Magyar-ukrán katonai kapcsolatok a XX. század első felében

A második kísérlet az önálló Ukrajna megteremtésére

De ne menjünk ennyire vissza az időben, maradjunk az apáink által megélt nem túl távoli múltnál. A sztálini terror két évtizede után is létezett olyan mozgalom, amely az ország szuverenitásának visszaállítását tekintette céljának. A mozgalmat alkotó szervezetek két legjelentősebbikének vezetőjét, Sztepan Banderát (Ukrán Nacionalisták Pártja, Partyija Ukrainszkih Nacionalisztov, PUN) és Andrij Melniket (Ukrán Nemzeti Párt, Ukrainszkaja Nacionalnaja Partyija, UNP) 1941. nyarán az előretörő német csapatok szabadították ki a lembergi börtönből.
Az ukrán lakosság, amely 1941. nyarán még nem egy esetben felszabadítóként fogadta a bevonuló németeket, gyorsan kiábrándult belőlük. A náci fajelméletet Ukrajnában is megkezdték átültetni a gyakorlatba, a hírhedt Sonderkommandók ukrán területen is működtek. Az ukrán vezetők is hamar elfordultak a németektől, bár nem egy időben, így Bandera és Melnik fegyveres osztagai rövid ideig egymás ellen is harcoltak a németekhez fűződő viszony függvényében. Takácsy Elek vissza­emlékezésének tanúsága szerint egy ukrán ekképp vélekedett a németekről: „...a Wehrmacht-emberek egész rendes katonák voltak, de akik azután utánuk jöttek, az úgynevezett hadi-közigazgatás, az förtelmes volt, azok mindent elrontottak, pedig szinte felszabadítóként fogadtuk őket."
1944. márciusában a Rada Nyikolaj Lebegy elnökletével újjáalakult. Ekkor már egységes volt a németek elleni fegyveres küzdelemben. 1944. őszére Ukrajnát teljes egészében uralta a Vörös Hadsereg. A Rada fegyveres ereje a harcot az 1940-es és az 1950-es évek fordulójáig folytatta partizánként a szovjet hadsereg és a szovjet adminisztráció ellen Ukrajna függetlenségéért. Egykori tagjai és szimpatizánsai 1988-ban, Gorbacsovtól nyertek amnesztiát és települhettek haza Szibériából, illetve a Távol-Keletről. Feltéve, ha még életben voltak...
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ukrajnában is voltak, s nem is kevesen, akik felszabadítóként fogadták a Vörös Hadsereget. Ez azonban nem a magyar, sokkal inkább a német és a román megszállás alatt tapasztaltakra vezethető vissza. A magyar katonák és a galíciai lakosság körülményekhez mérten jó viszonyát nem egy vissza­emlékezés bizonyítja.
Az Ukrán Rada és fegyveres erejének egyes vezetői - ez még nem bizonyított, de eléggé valószínűsíthető feltételezés - a magyar 1. hadsereg akkor már a Kárpá­tokban húzódó hadműveleti területén, majd Magyarországon át menekültek Nyugatra. Ott, az emigrációban létrehozták saját szervezeteiket. Központjuk Münchenbe települt, s voltak szervezeteik az USA-ban és Kanadában is. A bajor fővárosban 1946-ban épp a Rada katonai vezetői voltak azok, akik felújították az Antibolsevista Nemzetek Blokkját (lásd lent).
Az NKVD - később KGB - nem tartozott sem a felejtős, sem a szemérmes szervezetek közé. Banderát 1959-ben Münchenben egy ügynök lelőtte, néhány év múlva egy másik ügynök Melniket tette el láb alól egy mérgezett szivarral.

