Ukránok a kengiri lázadásban

A Dzsezkazgan (Kazahsztán) közeli Kengir sztyeppei táborában fogva tartott politikai foglyok lázadása 1954. május 16-tól június 26-ig tartott.
A lázadásban mintegy 8000 fogoly vett részt, többségében politikai okokból elítélt ukránok. A sztyeppei táborban fogvatartottak 46% - összesen 9596 ember – ukrán volt, köztük sok egykori OUN és UPA tag, illetve a baltikumi „erdei testvérek”. Közel 1000 foglyot – köztük 500 lányt – kivégeztek. Mintegy 2000 volt a sebesültek száma.
A kengiri lázadás életben maradt résztvevőinek később írásban kellett megígérni, hogy sehol, senkinek sem beszélnek az eseményekről. 1956-ban egy kengiri szemtanú, Várkonyi Ferenc magyar orvos kijutott Nyugatra, és elsőként számolt be a lázadásról. Várkonyi Ferenc tíz esztendőt (1945-1955) töltött a sztálini kényszermunkatáborokban. Könyve arról szól, hogyan lehet megmaradni embernek az embertelenségben, és hogyan lehet fellázadni az embertelenség ellen. Ez a könyv az együttérzésről és az együtt megélt érzelmekről, a szerelemről és az elválásról, a halálról és mindig a halál felett győzedelmeskedő életről, és azokról az emberekről szól, akik az életért cserébe „halállal győzték le a halált”.
Kengir barikádjain című könyvében gyűjtötte össze visszaemlékezéseit a lázadás egyik résztvevője, Volodimir Karatas UPA-harcos, a Kirovohrad megyei holovani járásából, aki a Hajszin, Umany, Hajvoron és Holvaniv térségében harcoló Sztalevoj századában szolgált lövészként. A szovjethatalom visszatértével 8 évre ítélték, s mert fogolytársaival titokban fegyvereket és lőszereket készítettek, később halálra ítélték. Sztálin halála után a halálos ítéletet 25 év lágerben letöltendő büntetésre változtatták. Így lett a sztyeppei tábor lakója.
A Szovjetunió területén 42 napig – 1954. május 16-tól június 26-ig – volt egy olyan terület, ahol nem ismerték el a szovjethatalmat.
1954. május 16-án, Húsvét napján az asszonyok csoportját kísérték a téglagyári éjszakai műszakból a zónába. Velük szemben haladt a munkahelyre a férfiak menetoszlopa. A férfiak imígyen köszöntötték az asszonyokat. „Krisztus feltámadt!” „Valóban feltámadt!” – válaszolták az asszonyok. Mindkét csoportban többségben voltak az ukránok. Kalimulin fegyőr kilőtt egy sorozatot a férfiak csoportjára. Tizenhárman azonnal meghaltak, a 33 sebesült közül öten a kórházban adták vissza lelküket a Teremtőnek. A hír felzaklatta a táborlakókat és ez robbantotta ki a lázadást.
1954. május 16-án Kengirben sztrájkot hirdettek. Senki sem állt munkába, a táborvezetésnek a köztörvényeseket sem sikerült a politikaiak ellen fordítani. Mindenki összefogott a közös harcban.
Az első áldozatok temetésén hangzott el először a kengiri lázadás himnusza, a Kazahsztán forró sztyeppéin megmozdultak a lágerek kezdetű dal, amelyet egyetlen éjszaka alatt írt egy idős fogoly, Mihajlo Szoroka, az ukrán függetlenség elkötelezett híve. A géppuska sorozat első áldozatait a lányok megmosdatták, és hímzett ukrán ingbe öltöztették. Az áldozatok között volt egy közbűntényes és egy üzbég is, akiknek a lányok szintén találtak ukrán inget, csak kevésbé díszeset. A lázadók kitűzték a vörös-fekete zászlót.
Június 25-én a kengiri táborhoz irányítottak öt T-34-es harckocsit, több repülőgépet, három, vízágyúval is felszerelt tűzoltókocsit, 98 kiképzett kutyát a velük járó személyzettel és 16 000 főt számláló két katonai hadosztályt.
Június 26-án, hajnali 4 órakor a mesterlövészek megölték a barikádokon szolgálatot teljesítő összes őrt. Utána támadásba lendültek a géppuskások. A katonák gyújtólövedékeket lőttek be a barakkok ablakain, lángra kaptak a priccsek és a matracok, és a katonák halálra verték a bent rekedt sebesülteket. A rabok kövekkel, fél téglákkal, maguk gyártotta lándzsákkal és tőrökkel verték vissza a támadást.
Moszkva először kényszerült harckocsikat is bevetni a fellázadt rabok ellen. A „harmincnégyesek” nemcsak a szabadban, hanem a barakkokban is taposták az embereket, és egy idő után már elakadtak a hullahegyeken. Egy csapat lány – ukránok és baltiak – összekapaszkodott és a tankok elé állt, azt remélve, hogy megállásra kényszeríthetik a katonákat. A tankok nem álltak meg… Közben repülőgépekről is lőtték a lázadókat. A foglyok négy óra hosszat védekeztek. A sebesültekre ráuszították a kutyákat. De egyetlen ember sem adta meg magát.
Mindent – a barakkokat, az ösvényeket és a virágágyásokat – elöntött a vér, a hullákat buldózerrel tolták össze. „A katonák a zónába terelték az életben maradottakat. Aztán teherkocsik érkeztek a zónába, amelyekre feldobálták a halottakat, a még élőket szuronnyal agyonszúrták, és elszállították a közelben kiásott mély gödrökhöz. Mindez a szemünk előtt zajlott. A katonák megvetéssel néztek ránk. Hirtelen eleredt az eső, úgy zuhogott, ahogy csak ritkán esik meg ezen a vidéken. Még az ég is siratta ezeket a szerencsétleneket, a szörnyű tragédiát. A vértócsák, amelyeket az eső sem tudott elmosni, zöld foltjaikkal még nagyon sokáig emlékeztettek azokra, akiknek itt, idegen földön ért véget az élete…”
Idézzünk néhány sort Várkonyi Ferenc könyvéből: „A táborban szigorúan tilos a lázadásról beszélni. A vezetőség attól tart, hogy a lázadás szelleme új erőre kaphat. A barakkok előtti vértócsák azonban emlékeztetnek bennünket azoknak a júniusi napoknak az eseményeire. A lázadás a szívekben folytatódik…”