Ukrán jellem
Drahomanova-Bartai Natália köszöntése

Natália asszony április 21-én töltötte be 95. életévét.
Szívből kívánunk kedves ünnepeltünknek lelki és fizikai egészséget, szép tavaszokat és nyarakat a családja és barátai körében, s ami a legfontosabb: Isten áldását és a Sors bőséges ajándékait.
A magyarországi ukrán közösség tagjai, az idősebbek csakúgy, mint a fiatalabbak boldogok lehetnek, hogy velük él és dolgozik ez a csodálatos ember, aki a Drahomanovok poltavai elit és nemesi családjának a sarja. Erről a családról gyakran és sokat írnak. Mégsem tűnik feleslegesnek hozzátenni ezekhez az írásokhoz egy fontos részletet: a Drahomanovok, Mihajlo Petrovicstól (1841-1895) kezdve a húgán, Olena Pcsilkán át (1849-1930) egészen a gyermekeikig és unokáikig – mint a hangvilla a zenekarban – megadták az alaphangot az Ukrajnát érintő kérdésekben. Így történt Natalka asszonnyal, Szvitozár Drahomanov leányával, Leszja Ukrajinka unokahúgával is, amikor 25 évvel ezelőtt kívülállóként eljött az első Sevcsenko estünkre, és kis idő múlva a következőket tanácsolta az Ukrán Kulturális Egyesületbe tömörülő honfitársainak: „Szervezzék meg az ukrán vasárnapi iskolát és adjanak ki újságot. Ellenkező esetben semmire sem jutnak.”
Tanácsát meghallgatták, és mindkét terv sikeres lett. 
A mögöttünk hagyott évekre emlékezve a néhai Grigássy Éva író és műfordító írta Natália asszonyról: „…már Leszja Ukrajinka születésnapjának első megünneplésére egy tál fánkkal érkezett”. „Akkor még magunk sütöttünk- főztünk – emlékezik Natalka asszony. – Azok az első találkozások voltak igazán családiasak…” Drahomanova-Bartai Natália lett a közösség lelke. Ha szükség volt rá, akkor fordított, könyvesboltokba rohangált, magára vállalta az Egyesület és az ukrajnai intézmények közötti közvetítő szerepét. Rá mindig lehetett számítani”.
Drahomanova Natália 1996-tól szerkesztőbizottsági tagja a Hromadának, a Magyarországon élő ukránok folyóiratának.  Az ő javaslatára lett a lap neve azonos a Mihajlo Drahomanov által Genfben szerkesztett újságéval. Az emigrációban élő Drahomanov már fiatalon sem félt ukránnak vallani magát, és élete végéig részt vállalt az ukrán ügy védelméből.
Natalka asszony vezette az Emlékezetes napok és események rovatot. Vihula Mihajlo, Miskolcon élő ukrán zenész bevallotta, hogy írásai olvastán – igyekezett egyetlen bekezdést sem kihagyni – meglepetéssel tapasztalta, milyen szűkszavúan, de ugyanakkor tartalmi szempontból milyen részletességgel írt sok-sok olyan jelentős ukrán személyiségről, akikről sokan semmit sem tudtak.
„Natalka asszony úgy ír róluk, mintha személyes ismerősei volnának” – írta csodálattal a fiatal muzsikus. Őszintén megvallva nem sokat tévedett, hiszen az író Ivan Franko, a zeneszerző Mikola Liszenko, a festőművész Ivan Trus, Volodimir Antonovics, a Kijevi Hromada társszervezője, továbbá a Régi Hromadából Tadej Rilszkij, Mihajlo Sztarickij, Pavlo Csubinszkij, Mitrofán Konsztantinovics, Fegyir Ernszt és mások Mihajlo Petrovics kortársai és személyes barátai voltak. Az ő élő személyiségük született újjá Natalka asszony ukrán esemény-naptárában. A régi mondással élve – hasonló a hasonlóhoz vonzódik – már nem is nagyon csodálkozunk azon, hogy ez a rovat volt szeretett ünnepeltünk kedvenc gyermeke.
Meggyőződése szerint a fiataloknak jól kell ismerni azokat, akik munkájukkal, tehetségükkel és önfeláldozó küzdelmükkel közelebb hozták azt a pillanatot, amikor Ukrajna szabad, független országgá válhat. Magánbeszélgetéseink során mi is megértettük, mennyire fontos a nemzeti eszmék meggyökeresedése és az ukrán állam felépítése szempontjából az ukránok egymást követő nemzedékeinek folyamatossága.
Amikor az Úr a statisztikai átlag feletti szép évekkel ajándékoz meg egy embert, az nem jelenti azt, hogy az illető csupa jót cselekedett életében, vagy pedig a Teremtő újabb feladatokat szán neki, megadva hozzá az erőt is. A tősgyökeres kijevi Drahomanova Natália és férje, a magyar Bartai Árpád két kislányt nevelt fel – Natalkát, aki középiskolai matematika-fizika tanárnő és Ariadnát, aki zongorázni tanítja a gyerekeket. Majd az Isten unokákkal is megajándékozta őket, a dédunokákat viszont már egyedül várta: a férje 1981-ben meghalt…
Házasságkötését követően Natalka asszony gyakorlatilag az egész életét magyar családjának szentelte.
Szeret mesélni az unokáiról és dédunokáiról, akik nagy szeretettel veszik körül a „nagyit”.
