№2(118)
április - június
2012 év

Interjú Bácskai János ferencvárosi polgármesterrel

Kérdés: Mikor találkozott először a magyarországi ukrán közösséggel, illetve az ukrán kultúrával?
Válasz: Először talán arra figyeltem fel, milyen kiváló munkát végez az itteni ukrán közösség, és ekkor döntöttük el, hogy bekapcsolódunk ebbe a munkába.
K .: 1988-ban?
V.: Nem, 1998-ban.
K.: Önnek hivatalból is volt lehetősége együttműködni az ukránokkal. Mondana erről valamit?
V.: A „hivatalos” kapcsolatfelvétel tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor 1992-ben elvettem a feleségemet. Attól kezdve ismerkedem az ukrán kultúrával a családi kötelékek révén, a tényleges hivatalos kapcsolat 1998-ban kezdődött, amikor kapcsolatba léptem Jaroszlavával, és kiderült számomra, milyen komoly munkát végeznek. Ez megmutatkozott a kisebbségi önkormányzati választásokkor is, amikor is a kulturális egyesülettel karöltve az ukrán közösség a kerületben egyébként nagy hagyományokkal rendelkező német kisebbség mellett a legkomolyabb szervezőmunkát végezte.
K .: Hányan laknak a kerületben?
V.: Régebben, a városrész rehabilitáció előtt nagyobb volt a kerület lélekszáma. Az újonnan épült, nagyobb alapterületű lakásoknak és a több zöldterületnek köszönhetően valamelyest csökkent a lakosságszám: ma a Ferencvárosban 57 ezren élnek, legalábbis ennyi a hivatalosan bejelentett lakosok száma.
K .: Budapesti viszonylatban ez mekkora nagyságrendnek felel meg?
V.: Kerületünk a közepesnél valamivel kisebb. Budapesten 1 millió 600 ezren élnek, ezt kell elosztani 23-mal. A legnagyobb kerület Óbuda 123 ezer lakossal, a legkisebb pedig az V. kerület, ahol 34 ezren élnek. A Ferencváros e kettő között van.
K .: Járt már Ukrajnában?
V.: Persze, sokszor. 1992-ben kötött házasságom révén rendszeresen, átlagosan évente legalább két alkalommal – nyáron és Szilveszterkor - megfordulok Ukrajnában. Mindig nagy élmény találkozni a kinti családtagokkal, mindig izgalmas és érdekes ismerkedni Ukrajna és Kijev nevezetességeivel.
 K .: Azt mondja, hogy többször is járt Ukrajnában. Mi volt az, ami esetleg meglepte Önt akár pozitív, akár negatív értelemben? Mi tetszett és mi nem?
V.: Sok-sok élményben volt részem. Először 1992-ben, közvetlenül a függetlenség kikiáltása után voltam Ukrajnában. A hivatalos Ukrajna is jó szemmel nézett Magyarországra, mintegy példaképnek tekintette hazánkat. Elhangzottak olyan vélemények is, hogy a magyarországi változások is előremozdították az ukrajnai függetlenedési folyamatot. Ugyanakkor érdekes volt hallani, – többnyire a kinti családtagok szájából – hogy a 70-es, 80-as években Kijev, és általában Ukrajna a Szovjetunió fejlettebb térségei közé tartozott. Az unió felbomlását követően azonban a 90-es évekre – valószínűleg tudatosan generált – életszínvonal zuhanás következett, és a szegénységnek számunkra felfoghatatlan megnyilvánulásaival találkoztunk. Aztán eltelt 5-6 év, és Ukrajna fokozatosan magára talált. A saját gazdasági elképzelései szerint fejlődött, kialakult az ország önálló gazdasága, az emberek gyarapodni kezdtek. Tény persze az is, hogy a jövedelemkülönbségek is megnőttek. A jövedelemolló a miénknél is nagyobbra nyílt. A magyarországi nyolcszorossal szemben az ukrajnai tizenhatszoros. Vannak nagyon gazdag és nagyon szegény emberek. Az átalakulás egyébként fantasztikus, elképzelhetetlen a tisztaság, a nők ápoltak, csinosak és jól öltözöttek. Az utcák tiszták és rendezettek.
