Ukrán utakon Bartók nyomdokában

15 falu és több mint 400 ukrán népdal. Ez már mind a fiatal magyar zenész tarsolyában van. Sőt, énekli is az ukrán dalokat, nem is akár hogyan. Úgy véli, hogy Ukrajna óriási kulturális potenciálja a népzenében, és azokban a népdalénekesben rejlik, akik még őrzik a lenyűgöző autentikus balladák hagyományát. Ezt pedig semmiképpen nem szabad veszni hagyni. Ráadásul Magyarországon erről szinte semmit sem tudnak. Ezért is járja lelkesen a közép- és kelet ukrajnai falvakat és gyűjti az ukrán népdalokat. Kétszeres Fonogram-díjas, Budai-díjas zeneszerző, előadóművész, a Folkside, valamint a Napra együttes énekese, gitárosa és zeneszerzője, a Dal 2016 zsűritagja. Both Miklóssal Olasz-Hartyányi Nikoletta beszélgetett.
Amikor elárulta, hogy a felesége ukrán, akkor mindenki kapásból arra gondolt, hogy ezért fordult a figyelme az ukrán népzene felé, de Ön ezt határozottan cáfolta. Akkor honnan az érdeklődés?
A feleségem a gyűjtések során nagyon sokat segített a fordításban és a tolmácsolásban, de ő maga sem ismerte ezeket a dalokat. A zenekarunkkal még 2013-ban játszottunk Nyugat-Ukrajnában és a fesztiválszervező hívta fel a figyelmemet az ugyancsak fellépő közép-ukrajnai asszonyokra. Akkor hallottam életemben először ezt a fajta háromszólamú zenét, és eldöntöttem, hogy amint lehet elmegyek oda, hogy helyben is hallhassam. Poltava járásról van szó, ami körülbelül egyharmad Magyarországnyi terület. Ez volt az első expedíció és így kezdtem el ukrán népzenét gyűjteni.
De nem ez életében az első expedíció. Több helyen járt gyűjteni. Honnan ered és mikor kezdődött a népzene szeretete?
Valamikor középiskolás koromban. Otthon népzenét nem nagyon hallgattunk. Inkább komolyzene volt, vagy a beat korszak ismertebb zenekarai. Viszont én magamtól elkezdtem efelé fordulni. Bartók Béla zenéjét nagyon szerettem, mint zeneszerző és elkezdtem vizsgálni, hogy Bartókot mi minden inspirálhatta. Annyira érdekelt, hogy érteni akartam, miből merít. Persze először a komolyzenei gyökereket néztem meg, akiket nagyon szeretett – Debussyt, Liszt Ferencet, Beethovent. Majd eljött az a pont, hogy ő népzenével is foglalkozott igen markánsan, és talán érdemes lenne nekem is nyitni felé. De persze ez azért önmagában kevés lett volna. Ehhez az is kellett, hogy ekkor kerültem kapcsolatba a Muzsikás zenekar gyerekeivel, és Csoóri Sanyival – a legifjabbal – barátságot kötöttünk. Ő mondta nekem, hogy ha igazán érdekel ez a dolog, akkor be kell ülni egy autóba és le kell menni Erdélybe. Elmenni a falvakba és ott hallgatni élőben ezeket a dalokat. Hiszen teljesen más kazettán hallgatni, mint ott lenni a házakban az emberek között. Így huszonéves korunk legelején megszerveztük és lementünk. Az egy egészen meghatározó élmény volt számomra, különösen hogy addig semmi ehhez hasonlót nem csináltam. Ez az az alapélmény, ami aztán Kínába is elvitt, vagy Indiában a Himalájába és Ukrajnába is. Hogy valami olyasmit csináljak, ami rizikósnak is tűnik, a komfortzónámból kikerülve kell oda eljutnom, és végül ott a helyszínen mégis valami olyan dolgot csinálok, amivel nagyon kevesen találkozhatnak. Ez az élmény, ami visz engem!
Másként kell az emberekkel, az úgynevezett adatközlőkkel bánni Erdélyben, Kínában vagy Ukrajnában? Másként lehet őket éneklésre, zenélésre bírni?
Nem! És pontosan ezeknél a gyűjtéseknél érzi az ember, hogy tulajdonképpen mindenki ugyanazért énekel, ugyanaz a belső indítatása. És a történetek is ugyanazok némiképpen. A paraszti kultúrában – de feltehetőleg egy városinál is ez van, de én csak az előbbit gyűjtöttem – az ember azért énekel, mert fájdalma van, szorong, félelmei vannak, vagy éppen boldog. Ezek nagyon személyes belső élmények. Amikor pedig az ember énekel, akkor ezeket dolgozza fel. Ha azt látják, hogy valaki odajön, egy teljesen idegen országból, és valóban érdekli őt, amit hall – ráadásul mikor odamegyek, én már ismerem is ezeket a dalokat, és mondjuk, elkezdek énekelni egy kínainak egy kínai népdalt – akkor az összes korlát leomlik és olyan mintha mindig is ismertük volna egymást. Pillanatok alatt nagyon jó viszonyba kerülünk. A zene olyan szinten fel tudja oldani az előítéleteket vagy félelmeket, hogy ilyenkor érzi igazán az ember, hogy milyen hasonlóak vagyunk, bárhol is járunk a világban.
De vajon más szempontból is párhuzamot lehet-e vonni az Ön által felkeresett helyszínek között? Hiszen Erdélyben a magyaroknak, Kínában a kisnépeknek, vagy akár a Szovjetunióban az ukránoknak háttérbe kellett szorítaniuk vagy titkolniuk kellett az autentikus népi kultúrájukat és a hagyományok ápolását.
