Csernyihovi hírek

Kihúzzuk a 150 éves csernyihovi híreket tartalmazó fiókot. Különleges forrásként lapozzuk fel a Csernyihovi lapokat, azt a hetilapot, amelyet 1862-ben adott ki Leonyid Hlibov, aki így jellemezte a kiadványát: „Úgy gondoljuk, hogy azon olvasóink számára, akiket a körülményeik Csernyihivből a távolba kényszerítettek jó érzés lesz megismerni némely többé-kevésbé kellemes, a szívében szeretettel őrzött szülővárosa közéletét érintő jelenséget és eseményt.”
„Csernyihiv város Ukrajna északi részén, a Gyeszna folyó jobb partján terül el. A kis kozák városka a XIX. század közepén kezdett ipari és kulturális központtá fejlődni. 1850-ben a városkában még csak 6490 ember élt, 1861-ben már 14 600, 1897-ben pedig O. Ruszov tájékoztatása szerint már 29 674 személy élt a városban. Több mint 2000 birtokot tartottak nyilván. az 1830-as években 13, 1861-ben 24 vállalat működött. 13 szakmában 250 mester dolgozott. Működött a posta és a távíró.
A XIX. század végén két dohánygyár, ugyanennyi zsír- és gyertyakészítő üzem, bőrgyár, öt szeszgyár, nyolc téglagyár és 14 céh volt a városban. Három üzlet, 77 szatócsbolt, 3 borpince, 35 ivóház, 3 szálloda, egy korcsma, 10 étkezde, hat fogadó, 3 pékség és 3 fürdő működött. Az utazóközönséget 20 kocsis szolgálta ki.
Csernyihiv XIX. századi fejlődéséről a legtöbbet a Csernyihovi lapokból tudhatunk meg”.

I.

„Az egyik helyi tárcaíró úgy négy évvel ezelőtt a következőket írta Csernyihivről: Tulajdonképpen a mi Csernyihivünk az ukrajnai városok egyik legrégebbike, de ugyanakkor a legfiatalabb is testvérvárosai, a kormányzósági városok közül, ha figyelembe vesszük a civilizációs fejlődést. Már régen elkezdte levetni magáról az évszázadok óta nagy súllyal ránehezedő apátiát, és kezdte értékelni az életében bekövetkezett sikereket.
Ezekben a szavakban van némi részigazság, csak az a baj, hogy ebben a „tulajdonképpenben” szóvirágok mögé kívánják rejteni azt, ami valójában nem is volt kiváltója a haladás ébredésének. Úgy gondoljuk, hogy ez egy természetes folyamat volt. Esetünkben fontos szerepet játszik a kor, a közösség meggyőződése és maga a haladás.  Egy csernyihovi őslakos arra a cikkre vonatkozóan, amelyben a fenti gondolatokat fejtettük ki, nyomtatásban válaszolt, miszerint Csernyihivben soha sem volt semmilyen pangás, és ez a város cseppet sem maradt el a hasonló településektől, a többi kormányzósági központtól, hiszen mindig is híres volt a báljairól és vendégszeretetéről már Kurakin, Lobanov-Rosztockij és Repnin idejében is, a magánházaknál pedig még most is ebédeket, estélyeket adnak. A nemesség is bálozik, a monostorokban színvonalas templomi kórusok működnek, s a kissé fontoskodó szerző arról sem szólt, hogy a csernyihovi harangtornyokban haragjáték szól, pedig illett volna, hiszen ez a templomi harangjáték még az igényes tauriszi fejedelmet is elragadtatta… Akármit is mondanak, Csernyihiv nem szundikál. A csernyihiviek jellemében talán van egy éles vonás, olyan, mint egy, az arcot csúfító ránc: az emberek csoportokba sorolása, minek következtében egyesek gólyalábakra kapaszkodnak, hogy egy szintre kerüljenek a náluk magasabban állókkal, és ezért a számukra jogosultnál tízszer többet fogyasztanak, pedig mindegyikük nagyon is tisztában van azzal, hogy sem ők, sem pedig a nejük nem rendelkezik megfelelő fedezettel…”

II.