K.: És a gyerekek menyire kötődnek az ukrán kultúrához
V.:Nálunk a gyerekek természetes módon, a mesék és a zene révén ismerkednek az ukrán kultúrával. Két-, sőt, tulajdonképpen háromnyelvűek – ukrán, magyar és orosz. Úgy alakítottuk, hogy minden este más-más nyelven olvastunk nekik mesét, így teljesen különböző világok bontakoztak ki előttük a mesékben és a zenében is. Én a magam részéről nagyon fogékony vagyok a zenére, ma is játszom hangszereken, énekkaros is voltam, sőt a parlamenti kórusban most is énekelek. Tulajdonképpen az első kérdésre, miszerint mikor ismerkedtem meg az ukrán kultúrával, azzal kellett volna kezdenem a választ, hogy az általános iskola 6. osztályában és a zeneiskolában, ahol is a tanító néni megtanított nekünk egy dalt, amit akkor még – „természetesen” – orosz népdalnak mondtak. Teljesen elképedtem, amikor első alkalommal részt vettem az ukrán kulturális egyesület egyik estjén, és felhangzott ez a dal, ez a Sevcsenko versére írt zene, amit nekünk még orosz népdalként tanítottak, és őszinte megdöbbenésemre az ukránok egy emberként felálltak.
K .: Ez a vers, illetve dal a Zúg, jajong a széles Dnyeper volt…
V.: Persze, és ott tudatosult bennem, hogy ez több mint egy orosz népdal, hogy ez az ukránoknak egy nagyon fontos dala lehet, és amikor megtudtam az igazságot, velük együtt sírtam, visszaemlékezve arra, hogy már gyermekkoromban is ez volt az egyik legszebb dal számomra. De honnan tudhattam volna én akkor, hogy az ukránoknak olyan ez, mint nekünk a Himnusz vagy a Szózat. Ez egy nagyon megható szembesülés és találkozás volt egy dalon keresztül, itt lehetne szót ejteni arról, mennyire fontos a kultúra egy nép, egy nemzet megismeréséhez, ennek révén tudhatjuk meg, hogy töltik a mindennapjaikat, mit tartalmaz a történelmük. Azt tapasztaljuk, hogy a politikai vagy a gazdasági érdekek sajnálatos módon képesek egymás ellen hangolni egész nemzeteket. A történelem háborúk sorozata, miközben az emberek, a nemzetek képesek békében élni egymással, amiről pedig általában nagyon kevés szó esik.
K .: Képviselő Úr, hogy látja, szerepel-e a magyar kormány tervei között a Keletre, esetleg Ukrajna felé nyitás?
V.: Ez nem kérdés, hiszen Magyarország számára mindig is fontos volt Ukrajna. Én nem vagyok külpolitikus, de ahogy figyelem az eseményeket, nyilvánvaló, hogy nagyon sok hasonlóság van Magyarország és Ukrajna között ezen országok geopolitikai helyzetéből adódóan. Egy nagyon híres költőnk, Ady Endre már az első világháború előtt megírta, hogy Magyarország kompország, Kelet és Nyugat között kell hajóznia, miközben hol ide, hol pedig oda csapódik. Én azt látom, hogy Ukrajna most hasonló helyzetben van Kelet és Nyugat között, Magyarország viszont az uniós tagsággal kikötött valahol – a részletekbe most nem szeretnék belemenni, – de azért a magyar egy nagyon magányos nép, ahogy mondani szokták, az indoeurópai és a szláv tenger közepén. Nem csoda tehát mindaz, amit ma tapasztalunk. Ukrajnával más a helyzet. A függetlenné válással – a történelemből tudjuk, hogy mindig az oroszok és a lengyelek között vergődött, és hol a lengyelek, hol pedig az oroszok ellen harcolt – az ukránok most, érzik igazán, hogy érzelmileg, politikailag és gazdaságilag tartozni kell valahová. Egy ország egymagában nem lehet igazán életképes, tehát a szó szoros értelmében függetlenként képtelen megélni. Nagyon fontos eldönteni, kivel ápoljon politikai és gazdasági kapcsolatokat, és ha az EU felé kacsintgat, azt keletről nem nézik jó szemmel, ha pedig, mondjuk Oroszországgal fűzi szorosabbra a kapcsolatait, akkor az unióból, vagy talán nem is annyira az unióból, sokkal inkább az Észak-atlanti Szövetség részéről vált ki ellenérzéseket. Itt akár katonai szempontok is felmerülhetnek, hiszen ha újra létrejönne egy akkora katonai potenciál, amekkora az egykori Szovjetunió volt, az sokaknak – akár Kínának is – „csípné a szemét”. Ukrajna – én ugyan csak egy amatőr politikai elemző vagyok – igazán nincs irigylésre méltó helyzetben, mert ahhoz „túl kicsi”, hogy egyedül is megálljon a lábán, ahhoz viszont „túl nagy”, hogy ne legyen politikai tényező, méghozzá komoly tényező egy kiélezett helyzetben.
