A második világháború tanulságai
Hogy ne ismétlődhessen meg

1. Első lecke. A Nagy Honvédő Háború fogalma.

Németország és a Szovjetunió háborújának vonatkozásában a „honvédő háború” fogalma először Vjacseszlav Molotov 1941. június 23-án elhangzott rádióbeszédében jelent meg: „Annak idején az Oroszország ellen indított támadásra népünk honvédő háborúval válaszolt, Napóleon vereséget szenvedett és elérte őt a végzete. Ugyanez a sors vár Hitlerre is, aki túlbecsülte önmagát, és új hadjáratot indított hazánk ellen. A Vörös Hadsereg és egész népünk újra győztes háborút vív hazájáért, a becsületért és a szabadságért”.
Vajon Kijevben és Ukrajna más térségeiben hogyan reagáltak volna, ha Lviv egyszer csak Lengyelország részének vallotta volna magát? Hiszen mint tudjuk, 1939. szeptember 1-jén, 11 óra 30 perckor a Luftwaffe gépei ledobták első bombáikat Lvivre. Bombák hullottak a Foche sétányra (most Csernivecka utca) a pályaudvar közelében. Az itteni bombázásban hatan meghaltak és tizenegyen megsebesültek. A Wiarusow utcán (Szmilivih utca) a bombarobbanások következtében ketten haltak meg, a Lescsinszki utcában (Michnovszki fivérek utcája) negyven személy sebesült, illetve halt meg. A háború első napján a német légierő támadásai következtében 83 lvivi vesztette életét és közel százan sebesültek meg. A lengyelek után elsőként az ukránokat és az ukrán területeket érte támadás. Bár pontos számadatokkal csak Lvivre vonatkozóan rendelkezünk, bizton állíthatjuk, hogy Nyugat-Ukrajna több millió lakosa már az első napon bekerült a háború viharába.
És ez nem 1941. június 22-én, a „Nagy Honvédő” fogalom megjelenését igazolandó történt. A támadást elszenvedett emberek a Szovjetuniót nem tekintették hazájuknak. Az 1939 és 1941, illetve az 1945 és 1953 között végrehajtott szovjetizálás legalább olyan súlyos következményekkel járt, mint az 1941-1944-es náci megszállás.
Ami pedig azokat az ukrán területeket illeti, amelyek 1939-ig a Szovjetunió részét képezték, a második világháború számukra sem tekinthető honvédőnek, mert a Szovjetunió jogutódja Oroszország, nem pedig Ukrajna. Különben is hazugság, hogy a Szovjetunió védekezésképpen lépett a háborúba. Németország és a Szovjetunió meg nem támadási szerződése – az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov-Ribbentrop paktum – különösen pedig annak titkos záradéka, melynek keretében kijelölésre került az aláírók kelet-európai érdekszférája és Lengyelország felosztása, meggyőzően bizonyítják, hogy a Szovjetunió pontosan ugyanúgy készült a háborúra, mint Németország. És akkor kezdte, amikor Németország 1939. szeptember 17-én rászabadította „felszabadítót” Lvivre.
2015. április 9-én az ukrán Legfelső Tanács megszavazta azt a törvénytervezetet, amelynek értelmében a „Nagy Honvédő Háború” fogalmát törlik az ukrán jogrendből.
Az ukrán iskolai tankönyvekben egyébként már 1991-től a „második világháború” fogalmat használják. Viktor Janukovics hatalomra kerülését követően az oktatási tárca élére kerülő Tabacsnik utasítására azonban 2011-ben az Ukrajna a második világháborúban fejezetet Ukrajna a Nagy Honvédő Háborúban címűre változtatták.
Láthatjuk, mekkora a szerepe a történelemben az egyes embereknek, és hogyan képesek konkrét személyek befolyásolni a történelem értelmezését.

