1919. január 22. és 24. között, I. Ohijenko forgatókönyve szerint zajlott le Kijevben az UNK IV. Univerzáléjának évfordulójára emlékező, és az Egységes Ukrajna megszületése előtt tisztelgő össznépi ünnepségsorozat. A Direktórium erre az alkalomra is kiadott egy Univerzálét, amelyben az alábbi sorok olvashatók: „Mostantól fogva egységbe forrnak az egységes Ukrajna évszázadok óta elszakított nemzetrészei – a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság, Bukovina, Magyarországi Rusz – és a Dnyeperen túli Nagy Ukrajna…” Az ünnepségeken a magyarországi ukránok Népgyűlését L. Bacsinszkij, L. Cehelszkij és Sz. Vitvickij képviselte.
Valóra vált az ukrán területi egység eszméje.
1919. január 22-én, 12 órakor a kijevi Szófia téren ünnepélyes keretek közt (munkaszüneti nap volt) zajlott le a csatlakozási ceremónia. L. Cehelszkij több ezer ember előtt olvasta fel az Ukrán Néptanács január 3-én kelt határozatát, P. Korszunszkij atya pedig kihirdette a Direktórium Univerzáléját.
Január 23-én a fővárosban megkezdődött Ukrajna dolgozó népnek kongresszusa, amely úgyszintén a fenti dokumentumok ismertetésével kezdődött. A kongresszus ellenszavazat nélkül ratifikálta a Direktórium Univerzáléját. Ukrajna dolgozó népének kongresszusa 1919. január 28-án Univerzálét intézett az ukrán nemzethez, amelyben többek közt a következőket fogalmazta meg: „A kongresszus ülései közötti időszakban Ukrajnában a vezető hatalmat a Direktórium gyakorolja, amely kiegészül a Dnyeszteren túli Ukrajna (Galícia, Bukovina, Magyar Ukrajna) képviselőjével, amely területek csatlakozásáról ez év január 24-én döntött a kongresszus”.
A Direktórium tagja lett Jevhen Petrusevics, az Ukrán Nemzeti Tanács elnöke. Az egyesülést követően a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság az Ukrán Népköztársaság Nyugati megyéje lett, a kék mezőben álló arany oroszlános címert pedig felváltotta a háromágú szigonyt ábrázoló címer. Elhatározták, hogy a csatlakozási nyilatkozatot a legrövidebb időn belül összehívandó Alapító gyűlésen hagyják jóvá, amelyen minden ukrajnai terület képviselteti magát. Addig a Nyugati megyékben saját törvényhozó és közigazgatási-végrehajtó intézményeik – az Ukrán Nemzeti Tanács és az Államtitkárság gyakorolja a hatalmat. A frontokon összehangolták a csapatok mozgását, bevezették a közös pénzt, külön minisztériumot állítottak fel a Nyugati megye ügyeinek intézésére, és közös küldöttség utazott a párizsi béketárgyalásokra.

Az Egységes Ukrajna hivatalos küldöttsége tavasszal, 1919. március 30-án jegyzékben tudatta a Bécsben akkreditált nagykövetekkel az egyesülés tényét.
A két országrész egy államban történő egyesítésének logikus végkifejletét azonban számos körülmény gátolta. A csatlakozás jogi és jogerős aktusa azonban nem jelentette a két nemzetrész valóságos egyesülését egy valódi, egységes államszervezetbe. Az Egységes Ukrán Népköztársaság a csatlakozást követően nem lett sem egységes, sem pedig szövetségi államalakulat. A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság megőrizte valamennyi saját törvényhozó és végrehajtó intézményét, amelyek pontosan megfogalmazott feladat- és hatáskörrel rendelkeztek. A Direktórium hatalma továbbra is csak a Zbrucs folyótól Keletre eső területekre terjedt ki. Minden államalkotó egység továbbra is saját maga rendelkezett a katonaságával, melynek tevékenységét bizonyos mértékig ugyan koordinálta a két parancsnokság és kormány. Egyébként az egyesülésről a végső, jogérvényes döntést az Össz-ukrajnai Alapító Gyűlésnek kellett meghoznia. A két ukrán nemzeti alakzat – tekintettel a korabeli objektív és szubjektív körülményekre – inkább a konföderatív államalakulatot preferálta. A legfőbb okot az a kritikus helyzet jelentette, amelybe az Ukrán Népköztársaság kormánya és Direktóriuma került: a bolsevik csapatok nyomására kénytelenek voltak kivonulni szinte egész Ukrajnából.
A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság sorsa sem alakult kevésbé tragikusan. 1919. március 19-én, az Antantnak köszönhetően, a Haller seregével megerősített lengyel csapatok támadásba lendültek Lvov irányában, május 24-én pedig az újabb, Bukovina ellenintézett lengyel támadást a románok támogatták. Az ukrán nemzeti sereg kénytelen volt visszavonulni egészen Kamenec-Podolszkig, ahol találkozott a Direktórium egységeivel. Az Ukrán Népköztársaság Nyugati megyéje ebben a kritikus helyzetben rendkívüli– diktátori – hatalommal ruházta fel Petrusevics elnököt. Petljura azonban senkinek se akarta átadni a hatalmát, minek következtében elmélyült a szakadék az Ukrán Népköztársaság és a Nyugati megye kormányai között. Az első számára a legnagyobb veszélyt Gyenyikin és a bolsevikok csapatai jelentették, az utóbbiakat pedig a lengyelek és a románok fenyegették.