K .: Ön tagja a magyar-ukrán parlamenti bizottságnak. Mit sikerült eddig elérni azon a téren, hogy Ukrajnát inkább Európa felé tereljék, s ne pedig a Kelet felé? Összességében milyen a kapcsolat a két ország parlamentje között?
V.: Magyarországnak, mint az Európai Unió és a NATO tagjának érdeke, hogy Ukrajna minél erősebb uniós kapcsolatokkal rendelkezzen, és egyszer majd az unió tagja legyen. Nyilván a keletről jövő érdekek sem gyengék. Igazából senki sem tudja megmondani, miképpen alakul majd a helyzet. Magyarország egyértelműen azon az állásponton van, hogy Ukrajnával szorosabbra kell fűznie kapcsolatait, s szomszédos ország lévén, Magyarországnak magának is érdeke, hogy jók legyenek a kapcsolataink, arról nem is beszélve, hogy az uniós tagságból eredően kiderült, hogy az unión belül most nemigen találunk piacokra, tehát érdekünk, hogy olyan országokkal lépjünk kapcsolatba, amelyekkel piacként is tudunk tárgyalni. Egyébként nem nagy titok, hogy a rendszerváltás előtt Magyarországnak a Szovjetunióval és az egyes köztársaságokkal volt a legszerteágazóbb gazdasági kapcsolatrendszere. Magyarország számára is hasznos, ha piacokra lel, s nemcsak termelője, előállítója, illetve kiszolgálója a multiknak. Az unióban úgy tekintenek Magyarországra, mint piacra és az olcsó munkaerő bázisára.
K .: Visszatérve az előző kérdéshez: a magyar-ukrán parlamenti bizottság találkozott-e már az ukrajnai partnerekkel, és ha igen, miképpen zajlottak ezek a találkozók, milyen témák kerültek terítékre? Értik-e a magyar képviselők Ukrajna sajátos helyzetét, tisztában vannak-e azzal, hogy Ukrajna jövője Európa, és nemcsak azért, mert a Nyugatnak esetleg nem tetszik a keleti orientáció, hanem sokkal inkább azért, mert az ukránok európai mentalitásúak?
V.: Nekünk, magyaroknak nincs kétségünk afelől, hogy Ukrajnának Európában a helye, hiszen kultúráját, történelmi hagyományait tekintve sem kérdés, hogy a mai napig is része Európának, de hogy hivatalosan is mikor válhat a közösség részévé, azt ma még senki sem tudja megmondani. Ezen a véleményen voltak azok a képviselők is, akikkel találkoztunk, de nyomon követve a jelenlegi ukrajnai eseményeket – számomra nagyon nagy élmény volt a narancsos forradalom, aminek a tanulságaira érdemes odafigyelni – talán példa nélküli, hogy a nép milyen gyorsan el tud fordulni mindattól, amiért tegnap még lelkesedett. Láttuk, milyen gyorsan megy végbe az illúzióvesztés, és ez az a komoly tanulság, amit az erre hivatottaknak minél előbb írásba kellene foglalniuk. Lehet, hogy már meg is tették, csak még nem volt időm utánanézni. Mint mondottam volt, a kiábrándulás a szokásosnál sokkal korábban jött, aminek nyilván nagyon komoly okai vannak, és valószínűleg az egyik ok az, hogy – nem tudom, Ukrajnában az oroszok minek számítanak, kisebbségnek…
K .: Kisebbségnek.
