Képzőművészeti kiállítás Újpesten

A fővárosi IV. kerületi Ukrán Önkormányzat szervezésében nyílt meg március 29-én a krími Hanna Petrova és édesapja, az 1990-ben elhunyt ukrán Érdemes Művész, Ivan Petrov kiállítása.
A tárlatot az Újpesti Galéria igazgatója, Gelléri István nyitotta meg. Utalt arra, hogy a galériában már többször is bemutatkoztak a szomszédos Kárpátalján vagy a távolabbi Krímben élő művészek, a távolság azonban egyáltalán nem befolyásolja a kiállítások minőségét és nem jelentkezik azok tartalmában sem. Az ukrajnai alkotók kiállításai immár hagyományosnak tekinthetők Újpesten.
Gelléri István az Ukrán Nagykövetség tanácsosát, Mihajlo Jungert kérte fel a kiállítás megnyitására, de a diplomata azt kérte, hogy Ladányi Erzsébet, a IV. kerületi Ukrán Nemzetiségi Önkormányzat elnöke kapjon előbb szót. Az elnök-asszony köszönetet mondott a vendégeknek azért, hogy minden alkalommal megtisztelik jelenlétükkel az újpesti ukránok fáradozásainak köszönhető rendezvényeket. Az ukrán önkormányzat évente szervez bemutatkozási lehetőséget a különböző ukrajnai régiókban alkotó képzőművészeknek, hogy műveikkel minél szélesebb körben megismerkedjen a magyar közönség. Ez alkalommal módjukban áll megtekinteni annak a két művésznek a munkáit, akik először mutatkoznak be Magyarországon. Erzsébet asszony közvetve mondott köszönetet a kiállítás megszervezéséért Nagyija Hladkihnak, a Krími Magyar Egyesület elnökének, aki most nem tudott eljönni Budapestre. Az újpesti ukrán önkormányzat 1998 óta áll kapcsolatban a Fekete-tenger parti magyar szervezettel. Hasonlóan gyümölcsöző az együttműködés az újpesti Polgármesteri Hivatal és a szimferopoli térség között.
Mihajlo Junger megnyitóbeszédében köszöntötte a megjelenteket és gratulált Hanna Petrovának első magyarországi kiállítása alkalmából, és kitért arra is, hogy Ivan Petrov számos alkotása hatásosan tükrözi az ukrán történelem összetett fordulópontjait. Junger utalt arra, hogy Petrov falun született, és harcolt a nácik ellen. A harctéri élmények segítették azoknak a harci diorámáknak az elkészítésében, amelyek számos ukrajnai múzeumban megtalálhatók, és hozzásegítik a ma élőket az ukrán történelem megértéséhez. A követségi tanácsos felhívta a látogatók figyelmét annak a képnek az egyik részletére, amely Bohdan Hmelnyickij hetman és a lengyel követek tárgyalását ábrázolja. Érdemes odafigyelni arra, milyen hitelesen, az akkori művészeti iskolák legjobb realista hagyományainak megfelelve ábrázolta a művész – különböző nézőpontból – az alakok arckifejezését. Petrov más vásznain sem „fehéreket” és „vörösöket”, azaz német vagy szovjet katonákat látunk, hanem elsősorban harcoló embereket, akiket a sors kényszerített egy adott helyzetbe. Ukrajnában Ivan Petrovot tehetséges batalistaként ismerik, a lánya viszont a leginkább arról ismert a Krímben, hogy műveit a folyamatos szellemi útkeresés jellemzi. A tanácsos úr kiemelte Hanna Petrova monumentális alkotásainak magas művészi színvonalát. Többek közt utalt arra, hogy a művésznő freskói díszítik a foroszi Menybemenetel templom falait. Tekintettel arra, hogy a képzőművészet nem igényel nyelvismeretet, a magyar közönség is megmerítkezhet az ukrán művészek eszme- és érzelemvilágában. Módjukban áll jobban megismerni hazánk összetett történelmét, kultúráját és a nemzet szellemiségét, megérteni nehéz sorsunkat – mondta a követségi tanácsos. Mihajlo Junger szerint a kiállított alkotások révén a magyarok közelebb kerülhetnek az ukránokhoz, ami tulajdonképpen a művészet igazi rendeltetése.
Hanna Petrova megköszönte az elismerő szavakat és a szervezőmunkát Ladányi Erzsébetnek és helyettesének, Turik Olegnek, valamint a kerületi galéria vezetőinek.

Tudósítónktól

A művész nem lehet elfogult

A Hromada kérésére Hanna Petrova beszélt a saját és az édesapja munkásságáról.

Hol született Ivan Petrov?

Édesapám 1923-ban született az Izjum nevű járási központban, gyermekkorát azonban már más városban, Szvitlohorszkban töltötte. A csodával határos módon élte túl a Holodomort és a nagy családi tragédiát. Az édesanyja addigra már távozott az élők sorából, az édesapja pedig elvett egy gyermekes asszonyt. Az állandó éhezés és az édes gyerekek életéért való folyamatos rettegés következtében a mostohának elborult az elméje. Rongyokba tekerte az apám fejét, és benyomta a kályhába, hogy megszabaduljon egy éhes szájtól. Ha éppen akkor nincs ott véletlenül a nagypapa, belegondolni is rettenetes, mi történhetett volna az apámmal… A kisfiút, hogy ne haljon éhen, elküldték a nagynénjéhez a jobban ellátott Szvitlohorszkba. Az iskolában ismerkedett meg az ukrán festők, a tájképfestő Vaszilkovszkij és a batalista Szamokis alkotásaival. A két festő egyébként jó barát volt.  Képeik nagy hatással voltak apámra, és az általános iskola befejezése után felvételizett a harkovi képzőművészeti szakközépiskolába. Éppen ekkor kezdődött a háború. Apám harcolt a fronton, békeidőben pedig a kijevi Képzőművészeti Főiskolán tanult.