Natália asszony a Bika jegyében született, és ez a csillagjegye történelmi hazájának, Ukrajnának is. Vajon miért váltak szét ennyire az útjaik? Natália asszony szerint a háború miatt. A család, miután a hmelnyicki német koncentrációs táborban odaveszett Mihajlo fiuk, nem kívánta bevárni – ahogy arról az apa, Szvitozár Drahomanov írt – a „sztálini paradicsom” visszatértét, és 1943-ben elköltözött Lvivbe, majd onnan Prágába, és végül az Egyesült Államokba. Az akkor már férjezett Natalka magyar férjével Budapestre költözött, hogy minél távolabb legyen a háborútól és a haláltól, és elkerülje annak az „esélyét”, hogy németországi munkaszolgálatra, vagy valamelyik szibériai lágerbe vigyék.
A fiatal házaspár azonban alig egy évig élvezte a békés életet. Natalka, Árpád és karon ülő kislányuk átélte a szörnyű bombázásokat és Budapest ostromát, amikor a magyar főváros lakói a halált hozó golyózáporok közepette éheztek, és egy darabka lóhús nagy kincsnek számított.
„Túléltük, mert nem tehettünk mást” – mesélt erről sok-sok év múlva Drahomanova asszony, kerülve a nagy szavakat. Ugyanakkor nagyon megviselte, hogy elszakították édesapjától, édesanyjától és testvéreitől. Akkoriban nem létezhetett sem levelezés, sem pedig telefonkapcsolat, mert addigra Kelet-Európát „vasfüggöny” választotta el a nyugati, civilizált világtól. De az ukrajnai rokonoktól sem érkezet semmi hír.
„Édesanyám nővérének gyermekei révén 1991-ben sikerült találkozni az unokanővéremmel, de aztán megszakadt közöttünk a kapcsolat. Ő idősebb nálam. Sokat telefonáltam, leveleket írtam, de választ nem kaptam. Talán már nem is él” – osztotta meg velünk szomorú emlékeit Natalka asszony.
Az élet örökre elszakította őt a hazájától és a szüleitől. Vajon mit jelenthetett ez egy olyan fiatalasszonynak, aki fizikailag, kulturális kötődései révén és érzelmileg is ezer szállal kötődött szülővárosához és a szülői házhoz?
Előfordul, hogy egyes, nyugatra távozó magyar fiatalok még a jóval kedvezőbb körülmények között sem képesek feldolgozni a távollétet szülőföldjüktől, s végül hazatérnek. Mi pedig a „vasfüggöny” korszakáról beszélünk, amikor semmilyen kapcsolat – sem erkölcsi, sem fizikai – nem létezhetett. Hogy lehet ezt túlélni?
Natalka asszony hosszú ismeretségünk során egyetlen szót sem ejtett erről.
Egyébként sem a barátai, sem pedig a családtagjai nem hallották, hogy bármikor is panaszkodott volna a sorsra. Sem a Drahomanovoknak, sem pedig a Bartaiaknak nem kenyerük a panaszkodás. Ennek éppen az ellenkezője jellemző rájuk: segíteni azoknak, akik feladják a harcot, akik képtelenek talpon maradni a nehéz élethelyzetekben.
A háború miatt nem tudta befejezni kijevi egyetemi tanulmányait és szakképesítést szerezni. De vajon fontos ez, amikor a családban béke és egyetértés uralkodik? Mintegy megelőzve egy földije erre vonatkozó kérdését, Natalka asszony büszkén mondta: „A férjem nem szerette volna, hogy dolgozzam. Azt akarta, hogy maradjak otthon és neveljem a gyerekeket. És én nem is sajnálom, hogy így éltem. Magyarországon elfogadott, hogy az asszony feleség és a gyermekek anyja. Most pedig közösségi ügyekkel foglalkozhatok az Ukrán Kulturális Egyesületben.”
Most, amikor ezt a távolról sem teljes portrét szeretném megrajzolni Drahomanova Natáliáról, többször is megkérdezem magamtól, vajon miben tudja igazán kifejezésre juttatni magát az ukrán jellem, nemzeti karakterünk? Aztán véletlenül rábukkantam Mihajlo Drahomanov írására a Narod (Nép) folyóirat egyik 1895-ös számában. A Nagy Ukrán halálának esztendejében született cikk, akár Mihajlo Petrovics végrendelete is lehetne:
„Európa csak akkor fog felfigyelni ránk, ha hazánknak legalább egy darabkáján meg tudjuk mutatni az erőnket. Naivitás lenne elvárni, hogy az embereket, még a legemberségesebbeket is csupán azért izgassa mások sorsa, mert valakik ütik őket. Vajon a földgolyón keveseket érnek sérelmek?! Az embereket általában csak azok érdeklik, akik védekeznek, és csak az ilyeneket segítik”.
Nehéz elhinni, hogy 121 éve vetette papírra ezeket a sorokat! Most 2016-ot írunk. Ez idő alatt sok minden megváltozott Ukrajna földjén. A lényeget tekintve azonban nem sok minden történt. Most még inkább megértjük, miért nem tisztelik hazánkban a vezetőket…
Nagyapja váteszi szavainak fényében kívánjuk Önnek, hogy a jövőben is maradjon erős az Úr szeretetében, szeresse a családját és a barátait, a mi magyarországi ukrán közösségünk tagjait, imádott Ukrajnánkat, maradjon továbbra is öntudatos ukrán, hogy velünk együtt élje meg azt az időt, amikor nagy ukrán népünk végre felismeri a benne rejlő hatalmas belső energiát és összeszedi minden erejét, hogy megszabadulhasson a sok évszázados rabság jármától!
Segítsünk magunkon és Isten is megsegít!
Hosszú életet kívánunk!
Éljen Ukrajna!

Ploszkina Vaszil