V.: Az EU tulajdonképpen nem tud mit kezdeni a kisebbségi kérdéssel, hiszen csak néhány uniós országban élnek kisebbségek. Ami Magyarországot illeti: a Monarchia a „népek kohója, tengere” volt, és a nemzetiségek összesített lélekszáma több volt, mint a magyaroké. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc fontos tanulsága volt, hogy a nemzetiségek összefognak-e a Habsburgok ellen, vagy pedig éppen ellenkezőleg, a Habsburgokkal állnak össze a magyarok ellen. Nagyon messzire kell visszamenni a történelmünkben, amikor első és legszentebb királyunk, I. István a fiának szóló intelmeiben – több mint 1000 esztendővel ezelőtt – arról írt, hogy Magyarország fennmaradása mindig attól függ majd, hogyan bánik a különböző nemzetiségekkel. Tehát pontosan látta, hogy Magyarország sorsát az dönti el, milyen magatartást tanúsít a környező népek, a szomszédai és a befogadottak irányában. Nekünk majdhogynem kötelezettségünk követni első királyunk intelmeit.
K .: Mi azt tapasztaljuk, hogy csak azok tudnak valamit Ukrajnáról, akiknek rokonai élnek ott, vagy nagyon szoros baráti kötelékek fűzik az ukránokhoz. Tehát mindazok, akik még nem jártak Ukrajnában, egyszóval, az átlag magyar polgárok nem mindig adekvát ismeretekkel rendelkeznek Ukrajnáról. Hogy látja, mi lehet az oka, hogy szomszédos országról lévén szó – és ez oda-vissza érvényes – mégis nagyon keveset tudunk egymásról?
V.: Ennek sok-sok oka lehet…
K .: Mit lehetne tenni, hogy ez megváltozzon?
V.: Például egészen profán dolgokat. Nemcsak a költő Sevcsenko neve köthető Ukrajnához.
K .: Sevcsenkóra, a focistára, vagy a Klicsko fivérekre gondol?
V.: A mai, internetes világban sok szempontból eltérő az emberek érdeklődése. Sokkal ritkábban fognak az emberek Sevcsenko versekkel találkozni, ami egyébként elképesztően nagy élmény számomra, mert egy személyben testesít meg több magyar költőt, festőt, mert ebben az egy személyben volt még szabadságharcos is. Talán csak 3-4 magyar személyiségből tudnék egy hozzá hasonlót „összerakni”. Talán ha a magyarok többet tudnának az ukrán történelemről, az ukrán emberek mentalitásáról, ha felismernék, hogy egy teljesen önálló, szuverén nemzet, akkor az érdeklődés is nagyobb lenne. Ezért is nagyon fontos, hogy bármennyire is nagy érték Sevcsenko vagy Gogol, meg kell ismerjék a jelenkor jeles személyiségeit, úgymond, „sztárjait” a sport vagy a művészetek világából. Fel kell kelteni az érdeklődést az iránt, hogy ez egy teljesen önálló nemzet, önálló kultúra, a miénkhez nagyon hasonló sorsú nép. Más szomszédos népekéhez képest valóban nagyon keveset tudunk az ukrán kultúráról, de ennek más oka is lehet. A közelmúlt történelme mindig nagyon rányomja a bélyegét a közfelfogásra, és Magyarország úgy tekint a szovjet megszállásra, mint az utolsó nagy elnyomatásra, és mindenképpen ellenérzéseket táplál a megszállókkal szemben – különösen azok, akiket súlyos személyes sérelmek értek – és tulajdonképpen nem tesz különbséget az egykori uniót alkotó nemzetek között. Általában csak „leoroszozzák” az akkori megszállásban résztvevőket.