Látjuk, hogy édesapja jó néhány tájképet és csatajelenetet festett. Hol tanulta meg ezt a nagyon színvonalas természetábrázolást, illetve hogyan tudott igazi lélektani portrét festeni az emberekről?

Ez sok mindennek köszönhető. Elsősorban tanulás és önképzés, a külső és belső látásmód fejlődése révén, az élettapasztalatnak és a történelem filozofikus értelmezésének köszönhetően jut el a művész erre a színvonalra. Ha megnézi azt a képet, amelyen Bohdan Hmelnyickij fogadja a lengyel követeket, észreveheti, hogy a határozott gesztus ellenére mennyire zavart a hetman arckifejezése. Mintha valamilyen belső törés mutatkozna személyes tragédiája és a kozák állam érdekei között, mintegy érzékeljük a hetmanra minden oldalról nehezedő nyomást, annak a döntésnek a súlyát, amely több nemzedék sorsát is eldöntheti. Ami édesapám diorámáit illeti, azoknak mindig meghatározó eleme a párharc, amikor az emberek kézitusában, szemtől szembe állnak egymással. A művészre általában az a jellemző, hogy alakjait nem „pozitív-negatív” besorolás szerint ábrázolja. Különösen jellemző ez a megközelítés a polgárháborús ábrázolásokra, amikor testvér támadt fegyverrel a testvérre, a fiú az apára. Apám azt mondta, hogy gyomorforgató látvány volt végignézni, ahogyan a különböző eszmeiségek képviselői gyilkolták egymást. Azért szentelte egész alkotó tevékenységét a háborús és történelmi témáknak, hogy ezt megértesse az emberekkel, hogy rádöbbentse és emlékeztesse őket arra, milyen szörnyű tragédia hordozói az ilyen konfliktusok.

Most pedig lépjünk át a mába. Ön muralista. Miért éppen ezt a műfajt választotta?

Időtálló, lehetséges, hogy több nemzedéken át fennmaradó dolgokat csinálok. Ez lehet kő vagy freskó. A plakát- vagy „big-board” készítőkkel ellentétben a muralista művésznek úgy kell dolgoznia, hogy később ne szégyenkezzen az unokái előtt sem. Ugyanez vonatkozik a történelmi témájú festményekre is, mert a kortárs közönségnek értenie kell, milyen történelmi eseményt, pillanatot ábrázol a festő. Egy idő múlva ugyanis ezeket a műveket esetleg más erkölcsi, vagy társadalompolitikai szempontok szerint fogják értékelni. Tehát a művész köteles a történelmet nemcsak tárgyilagosan, hanem elfogulatlanul is ábrázolni. Éppen ezért ez nagy felelősséggel járó tevékenység, és ebben mutatkozik hasonlóság köztem és apám között.

Először találkoztam azzal, hogy nő készít templomi freskót. Az atyák nem tiltakoztak ez ellen? Hiszen a régmúltban az ikonfestők vagy, ahogy akkoriban a nép nevezte őket, az Istenfestők csak férfiak lehettek, sőt a leginkább nőtlenségi fogadalmat tett szerzeteseket bíztak meg ilyen munkával…

Egyáltalán nem, könnyen megkaptam az áldásukat ehhez a munkához. Egyszer az anyám, aki egyébként filozofikusan közelített a hétköznapi dolgokhoz, a következőket mondta nekem: „Tudod, lányom, én sohasem osztottam fel az embereket főnökökre és beosztottakra, férfiakra és nőkre. Számomra csak egyetlen megkülönböztetés létezett: okosok és ostobák”. A művészvilágban pedig vannak tehetségesek és tehetségtelenek. Amikor a megrendelő – legyen akár világi, akár egyházi személy – látja, hogy a művész képes jól elvégezni a munkát, általában nem befolyásolja őt a művész neme. Megfigyelhető, hogy egy vagy több munka végeztével az alkotó nyomába szegődik a szóbeszéd: ez a művész jobban, amaz rosszabbul végzi a munkáját. Egyébként nemcsak a Moszkvai Patriarchátus fennhatósága alá tartozó templomokban készítek gyakran freskókat, hanem az Ukrán Pravoszláv Egyház számára is. És azt is el kell mondanom, hogy az atyák sohasem támasztottak semmilyen feltételt, mondván: ha a moszkvai atyáknak festettem, akkor nem festhetek az ő felekezetükhöz tartozó templomban. A kollégáim irányában sem lépnek fel semmi hasonlóval. Egyik utolsó munkámat éppen Kijevben készítettem, karácsonyi témára az Ukrán Pravoszláv Egyház egyik templomában, 4x4 méteren.

Mit tud mondani nekünk foroszi munkájáról?

Ez egy felújított, de úgy is mondhatnám, hogy újraalkotott templom. Az eredeti Menybemenetel templom az 1850-es években épült, és egy Korzuhin nevezetű, a szentpétervári Művészeti Akadémián végzett festő készítette el a freskóit. A freskó akadémikus stílusban készült, ezért mi is ragaszkodtunk az eredeti stílushoz.

Mennyire van igény mostanság az Ön munkájára?

Természetesen nem ülök karba tett kézzel. Most sok a restaurátori munkám, de vannak terveim több pravoszláv templom festésére is. Nagyon hálás vagyok Turik Olegnek a csodálatos budapesti városnézésért. Volt szerencsém látni nagyon szép mozaikokat, freskókat, építészeti alkotásokat. Nagy segítség ez a munkámhoz, van mihez hasonlítani, van miből tanulni.

Köszönöm a beszélgetést.

Ploszkina Vaszil