Hogyan választottak a kozákok tábori atamánt

Ígéretünkhöz híven, már csak azt kell elmesélnünk, hogyan választották tábornokaikat (atamánjaikat) a kozákok, s hogyan keltek át a Fekete-tengeren, hogy Anatóliában felvegyék a harcot a törökökkel. Íme, a választási procedúra. Az idősebb ezredesek és köztiszteletnek örvendő öreg kozákok az általuk legalkalmasabbnak tartott személyre adták a szavazatukat, és a jelölt a szavazatok többségével nyerte el a tisztséget. Amennyiben a megválasztott személy nem szívesen fogadta el a tisztséget, mert alkalmatlannak, kellő tapasztalattal nem rendelkezőnek vagy túl fiatalnak tartotta magát, hibás és kockázatos döntést hozott, mert a közösség a megtiszteltetésre méltatlannak minősítette, árulónak tekintette, és a helyszínen kivégezte, maga is vállalva ezzel az árulás bűnét. Emlékezzenek vissza, mit írtunk korábban a kozákok szokásairól és a körükben elterjedt árulásokról. Ha a tábornokká választott kozák elfogadta a megbízatást, megköszönte a tanácsnak a megtiszteltetést, s legyen bár alkalmatlan a pozícióra, megígérte, hogy gondosan és lelkiismeretesen fogja szolgálni a közösséget mind az általános, mind pedig az egyedi ügyekben, és kész az életét is feláldozni testvérei szolgálatában. Ezt követően az új vezetőt megtapsolták és megéljenezték, majd egyenként – a közösségben elfoglalt rangjuknak megfelelően – elébe járultak, és meghajlással tisztelegtek előtte. Az atamán mindenkivel kezet fogott, s ezzel megtörténtnek volt tekinthető a választás, amely gyakran a szabad ég alatt, a néptelen sztyeppén ment végbe. A közösség minden tagja szót fogadott annak a személynek, akinek az ő nyelvükön hetman a neve. Korlátlan hatalommal bírt, megvesszőztethette, sőt meg is ölhette a vétkes kozákot. A kozákok nagyon szigorúak voltak egymáshoz, de semmilyen döntést sem hoztak a tanácsnak nevezett hadbíróság ítélete nélkül. A tábornok hamar kegyvesztetté válhatott, ezért nagyon körültekintőnek kellett lennie, ha háborút viselt, és igyekeznie kellett elkerülni a kudarcot, az ellenséggel való közvetlen találkozás esetén az elsők között kellett harcolnia, mert ha valamilyen alávalóságon érték, árulónak bélyegezték és megölték, a kozákok pedig a fent leírt módon új vezetőt választottak. A kozákokat vezetni és parancsolni nekik nem volt könnyű feladat, ezért nem igazán mondható szerencsésnek az, akit megválasztanak. Az alatt a 17 év alatt, amelyet ebben a közösségben szolgáltam, mindegyik vezető szerencsétlen véget ért.

A kozákok tengeren túli hadjáratai

Amikor a kozákok elhatározzák, hogy tengerre szállnak nem a királytól, hanem a tábornokuktól kérnek engedélyt. Összehívják a tanácsot és megválasztják azt a tábornokot (atamánt) – a fent leírt módon –, aki a hadjáratban a parancsnokuk lesz. Ezt az atamánt azonban csak határozott időre választják. Ezt követően látnak hozzá a csónakok építéséhez. Csónakjaik hossza 60, szélessége 10-12, mélysége 12 láb volt. Nem rendelkeztek tőkesúllyal, nyírfából vagy hársból épültek. 10-15 pár evezővel rendelkeztek, és sokkal gyorsabbak voltak a török hajóknál. A kozák csónakokat két árboccal is felszerelték, de vitorlát csak kedvező széljáráskor használtak, viharban inkább az evezést választották.
A kétszersültet a hajóhoz jól odaerősített hordókban tárolták, amelyek magassága 10, szélessége 4 láb volt. Ezen kívül még vittek magukkal egy hordónyi főtt kölest és egy hordónyi vízzel gyúrt tésztát, amit a kölessel összekeverve fogyasztottak. A hadjárat során ez volt az ételük, sőt az italuk is, amely kissé kesernyés ízű volt. Szalamahának, azaz ízletes eledelnek nevezték. Ami engem illett, egyáltalán nem találtam ízletesnek, s a hadjárat során csak azért fogyasztottam, mert nem volt más. A harcosok nagyon ügyeltek a józanságra, s ha akadt köztük italozásra hajlamos, a tábornok vízbe vettette. Szigorúan tilos volt pálinkát hozni a hajóra.
Amikor elhatározták, hogy bosszút állnak a tatárokon az általuk okozott sok nyomorúságért és kegyetlenségért, a hadjárat időpontját általában őszre tűzték ki. A zaporozsjeiek e bátor vállalkozásukhoz megkaptak mindent, amire szükségük lehetett. 5-6 ezer bátor, jól felszerelt kozák érkezett Zaporozsjéba, hogy segítsen a hajóépítésben. Hatvan százalékuk 15 napig építette a hajókat. Két-három hét alatt elkészül 80-100 csónak, amely egyenként 50-70 katonát szállíthatott. Mindegyik katona két puskával és egy karddal rendelkezett. Minden hajón volt 4-6 falkony – a XVI. században használatos kis kaliberű ágyú –, és a szükséges élelem. A katonák inget és bő nadrágot viseltek – vittek magukkal váltást is –, volt egy vékonyka szvitájuk (hosszú ukrán felsőruha) és sapkájuk. Személyenként hat font puskaport és elegendő mennyiségű ólmot és quadránst is tartalmazott az „úti csomag”. Így nézett ki a Fekete-tengeren hajózó kozák tábor, amely képes volt bátran megostromolni Anatólia legszebb városait. Imígyen felszerelkezve hajóztak. Az admirális (atamán) megjelölt hajója egyharmad hajóhosszal a többiek előtt haladt, a többiek olyan szoros hadrendben követték, hogy szinte összeértek az evezőik. A törökök számítottak a kozákra, és néhány hajóval igyekeztek elállni az útjukat, megakadályozandó a kozákok kijutását a tengerre. A kozákok azonban ravaszak voltak, általában késő éjszaka, telihold előtt érkeztek, és 3-4 mérföldnyire a szorostól, olyan helyen rejtőztek el, ahová a korábbi vereségekre emlékezve nem mertek bemenni a törökök hajói. Mindezek ellenére sem tudtak észrevétlenül kihajózni a tengerre. A törökök azonnal riadót fújtak, a szultán futárokat küldött Anatólia, Bulgária és Románia partjaira, figyelmeztetve őket, hogy a kozákok tengerre szálltak. De minden hiába, a kozákok nagyon jól kihasználták az időjárás és az évszak nyújtotta lehetőségeket, és 36-40 óra leforgása alatt már Anatóliában voltak, ahol puskával a vállukon, partra szálltak. A csónakokban csak két férfi és két gyerekember maradt felügyelőnek. Váratlanul törtek rá a városokra, romboltak, raboltak, gyújtogattak. Sokszor egy mérföldnyire is behatoltak a szárazföldre, de nagyon gyorsan visszatértek, csónakba ültek, és új zsákmányszerző helyszín után néztek.