A nagyvárosokban élő mai gyerekek csak az állatkertben, vidéki utazásaik során vagy fényképeken találkoznak háziállatokkal. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy tehén legeljen a megyeszékhely főterén, pedig egykor…
Forró napokat élünk. Mindenki vágyik az esőre. Szentháromság napján plusz 30°C mutatott a hőmérő. Sok, az esti sétaidőt különösen kedvelő apró bogár keringett a levegőben. A kellemetlenségek közé sorolható egyes csernyihovi gazdasszonyok rossz szokása, hogy valamelyik központi térre küldik legelni teheneiket. Tegyük hozzá, hogy a tehén nagyon hasznos, a gazdaságban nélkülözhetetlen állat, s valljuk be, hogy nem az utolsóhelyen áll a falusi látképben, de semmi keresnivalója sincs egy kormányzósági székhely terén. Reméljük, hogy a mindig tevékeny és előrelátó Csernyihovi Rendőrség odafigyel a helyzetre, amely előbb-utóbb szerencsétlenséget is okozhat. Már láttunk olyat, amikor egy tehén rátámadott egy mellette elhaladó hölgyre, és elkerülhetetlen lett volna a baj, ha egy éppen arra járó katona nem védte volna meg a rémült áldozatot.

III.

1862 nyárelőjén Csernyihivben és környékén gyakran voltak tűzesetek, melyeket a szárazság és a gyújtogatások okoztak. A legnagyobb csernyihovi tűzvész május 31-én esett meg.
A tűz Mecsereta kupec udvarán lobbant lángra, és gyorsan átterjedt a környező épületekre, majd az egész városra. A magánházakon kívül leégett Sapira nyomdája, Biljajev fogadójának udvara, a zsidó iskola, a dohánygyár, a téren álló boltok, sőt néhány üzlet a szomszédos utcákban is, valamint a Pjatnyickij templom.

IV.

A tűzesetek többségét maguk az emberek okozták. A kozelecki járás Konosevka falujában például öt gazdaság szenvedett tűzkárt. Íme, mit ír erről a tűzről a Csernyihovi lapok:
„…Akár hiszik, akár nem, ezt a tűzet apró bogarak okozták. Legyenek szívesek odafigyelni, hogy Konosevka az erdő közepén található. Mostanában pedig rengeteg ilyen apró bogár van az erdőkben. És ezek a látszólag ártalmatlan jószágok majdnem megsemmisítettek egy egész falut. Egy gazdasszony este éppen a fejéshez készülődött. A nyugodt készülődést azonban megzavarták az erdőben, rajokban kavargó bogarak, amelyek, mintegy parancsszóra a fejés helyszínére vették az irányt, és percnyi nyugvást sem hagytak az asszonynak, aki úgy gondolta, hogy füsttel űzi el a hívatlan vendégeket. Rakott egy kisebb tüzet, már a füst is szállongott, a bogarak azonban mintha feldühödtek volna a fogadtatáson, támadásba lendültek. Az asszony nagyobb tüzet rakott, elégedetten szemlélte a jó ötletnek tűnő lángokat és a gomolygó füstöt, hisz azt tapasztalta, hogy a raj eltűnt. De alighogy az utolsó raj is elrepült, bekövetkezett, amire gazdasszonyunk egyáltalán nem számított: a tűz felgyújtotta a szomszédos épületeket. Az őrült lángok pillanatok alatt nagy területen söpörtek végig. Mindent letaroltak, ami útjukba esett. A különböző építményeken kívül 10 háziállat is odalett a tűzvészben. Íme, mit okozhatnak az apró bogárkák!

V.