A főatamán gyenge vezetői képességei és egyeduralkodói ambíciói következtében több összeesküvésre is sor került az UNK seregében, de maga ellen fordította a Nyugat-ukrajnai kormányhivatalnokokat is. 1919. április 29-én V. Oszkilko atamán vezetésével az Ukrán Népköztársaságban lezajlott egy államcsíny-kísérlet, amelyet P. Andrijevszkij, a Direktórium tagja is támogatott. Az összeesküvők követelték, hogy az Alapító gyűlés összehívásáig nevezzék ki Petrusevicset Ukrajna ideiglenes elnökévé, a katonai hatalmat pedig adják át M. Omeljanovics-Pavlenkónak, a galíciai ukrán hadsereg parancsnokának. Felmerült az ukrán köztársasági (direktóriumi) csapatok főparancsnokságának feloszlatása is, ami azt jelentette volna, hogy Petljura elveszíti a katonai hatalmat. A lázadók követelték, hogy Petljurát és Makarenkót távolítsák el a katonai vezetésből, és Galícia és a Dnyeperen túli terület képviselőiből alakuljon koalíciós kormány. A puccs azonban megbukott. Alig egy hónapon belül P. Bolbocsan vezetésével újabb Petljura-ellenes összeesküvésre került sor, amelynek célja Petrusevics és O. Grekov tábornok – hadseregparancsnok – diktatúrájának kihirdetése volt.
A nagy nyomás és a bolsevik előretörés arra késztette Petljurát, hogy meghátráljon és együttműködjön Petruseviccsel, illetve meghívja ez utóbbi képviselőit az UNK Népi Minisztereinek Tanácsába. Alig telt el néhány hónap és a két testvéri köztársaság vezetői között már óriásira nőtt a robbanásveszély és tátongott a meg nem értés mélységesen mély szakadéka. A robbanást kiváltó szikrát az 1919. augusztus 30-31-én, Kijevben lezajlott, közismert események jelentették: a várost egyszerre szállták meg Gyenyikin (Bredov tábornok) és Petljura csapatai. Az ellenfelek egymásnak feszültek a fővárosban, majd az UNK egységei elhagyták a várost.

Az ukrán csapatok újfent Kamenec-Podolszkba hátráltak. Az UNK a helyzet rendezése és bolsevik előretörés megfékezéséhez nyújtandó lengyel segítségért cserébe hajlandó volt területi engedményeket tenni Lengyelországnak. 1919. május 24-én a Direktórium (Petljura) teljhatalommal felruházott megbízottja és a lengyel államfő titkos megállapodást írt alá az UNK-nak nyújtandó „segítségről és támogatásról”. Ukrajna cserében lemondott Kelet-Galíciáról, Nyugat-Volinyt pedig Lengyelország elidegeníthetetlen részének ismerte el. Elfogadta továbbá külpolitikai alárendeltségét és garanciát vállalt a lengyel ajkú lakosság jogaiért. A nyugati ukránok a közös ukrán érdekek elárulásának tekintették a megállapodást. Az UNK Nyugati megyéje tárgyalásokba kezdett Gyenyikin tábornok parancsnokságával, és már november 5-én aláírtak a kapitulációs szerződést. 1919. november 16-án Petljura átadta a lengyeleknek az Ukrán Népköztársaság akkori fővárosát, Kamenec-Podolszkot. A következő napon a szociáldemokrata Petljura békeszerződést kötött az Önkéntes Hadsereggel.
Ezekben a napokban az UNK Nyugati megyéjének kormánya közölte, hogy a jövőben nem tartja a maga számára kötelezőnek az egyesülési okiratot és a Kongresszus határozatait, Petrusevics és kormányának tagjai pedig Bécsbe emigráltak. 1919. december 2-án az UNK és Varsó képviselői nyilatkozat-tervezetet írtak alá, amelynek értelmében Lengyelországhoz kerül a Holmscsina, Polisszja, Pidljassja, Nyugat-Voliny és Kelet-Galícia. Az UNK Nyugati megyéje benyújtott két tiltakozást, de az UNK vezetői nem vették azokat figyelembe. 1919. december 20-án Petrusevics kormányülést (Nyugat-ukrajnai Népköztársaság) hívott össze Bécsben, és egyoldalúan felmondta a csatlakozási megállapodást.
Az ukrán állami egység darabjaira hullott. Az egységet tulajdonképpen maguk az ukránok döntötték romba, minek következtében a nemzetállamiság is odaveszett. Az ukránok ma élő és következő nemzedékei levonhatják a tanulságot ebből a keserű leckéből. Ez a lecke arra tanít bennünket, hogy a gondok és harcok közepette félre kell tenni a személyes, politikai és egyéb ambíciókat és érdekeket, az első és szent kötelességünk megőrizni a nemzet egységét és az önálló, egységes ukrán államot. E szent kötelesség teljesítése közben nem beszélhetünk kis és jelentéktelen részkérdésekről, nincsenek fontos és kevésbé fontos területek, ukrán és kevésbé ukrán vidékek! Minden maroknyi ukrán föld az egész Ukrajna, a legkisebb, ma idegen kézen lévő ősi földdarabnak egységbe kell forrnia az egységes Ukrán Államban – Máramarostól és a Dnyeszter-melléktől Bresztig, a Rilscsináig, Sztarodubscsináig, a Don-vidékig és Kubányig…
Bár a XX. század elején az Egységes Ukrajna megszűnt létezni, az egyesülési okirat óriási történelmi jelentőséggel bírt.