Ez nagyon érdekes téma! A mai Magyarország területén azt lehet látni, hogy mivel még a kommunizmus idején is így-úgy, de lehetett énekelni, ezért sokkal hamarabb is oldódott fel, azaz tűnt el az autentikus népzene. Míg például a Ceausescu-érában pont a diktatúra és a nyomás miatt, sokkal jobban megőrződött. Mert az emberek a „csak azért is” folytán, sokkal jobban megélték a zenéjüket és kultúrájukat. Ezért az a „vicces” helyzet van most, hogy ha igazán autentikus magyar kultúrára vágyik az ember, akkor Romániába kell mennie. Ukrajnában pedig azt lehet látni, hogy nem eltűnt a népi kultúra, bár a szovjet birodalmi gépezet hatott rá – hasonlóan, mint Magyarországon a magyar nóta, ami az egységesítést szolgálta – hanem „kétnyelvűvé vált”. Tehát amikor az asszonyokhoz leül az ember Ukrajnában, akkor önmaguktól azonnal szovjet stílusú dalokat énekelnek. De, ha azt kérdezzük tőlük, hogy tudnak-e olyat énekelni, amilyet a nagyszülők, vagy a dédszülők énekeltek, akkor azonnal vált az agyuk, és teljesen más zenei gondolatra és szövegvilágra épülő dalokat énekelnek készségszinten úgy, hogy az egészen megdöbbentő.
Hogyan választotta ki az asszonyokat és a településeket, akiktől és ahol gyűjtött? Mi volt a módszertana?
Erre van egy vicces történetem. Ellentétben a magyar népzenével, ami gyűjtésben, katalogizálásban tulajdonképpen világhatalom, Ukrajnáról jóformán semmit sem találtam, amiből elindulhattam volna. Hiszen alig volt Közép-Ukrajnában gyűjtés, és ha volt is, az 15-20 évvel ezelőtt. Ezért Kijevben egy szakember az tanácsolta, hogy nyissam ki a térképet és nézzem meg a falvak alaprajzát. Ha a falu négyzet alakú, akkor az újépítésű, ha viszont ágas-bogas, akkor az régi falu és ott biztos énekelnek, menjek oda. Mint aztán kiderült, ez volt életem legjobb etnográfiai tanácsa, amit kaptam, hiszen ennek alapján választottam ki az első 10 falut, ahova elmentem. Utána pedig már az asszonyok is eligazítottak, hogy merre találok olyanokat, akik még énekelnek régi dalokat.
Az ukrajnai gyűjtéssel, illetve az ott készült felvételekkel már járja Magyarországot. Hogyan fogadják a magyarok ezt a számukra furcsa hangzásvilágot, ahogy Ön is fogalmazott már-már kortárs zenét?
- Egy szóval tudnám jellemezni – megdöbbenve. Ahogy én is megdöbbenve hallottam az első találkozásnál. Ez a felvételeken is átjöhet, de amikor az ember bejut ezekbe a pici házakba és az asszonyok azon a hangerőn, és azon az elképesztően magas színvonalú hangszínen, gyönyörűen énekelnek… de igazából nehéz ezt szavakba önteni, mert olyan színvonalon és úgy szól az a zene, amihez foghatót nehéz találni. Ezért is a döbbenet, és a következő gondolat pedig már az, hogy miért is nem tudunk mi erről az országról többet?
Akkor is megdöbbenek, ha jóformán ma már mindent meg lehet találni az interneten?
Egyrészt szerintem az emberek nem nagyon szoktak ukrán népzene után keresgélni a neten, és ha mégis, akkor sem találnak nagyon. A másik, ami miatt megdöbbentő, hogy egy teljesen más zenei gondolat, valamint a kettő- illetve háromszólamúság és, hogy mai napig vannak olyan előadók, akik elképesztően magas színvonalon énekelnek. Azaz a díszítéseik, a hangszínük, az összegyakorlás – az, hogy 60 éve együtt énekelnek – valami olyan dolgot produkál, ami egészen unikális. És ez igazából egy utolsó pillanat ilyen dolgokat látni.
És ezek után nem hiányzott, hogy nem érti a dalok szövegét?
Gyerekként hallgattam operákat és azoknak sem értettem a szövegét, de ez nem okozott problémát, hiszen a képzeletem hozzárakott egy csomó mindent. Nem kell mindent szájba rágni, mert érzelmileg be tud vonzani csak a melódia is. Épp ezért nagyon sok olyan elemi élményem van, hogy lenyűgöz egy dallam és, amikor már itthon lefordítjuk, akkor bomlik ki a dal és egy elképesztő ballada szövegét is megkapom mellé. Ezért egy plusz izgalom, hogy miről szólnak a dalok.
Készül egy dokumentumfilm is az ukrajnai gyűjtésekről. Mikor láthatja majd a nagyközönség?
Még egy év körülbelül, hiszen még járunk ki és rögzítjük a dalokat. Hasonló logikával készül, mint a korábbi Tehetségkereső c. filmem, amiben a cigánysoron élőket kerestem fel és zenéltek. Az ukrán filmben azonban jobban fókuszálunk majd a történelemre és hagyományokra, illetve az emberek életére, pontosan azért, hogy jobban megismerjük a szomszédunkat. A dalok pedig, mintegy gyöngyfüzérként fűzik össze ezeket a történeteket, izgalmas vizuális elemekkel tarkítva.