora állandó szószéket biztosít az ukranofóboknak, zatulinoknak, leontyeveknek, zsirinovszkiknak, pavlovszkiknak. Mindazok, akik a tv-csatornákon rágalmazzák az ukránokat, szeretetükről biztosítják Oroszországot és mindazt, ami orosz, ellenben tiszteletlenek Ukrajnával és az ukránokkal szemben.
Tevékenységük hatékonyságát látványosan igazolják a közvélemény-kutatások is. Az ukrán Központi Közvélemény-kutató Intézet és az orosz Levada-Centr május 12-én közzétett adatai szerint az ukránok 88% kedvezően ítéli meg az oroszokat, és csupán 7% értékítélete negatív. Ugyanaz orosz részről az ukránokat illetően: 55% pozitív és 34% negatív.
Az ukrajnai hatalom birtokosai – a felesleges problémák és a „nagy testvér” ingerlésének elkerülése végett – jobbnak látják nem észrevenni a barátságtalan kirohanásokat, inkább struccként a homokba dugják a fejüket.
Az Ukrajna ellen folytatott információs agresszió arcátlansága azonban már túllépett a kritikus határon, s ez cselekvésre késztette az ukrán kormányt is. Az információs biztonság kérdését ez év március 21-én megtárgyalta a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács is.
A tanácskozáson Juscsenko államfő többek közt kijelentette, hogy Ukrajna idegen államok érdekeit szolgáló információs és lélektani hadviselés színterévé vált, s ez a verbális és képi expanzió félrevezeti az ukránokat az anyanyelv, a kultúra, a vallás és az értékek tekintetében, roncsolja a nemzeti öntudatot és veszélyezteti a nemzet konszolidálódását.
Megnyugtató és bizonyos szempontból reménykeltő, hogy az NBVT álláspontja szerint az információs biztonság az állam arculatának fontos része. A téma megvitatását követően a Tanács arról döntött, hogy két hónapon belül el kell készíteni, és jóvá kell hagyni azt a programot, amelynek célja Ukrajna pozitív arculatának kialakítása.
Bízunk benne, hogy ez a program nem jut az elődje sorsára, és a kormány elismeri: a korábbi évek információs politikája kizárólag szavakban létezett, s ezért is bukott el. A jövőben gyökeres változások lesznek az arculatpolitika alakításában és megvalósításában.
Az új program elfogadására és nyilvánosságra hozatalára nincs sok időnk. A program eredményessége mutatja majd meg, képes-e az ukrán kormány tanulni a saját hibáiból, képes-e megvédeni a nemzet érdekeit ezen a területen is.