K .: Ez valóban így lehet, mert amikor valakinek azt mondom, hogy ukrán vagyok, általában azt a választ kapom, hogy „én is tudok oroszul”…
V.: Igen, még nem jutottunk el odáig, hogy ami szovjet, az sem nem ukrán, sem nem orosz. Már itt különbséget kellene tennünk, de ehhez még nagyon sok időnek kell eltelnie. Ha például törökökkel találkoztam, általában megkérdezték, haragszanak-e a magyarok a törökökre, amire csak azt tudtam válaszolni, hogy ugyan miért haragudnának, pedig 150 évig ültek a nyakunkon, a gyermekeinket elhurcolták janicsárnak, a középső országrészt teljesen kipusztították, ezért kellett később Mária Teréziának betelepíteni a németeket. Ide vezethető vissza a magyarországi németség nagy lélekszáma. Azóta 300 év telt el, akkor most miért is haragudnánk a törökökre? Nem haragszunk, sőt, szeretjük őket, hiszen a ma élő törökök semmilyen kárt nem okoztak nekünk. Inkább színesítik az ország életét. Persze, nincsenek túl sokan, de azokkal nincs semmi bajunk, akik itt élnek közöttünk. Nyilván egy bizonyos időnek el kell telnie, hogy ne haragudjunk az ukránokra vagy az oroszokra. Visszatérve a kérdésére, ha vannak Klicskók és Sevcsenkók a sportban, ha vannak zenészek, akiket megismerhetünk, ha idejön egy táncegyüttes, és megismerjük az ukrán táncokat, tényleg a legmagasabb szintű élményben lehet részünk, s ekkor tudatosul bennünk, hogy Uram Isten, micsoda kultúra, micsoda nemzet! Ezzel tudják kivívni az elismerésünket, arról már nem is beszélve, ha mindehhez figyelemre méltó gazdasági teljesítmény is társul, olyan, amire felnézhet az ember. Igazából a teljesítményre figyelünk fel, és akkor ki is mondjuk: ez igen, ez már valami! Most láttam az olimpiai örök éremtáblázatban, hogy a 10 milliós, kis Magyarország még mindig a nyolcadik ezen a listán. Micsoda teljesítmény! Ha a világ semmi mást nem tudna a magyarokról, csak ezt az önmagáért beszélő sportteljesítményt… hiszen nyolcadiknak lenni az olimpiai örökranglistán a világ 200 országából, miközben a népességet tekintve nem a nyolcadikak, hanem, mondjuk, a nyolcvanadikak vagyunk… Valami ilyesmire gondolok, valami olyan dologban kell nagyot alkotni, eredményt elérni, amire odafigyelnek, amit megjegyeznek az emberek.
K .: Nekem lehetőségem volt nyomon követni az ukrán kisebbség tevékenységének kiteljesedését. Ön szerint a jövőben nőhetnek a lehetőségeink Magyarországon?
V.: Mint már említettem, Magyarországon 1000 éves hagyománya van annak, hogy odafigyel a kisebbségekre. Törődnünk kell a kisebbségeinkkel, meg kell adni számukra az őket megillető jogokat. A magyar törvényhozás most jó úton halad afelé, hogy a parlamentben megjelenjék a kisebbségek képviselete. Nyilván nagyon nehéz kialakítani azt a mértéket, hogy akár egyéni képviselői szinten jelenjenek meg, hiszen a magyar parlament éppen a közelmúltban hozta meg azt a döntését, hogy drasztikusan, a felére csökkenti a képviselők számát. Ilyen körülmények között, éles politikai helyzetben akár 1-2 szavazatnak is óriási értéke lehet. Igazából ennek a helyzetnek a kezelése döntheti el, hogy kapnak-e szavazati jogot a kisebbségi képviselők. Bizonyos helyzetekben előfordulhatna, hogy 2-3 nemzetiségi képviselő dönthetné el egy-egy törvény sorsát. A törvénytervezeten nyilván még finomítani kell, hogy ilyen helyzet ne állhasson elő, viszont a saját sorsukat illetően mindenképpen járjon nekik a szavazati jog. Ezen dolgoznak most a törvényelőkészítők. Arról már nem is beszélve, hogy a nemzetiségek számarányát tekintve is lennie kell valamilyen arányosságnak. Természetesen, akik többen vannak, teljes joggal kérnek nagyobb beleszólási jogot, mint azok, akik kevesebben vannak. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy az a kisebbség, amely ma már kisebb lélekszámban van jelen Magyarországon, bármilyen hátrányt szenvedne.