Második lecke. A háború mindenkit érintett

2016-tól a május 9-i Győzelem Napját a második világháborúban a nácizmus felett aratott győzelem napjaként ünneplik. Egyesek a meggyökeresedett szokásrendet követve, miszerint a háború egyenlő a katonákkal, mások viszont a személyes érzelmeket helyezik előtérbe: „A nagyapám harcolt. A családunk nagyon nehezen élte meg a tragédiát”. Ugyanakkor csak nagyon ritkán kutatjuk az objektív tényeket. A második világháborúban több mint 3 millió Ukrajnából besorozott ember esett el. Az ukrajnai polgári áldozatok száma megközelítette az 5 milliót. Amíg nem adjuk meg a kellő tiszteletet a polgári áldozatoknak, addig képtelenek leszünk a háborút a társadalmat fenyegető veszélyként értékelni.
Miért nem tiszteljük azokat, akik nem harcoltak? Miért nem beszélünk a holokausztról?
Hiszen éppen a civilek voltak az első áldozatok attól a pillanattól kezdve, amikor a náci csapatok szovjet földre léptek.
T. Pasztusenko, az Ukrán Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa nyilatkozta: „Szerintem igazi emléknapról majd akkor beszélhetünk, ha a megemlékezések a Babij Jaron kezdődnek. Amikor az államfő és a külföldi küldöttségek elhelyezik koszorúikat a Babij Jaron, és csak utána a Dicsőség parkjában”.
A második világháborúra emlékezve meg kell említenünk azokat a hadifoglyokat, akik nem fegyverrel a kezükben haltak meg, szólnunk kell a zsidó áldozatokról, akiket csak azért gyilkoltak meg. mert zsidók voltak. Beszélnünk kell azokról az asszonyokról, akik közeli kapcsolatba kerültek a német katonákkal, hogy el tudják tartani gyermekeiket és szüleiket és azokról az asszonyokról is, akiket azért gyilkoltak meg, mert férjük német fogságba esett. Nem feledkezhetünk meg azokról a gyerekekről sem, akiknek nem volt lehetőségük elhagyni a harci cselekmények színhelyeit, és az egyes városokat és falvakat ért bombázások áldozataivá váltak. És persze azokra is gondolnunk kell, akikkel az éhínség végzett.
Amikor a háborúról beszélünk, nem veszünk figyelembe két fontos tényezőt: a holokausztot és a sztálinizmust.
Egyébként a sztálinizmusról is hajlamosak vagyunk egyoldalú képet alkotni: „véres vörös” pókok egymás közti összecsapásairól és az elpusztított emberekre vonatkozó száraz számadatokról beszélünk. Ezek a számadatok valahogy képtelenek az elevenünkre tapintani – ezek nem mi vagyunk, nem a rokonainkról vagy a szomszédjainkról van szó.
Vajon gondoltunk-e valaha elveszített erőforrásként az elveszített nemzedékekre? Hány nemzedéket veszítettünk el? Egyet, kettőt? Vajon az Ukrajnában a 70-es és 80-as években született gyermekeket miért nevezik elveszített nemzedéknek?
Abszolút gonoszként beszélve a nácizmusról, megfeledkezünk arról, hogy a sztálinizmus támogatása nélkül semmire sem ment volna. És a háború sem ért véget május 9-én, mert a sztálini táborok pontosan a háborút követő első években jártak csúcsra. Odakerültek a hadifoglyok, a munkaszolgálatosok, azok, akik a front másik oldalán találták magukat, a nemzeti illegalitás és az UPA katonái, lengyelek és zsidók. Velük volt teli a Gulág.
A háború még most is tart. Ez a szomorú ismétlődés legalább olyan szomorú jelenségekkel terhes: korrupció, kábítószer-fogyasztás, prostitúció, alkoholizmus, az oktatás és az egészségügyi ellátás alacsony színvonala. Ezek azok a jelenségek, amelyektől elfordítjuk a fejünket, amit nem kívánunk megoldani, és ami elszívja több nemzedék erejét.
Mostanában ugyanazt tapasztaljuk, hogy egyre több ukrán igyekszik megfeszített munkával valóra váltani a Sevcsenko által megfogalmazott Ukrajna-képet. Ne temessük el a tehetségeinket! Mindenkire szükség van! Sok kihívásra kell válaszolnunk, képesek és kötelesek vagyunk legyőzni a nehézségeket, hogy ez által is erősebbé és győztessé váljunk.
Természeti szépségei, gazdasági és kulturális javai hozzanak dicsőséget Ukrajnának, az ukránok pedig jóságukról és bölcsességükről váljanak híressé. Azt szeretnénk, ha Ukrajna javaival segíteni tudná a szegény és éhező országok polgárait. Az ukrán iskolák és egyetemek legyenek a minőség mintapéldái.

  Gyacsok Vira