Magyar-ukrán katonai kapcsolatok a második világháború derekán

1941. második felében az Ukrajna területén áthaladó magyar csapatok semmi­féle kapcsolatba sem kerültek az ukrán nemzeti mozgalommal. Az ukránok a magya­rokban azokat látták, akik részt vettek Sztálin hadseregének, így hatalmának kiszo­rításában szülőföldjükről. Nem egyszer az ukrán falvakat elérő magyar katonákat úgy fogadták mint felszabadítókat.
A második világháború utolsó két évében az ukrán nemzeti és állami fü­ggetlenségért küzdő erőkkel viszonylag jó kapcsolataik alakultak ki. Többen vannak itt Magyarországon, akik személyes tapasztalataik útján emlékeznek a történtekre, s Ukrajna nyugati felében is fellelhetők ilyen emberek. A visszaemlékezés az akkori jó viszonyra (mindkét országban), értékes kocka lehet az ukrán-magyar kapcsolatok mozaikjának kiépítésében.
Az 1944. január 6-án az Északkeleti-Kárpátok védelmére mozgósított magyar 1. hadsereget, Magyarország német megszállását követően a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékében, a keleti frontra vezényelték. A magyar 1. hadsereg április közepén a galíciai Nadworna (Nadvornaja), Delatyn (Gyeljatyin), Kolomea (Kolomija) térségében bekapcsolódott a hadműveletekbe.
A magyar katonáknak azonban nem csupán szemtől-szembe kellett megvívniuk az ellenféllel. Az arcvonal mögötti területeken jelentős gerillatevékenység folyt, a magyar katonákat egyaránt támadták szovjet és a nemzeti érzelmű ukrán partizánok. A támadások oly mértékben veszélyeztették az összeköttetési vonalakat, hogy egy teljes seregtestet (akkor ezt seregtestnek és nem magasabb egységnek nevezték, mint ma), a 201. könnyűhadosztályt partizán-elhárító szolgálatra kellett elkülöníteni. A gerilla-harcmodor alkalmazását az arcvonal közelében is lehetővé tette a magyar csapatok létszámából és elhelyezkedéséből adódó számtalan hézag, így például a hegyekben húzódó biztosítási övben egymástól viszonylag nagyobb távolságra felállított őrsök hálózata.
A magyar katonák alig kezdték megszokni a megszokhatatlant, a gyakori rajtaütéseket, amikor késő tavasszal - kora nyáron felfigyeltek arra, hogy a partizánok „nem következetesek". Egyre több esetben tapasztalták, hogy teljesen nyilvánvaló „helyzetben" elmaradt a támadás, s bár gyakran a partizánok nyomait is megtalálták, mégsem bántotta senki a magyar katonákat. A bal szomszéd német 1. Páncélos hadsereg és a jobbról csatlakozó román 3. hadsereg katonái ezt a „következetlenséget" nem tapasztalták, ott a partizánok lecsaptak, ahol és amikor csak tudtak.

„UPA FŐHADISZÁLLÁS Mindenek felett Ukrajna!
11.789/44. D.Z.Dr.N.:P:D: Halál  a megszállókra!

806 számú parancs

A szovjet hordák országunkban ismét megkezdték a táma­dást. Egyidejűleg a német hadsereg is előretört, hogy ellenségét megsemmisítse. Hős katonáink már nem egy esetben - német segít­ség nélkül is - nagy veszteséget okoztak az ellenség soraiban. Közben azonban egyes csoportjaink saját kezdeményezésükből német és magyar katonákat is lefegyvereztek. Ez önkényes eljárás, azért az ilyen katonákat haditörvényszék elé kell állítani.
A magyar hadsereg katonái nagy segítségünkre vannak a szovjet leverésében. Bátran elmondhatjuk, hogy ma már elértük azt a megértést, melyet katonai és politikai téren eddig nem sikerült a magyarokkal elérnünk. Nem szabad tehát esztelen harcot folytatnunk egy maroknyi földért (Kárpátalja) és ugyanakkor legszebb házunkat - Franciaországnál is nagyobb területet - Moszkvának átengedni. Haladéktalanul fel kell hívnunk katonáink figyelmét Nagy Ukrajna és Magyarország együttműködésének lehetőségeire. Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja megérteni, az nem alkalmas arra, hogy tagja legyen felszabadító akciónknak. Nekünk jó szomszédi viszonyt kell tartanunk Magyarországgal. Nekünk nincsen semmiféle területi követelésünk Magyarországgal szemben és ezért akarunk vele jó szomszédi viszonyban lenni. A magyarok megismerték fegyvereink értékét és szükség esetén szívesen lesznek segítségünkre. Aki arra törekszik, hogy ezt a jó viszonyt megrontsa, azt a felszabadító hadsereg soraiból ki kell vetnünk. Az ilyen katonát halálra kell ítélni, mert nem lehet sorainkban olyan egyén, aki felszabadító hadseregünk vezérkará­nak parancsait nem teljesíti. Ne tegyetek olyasmit, ami nekünk kárt okoz.
Éljen a szomszédokkal való megértés! Halál az imperialis­tákra!

ZUZ. Ukrán felkelő hadsereg harci csoportjának főparancsnoka:
ZUBENKO BOGDAN tábornok sk."