Magyarország számára máig sajgó seb a trianoni béke, a diktátumnak mondott döntés, amelynek következtében elveszítettünk olyan területeket is, ahol számos nemzetiség élt. Trianon után jelentősen csökkent a magyarországi nemzetiségek lélekszáma, hiszen a visszamaradt, kisebb országrészben csak kisebb lélekszámú nemzetiségek maradtak.
K .: Más országokban úgy van, hogy az ottani nemzetiségi létszám 10% jelent egy parlamenti mandátumot. Ha például Romániában 60 ezer ukrán él, akkor képviselőjelöltjüknek 6 ezer szavazatot kell szereznie ahhoz, hogy bekerülhessen a parlamentbe. A magyarországi törvénytervezet 17 ezer szavazatról beszél. Ezt csak egy vagy két nemzetiség tudná elérni, többi semmiképpen sem. Ez a két kisebbség a cigány és a német, de a cigányok is csak akkor lehetnének eredményesek, ha a számtalan irányzat összefogna. Egyébként senki, vagy csak nagyon kevesen tudnák átlépni ezt a küszöböt.
V.: Ez ugyan még csak tervezet, amelynek a visszásságait, talán az igazságtalanságát is érzékelik az illetékesek. Úgy gondolom, hogy nem ez lesz a végleges verzió. Nekem az a véleményem, hogy biztosítani kell minden nemzetiség számára, hogy képviseltesse magát a parlamentben, de hogy ez milyen módon fog megvalósulni, ma még nem tudnám megmondani. A problémát mindenképpen meg kell oldani, mert az nem lenne igazságos és valóságos helyzetet sem tükrözné, ha csak 1-2 nemzetiség képviselői jutnának be a parlamentbe.
K .: Ami a döntések befolyásolását illeti, a magyarországi elitnek nem kell attól tartania, hogy az kisebbségek átszavaznak ide vagy oda. Több szomszédos országban vannak magyar képviselők, akik másokkal összefogva tudnának átszavazni, mégsem teszik. Beszéltem egy szlovéniai magyar képviselővel, aki elmondta, hogy olyan esetekben, amikor az ő szavazata billenthetné rossz irányba a mérleg nyelvét, inkább tartózkodik a szavazástól. A nemzetiségi képviselők elég nagy érettségről tesznek tanúbizonyságot, és én úgy gondolom, hogy a magyarországi kisebbségek is hasonlóképpen tennének, felelősséggel bánnának a voksaikkal, és ha úgy éreznék, hogy szavazatukkal rossz irányba fordulnának a dolgok, inkább tartózkodnának.
V.: Ezek azok a dolgok, amelyek előre nem megjósolhatók, és nem lenne helyes ilyen helyzetbe hozni a nemzetiségi képviselőket, mi több magam sem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni, mert az ember nyilván azért ül a parlamentben, hogy elmondja a véleményét. Mondjon az ember igent vagy nemet, és csak a legritkább esetben válassza a tartózkodást. Biztos vagyok benne, hogy van más megoldás is, mert a nemzetiségek szempontjából sem ez a legszerencsésebb. A többségi társadalom szempontjából sem lenne helyénvaló, ha túl sok ehhez hasonló helyzet állna elő, mert akkor az eredményen sokáig lehetne vitatkozni, és a döntés mikéntjétől függően még az igazságtalanság érzetét is keltheti. Én biztos vagyok benne, hogy ki lesz találva és meg lesz oldva, hogy teljesen megnyugtatóan rendeződjön a kérdés. Azt mondom, hogy a történelem arra tanított bennünket, hogy – és ez ezután is így lesz – a nemzetiségek nem maradhatnak ki a döntésekből.