1861-ben a jobbágyok felszabadítását követően ki kellett találni, mivel töltsék ki a gyerekek szabad idejét, és hogy lehetne szakmát tanítani nekik. Újabb iskolákra volt szükség. Köztudott, hogy a XIX. század közepén Csernyihivben néhány egyházi iskola, felcserképző (1847-től), lányiskola (1852-től), ipariskola (1804-től), szakiskolák és gimnáziumok működtek. Tekintélyes felsorolás, ha figyelembe vesszük a lakosság csekély lélekszámát. Az alábbi levél olvastán azonban felvetődik a kérdés: talán csak üres statisztikai adat az egész?
„Mostanság, a parasztság felszabadítását követően az irodalomban és a mindennapokban is sok szó esik a népoktatásról. Pénzhiányra panaszkodnak. Sokan meditálnak azon is, hogy kire bízzák az iskolákat. A Népoktatási Minisztérium Szakképzési Igazgatóságára? Nekik e nélkül is éppen elég dolguk van. Pénzt sem adnának, pedig arra nagy szükség lenne. A lakosság és az igazgatóságok között nincs és nem is lehet semmilyen kapcsolat a hivatalos ceremóniákon kívül. A falusi iskolák anyagi hátterét csak a faluközösségek biztosíthatják, ebben senki sem kételkedik… Ki fogja irányítani ezeket az iskolákat? A járási vagy a falusi hatóságok?.. Hiába is titkolnánk, mindenki tudja, hogyan működtek a falusi iskolák a Kamara és a járási hivatalok fennhatósága alatt. Köztudott, hogy egyes iskolákban nem voltak padok, ablakok, kályhák, az iskolára gyűjtött pénz pedig átvándorolt a főnök, az írnok és a körzeti megbízott zsebébe. A tanítók sokszor egy fél évig nem kaptak fizetést… Megérkezik, mondjuk ellenőrzés céljából egy kamarai hivatalnok, akit megkülönböztetett figyelmességgel vesznek körül, és aki természetesen a legnagyobb rendben talál mindent az iskolában. Nagyjából ugyanakkor érkezik egy másik revizor a tudományos hivatalból, aki semmit sem talál rendben. Az első ellenőrzést követően az iskola vezetői köszönetet kapnak a Kamarától, a második után megrovást…”

VI.

Valószínűleg mindenki tudja, hogy a modern ukrán irodalmi nyelv a jelenlegi Poltava megyében és Kijev megye déli térségében használatos dialektusok nyomán alakult ki. A Csernyihovi lapok megjelenésekor, a XIX. század második felében ez volt a megye egyetlen ukrán nyelvű újságja, amely azonban az ezen a vidéken használatos, a modern ukrán nyelvtől távol eső dialektust használta.
Az alábbi, Poltava vidékén élő olvasótól származó levelet nem fordítjuk le modern ukrán nyelvre, hogy a Hromada olvasói élvezhessék az ukrán nyelv forrásának ízeit és a levélíró szavainak szépségét:
„Nagytiszteletű Jótevő! Amióta megjelent a lapjuk, szükségét érzem hangot adni a közösség számára arról, ami hiányzik belőle. De minden egyes alkalommal, amikor a tollat a kezembe veszem, hogy papírra vessem megjegyzéseimet, valami megmagyarázhatatlan félelem fog el. Dühös lesz a Szerkesztő úr, és még jól le is teremt, mondván: idegen kolostorba ne vidd a saját reguládat. Aztán döntöttem: lesz, ami lesz, tanácsot adok földijeimnek! Ha szívük szerint való lesz, akkor örülök, ha pedig nem, bocsássanak meg nekem! Tehát, figyeljen ide Jótevőm, szóljanak minden földinknek a járásokban, küldjenek híreket a lapnak. A magam részéről, ha közléseim elnyerik a tetszését, kész vagyok havonta híreket küldeni a poltavai közösség életéről. Jelenleg semmi különös esemény nem történt Poltavában. A közösség szétszéledt a tanyákon, mert Poltavában pokoli hőség van. Április 22-én megkezdődtek a nyilvános vizsgák a leánygimnáziumban, ha befejeződnek, megírom, hogyan zajlottak le. Az iskoláink „bicegni” kezdtek: csökkent a tanárok száma, és kevesebb lett a fiú tanuló is, hiszen nyári dologidő van. A közösség akciós könyvvásárra készül, hogy olcsóbban lehessen hozzájutni a könyvekhez, nem úgy, mint mostanság – dupla áron. Ha a báránykánk egyszer foghatna egy farkast, amiből sok is van, az anyja mindenit! Régebben kevesebb volt, amikor a kincstár még három karbovanecet fizetett egy farkas farkáért. Most nem fizetnek, a farkasok meg csak szaporodnak. No, de ott egye meg a fene! Álmodjanak velük azok, akik a mocsárban élnek! Elég a tréfából. Ol. Perehodovec”

Gyacsok Vira