Ha sikerült, akkor újra támadtak, ha nem, akkor hazatértek a zsákmánnyal. Ha útközben idegen vagy török hajókkal találkoztak, követték, majd megtámadták és elfoglalták azokat. Előnyt jelentett számukra, hogy csónakjaik alig két és fél lábnyira emelkedtek ki a vízből, ezért ők hamarabb vették észre az idegen hajót, mint az őket. Aztán leeresztették az árbocot, és figyelték, milyen széllel halad a megfigyelt hajó. Igyekeztek a közelben, látótávolságon belül maradni. Napszállta előtt másfél órával teljes sebességgel a hajó felé eveztek, egy mérföldnyire megközelítették, és többé nem veszítették szem elől. Éjfél körül adott jelre gyorsan a hajókhoz eveztek. A csapat fele harcra készen várta a parancsot, hogy átléphessen a másik hajó fedélzetére. A megtámadott legénységet meglepetésként érte a 80-100 idegen csónak, amelyekről kozákok tucatjai ugráltak át, és vették birtokba hajóikat. Vittek minden mozdíthatót: ezüstöt, kisméretű tárgyakat, ágyúkat, egyszóval mindent, aminek hasznát tudták venni. Ez után a hajót a legénységgel együtt elsüllyesztették. Így cselekedtek a kozákok. Ha tudtak volna bánni a hajókkal, minden bizonnyal magukkal vitték volna, de nem tudtak. Ideje volt hazatérni. A Boszporuszon azonban már megkettőzték az őrséget, hogy elfogják a kozákokat, és bosszút álljanak rajtuk. A kozákok azonban nem estek kétségbe. Lehet, hogy odaveszett néhány csónak és pár tucat emberük, de ha a hadjárat sikeres volt, könnyen túltették magukat a veszteségeken.
Felhajóztak az Ocsakovtól 3-4 mérföldre északra lévő öbölbe, ahol van egy negyed mérföld hosszúságú, nagyon sekély rész, amely dagálykor féllábnyira megtelik vízzel. Ez a víz három mérföld kiterjedésben eléri a Boszporusz vízszintjét. Ekkor 200-300 kozák áthúzta a parton a csónakokat, és 2-3 napon belül átkeltek a Boszporuszon a zsákmánnyal. Így kerülték ki a Dnyeper torkolatánál, Ocsakov mellett őrködő ellenséges hajókat. Végül hazatértek, és a Katonai Kincstárban megosztoztak a zsákmányon. Volt egy másik útvonala is a hazatérésnek, a doni limánon át, Tamany és Kercs között. Ezen a folyótorkolati öblön át hajóztak felfelé a Miusz folyóig, majd azon, amíg a víz mélysége megengedte. Ettől a folyócskától csak egy mérföldnyire van Tacsavoda, amely a Szamarába torkollik, ez utóbbi pedig Kodaktól egy mérföldnyire találkozik a Dnyeperrel. Ezt az utat azonban csak ritkán választották, mert túl hosszú. Csak akkor közelítettek a tengerhez ezen az útvonalon, ha a Boszporusz bejáratánál nagy török hajók eresztettek horgonyt, vagy amikor csak 20-25 csónakkal rendelkeztek.
Ha fényes nappal találkoztak szembe a török hajókkal a tengeren, az utóbbiak lelőhették őket, akár a verebeket, a csónakjaikat elsüllyeszthették, és úgy rájuk ijeszthettek, hogy fejvesztve menekültek, amerre láttak. Közelharcban a kozákok nem hagyták el az evezőpadokat, az evezőket szorosan a villákhoz kötözték, és folyamatos tűz alatt tartották az ellenséges hajókat. A gályák legénysége képtelen volt a közelharcra, ágyúik azonban sok kárt tehettek a kozákok csónakjaiban. Az ilyen összecsapásokat követően az emberek harmada odaveszett, s csak nagyritkán sikerült megmenteni a zsákmány felét. Azért még így sok kincscsel – spanyol reálokkal, arab sékelekkel, kelimekkel, arannyal szőtt kelmékkel, gyapottal, selymekkel és más értékes árúkkal – tértek haza. Íme, így éltek a kozákok.