K .: Térjünk vissza a kerületbe, ahol 11 nemzetiségnek van képviselője. Ön két éve polgármester, előtte tagja volt a képviselőtestületnek. Ön szerint megfelelő és arányosnak tekinthető a kisebbségeknek nyújtott támogatás?
V.: Ebben a vonatkozásban szinte mindig a körül forgunk, hogy lakosságarányosan, vagy teljesítményarányosan, vagy hatékonyságarányosan vizsgáljuk a kérdést. Ha lakosságarányosan nézem, akkor azt kell mondanom, hogy igen, hiszen az összlakossághoz mérten a magukat ukránnak vallók aránya megfelel a nekik nyújtható támogatásnak, hiszen a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben nem tudunk többet költeni a nemzetiségekre, mint ahogy egyéb dologra sem. Kevesebbet költhetünk, de ha valamilyen módon figyelembe tudjuk venni a teljesítményt, akkor külön támogatás formájában – erre szolgálnak a pályázatok – tudunk fizetni a jó teljesítményt nyújtó nemzetiségeknek. Itt én nyilván elfogult is vagyok, de az elmúlt 15 év tapasztalata alapján elmondhatom, hogy az ukránok mindig a legjobbak közé tartoztak. Sok olyan év volt, amikor ők voltak a legaktívabbak, tehát mindenképpen számíthatnak kiegészítő támogatásra. A mostani pályázatot is figyelemmel kísértem, és elmondhatom, hogy maradéktalanul megkapták a kért támogatást.
K .: Ön tagja a közelmúltban megalakult Magyar - Ukrán Üzleti Klubnak. Milyen tervei vannak a szervezetnek? A szovjet időszakban a magyar gazdaság számára jó piacot jelentett az ukrajnai térség is. Ez a Klub tud-e segíteni abban, hogy az ukrán-magyar gazdasági kapcsolatok egyre szélesebbé, egyre élénkebbé váljanak? Szomszédok vagyunk, a szállítások nem sok időt vesznek igénybe, következésképpen jó eséllyel alakulhatnak közös vállalatok, mert véleményem szerint ezekből a kívántnál kevesebb van. Mit tudnak tenni ebben a vonatkozásban?
V.: Nagyon sokat. Már az elmúlt néhány hónapból is tudok konkrétumokat említeni. Már vannak közreműködésünkkel megkötött üzletek, és mindkét oldalról nagyon nagy az érdeklődés. Pontosan azért, amiről eddig is szót ejtettünk. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy tapasztaltunk bizonyos fajta bizalmatlanságot is, az érdeklődők nem tudták, ki kivel állhat szóba, a felek nem ismerték egymást. Abban mindenképpen tud segíteni a Klub, hogy bizalommal teli kapcsolatokat próbál összehozni, fórumokat szervez. Jelenleg, ha valakinek egyáltalán van valamije – akár a magyar, akár az ukrán oldalon – nem tudja, kit keressen, hová menjen, arról már nem is beszélve, hogy a schengeni határok miatt a két ország közötti átjárás sem túl egyszerű. Szó szerint döcög az emberek és az áruk forgalma a két határon. Biztos vagyok benne, hogy itt sikerül majd – akár szó szerint is – néhány falat lebontani, hogy gyorsabbá és könnyebbé váljon a kereskedelem is. Az érdeklődés elképesztően nagy, s ha mást nem is tudnánk tenni, mint hidat építeni – beszéltünk a kompországról, de nemcsak komppal vagy hajóval lehet közlekedni – az egy fontos és folyamatos kapcsolatot biztosítana. Egy ilyen Klub pontosan arra való, hogy ezek a hidak megépüljenek, és folyamatos legyen rajtuk az oda-vissza forgalom a kereskedelem, az áruk és a kultúra vonatkozásában egyaránt.
   A 2010-ben kezdődött parlamenti ciklusban, az Interparlamentáris Unióban a Magyar – Ukrán Baráti Társaság tagjaként is kiveszem a részemet a kapcsolatok erősítéséből, a legújabb felállásban, a Magyar – Ukrán Üzleti Klub kifejezetten a gazdasági és kulturális kapcsolatok erősítésén munkálkodik. A Klub főtitkára vagyok, legalábbis pozícióm szerint, de a mai viszonyok között talán a lobbista kifejezés lenne a leginkább helyénvaló. Parlamenti képviselőként, és a már említett családi és baráti kötelékekkel rendelkezvén kötelességemnek tartottam elősegíteni a két ország közötti kapcsolatok fejlődését. Mint már mondtam, elsősorban bizalomhiánnyal magyarázható a kapcsolatok jelenlegi állapota. Bízom benne, hogy a gazdasági szálak erősödése mindkét ország javát fogja szolgálni.
K .: És mindkét kisebbségét…
V.: Igen, mindkét kisebbségét. Erről ugyan eddig még keveset beszéltünk, de nem mehetünk el szó nélkül a Kárpátalján élő, mintegy 150 ezres magyar kisebbség mellett. Az összes eddigi hivatalos tárgyaláson úgy tapasztaltam, hogy Ukrajna teljesen nyitott az ottani helyzet kezelésére és normalizálására. Bár talán nem is teljesen helyénvaló normalizálásról beszélni, hiszen a helyzet tulajdonképpen normális. Tekintettel vannak az ott élő magyar kisebbségre, és jól látható, hogy az egyébként nagyon kényes kettős állampolgárság kérdésében is nagyon toleráns a mai ukrán vezetés is. Tiszteletben tartják Magyarország érdekeit, és próbálnak megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az ukrán törvények szerint nyilván nem értelmezhető álláspontot képviselve, úgymond mégis „szemet hunynak” a kettős állampolgárság felett. Megértőek azoknak a magyaroknak a döntésével kapcsolatban, akiknek fontos a kettős állampolgárság, hiszen ez nem ismeretlen fogalom a nagyvilágban, és talán nem is haszontalan. Tehát, az ottani magyarság, lélekszámát tekintve valószínűleg nem jelent semmilyen veszélyt Ukrajnának, sőt, kifejezetten jót tehetnek Ukrajna uniós törekvéseinek. Mindent egybevetve, ha egy magyar ember úgy gondolhat Ukrajnára, mint egy olyan országra, amelyik elismeri a fentiek jogosságát, akkor sokkal pozitívabb lesz a róla kialakított kép. Ha azt látják, hogy az 50 milliós országban az ő, alig több mint 150 ezres nemzetiségének a jogai nem csorbulnak, más szemmel fognak Ukrajnára nézni. A magyar államnak nincsenek revizionista törekvései, Magyarország sohasem fog ilyesmivel előállni.
K .: Már csak azért sem, mert a 150 ezer magyar mellé kapna egymillió ukránt…
V.: Ha viszont akadálytalanul lehet utazni oda-vissza, ez az egész problémakör megszűnne. Mi nem leszünk attól boldogabbak, ha ennyivel nagyobb lesz az ország, mert a lényeg az, hogy azok, akik ott élnek, jól éljenek. A gondokat mindig a politika csinálja. Tulajdonképpen, ha valami igazán rokonszenves az unióban, az a határok eltörlése. Nem számít, hogy milyen országban élek, az a fontos, hogy ne vegyem észre a határokat, hogy jól érezzem magam ott, ahol éppen vagyok. És ez legyen kölcsönös az országok között. Ha átmegyek Kárpátaljára, ugyanolyan jól érezzem magam, mintha itthon lennék.
Köszönjük az interjút.