Tömegsírba lőtt ukrán dalnokok

1934. december elején rendezték meg a harkovi operában Szovjet Ukrajna népi dalnokainak kongresszusát. A rendezvény fő célkitűzése az volt, hogy bevonják a népi dalnokokat a szocializmus építésébe, eltávolítsák őket a hagyományos előadásmódtól, és kijelöljék számukra az új ideológiai prioritásokat. A szükséges határozatok birtokában a vak dalnokokkal elhitették, hogy a Szovjetunió népi dalnokainak kongresszusára utaznak Moszkvába, ám az őket szállító szerelvény Kozacsa Lopany tanya külterületén állt meg.
A kobzosokat és a lantosokat késő este leszállították a kocsikról, és az erdőszélre terelték, ahol már várta őket a tömegsírként szolgáló mély árok. Felsorakoztatták a vak dalnokokat és kiskorú kísérőiket, és „munkához látott” az ukrán NKVD egysége… Amikor végeztek, a holttesteket leöntötték mésszel, és betemették földdel. Hangszereiket a közelben égették el.
1933 decemberében a Művészeti Dolgozók Szövetsége Ukrajnai Országos Bizottságának ülésén „osztályellenségnek” nyilvánították a hagyományos ukrán népi hangszereket, többel közt a kobozt és a bandurát. Ezzel az üléssel kezdetét vette nem csupán a népi hangszerek törvénybe iktatott üldözése, hanem magának a kobzos jelenségnek a felszámolása is. Ha igazán pontosak akarunk lenni, a koboz és a bandura „osztályellenséggé” nyilvánítása annak a rossz emlékű Andrij Hviljának a nevéhez fűződik, aki számos kiemelkedő ukrán művész ellen végrehajtott megtorlásért felelős. Egyébként ő volt annak az első ukrán helyesírásnak a szerzője is, amely az ukrán és az orosz nyelv közelítését tűzte ki céljául. Andrij Hvilja szerint ezek a hangszerek a „zenei frontot” a „hetmanok kora” és a „kozák romantika” felé fordítják. Ez pedig – természetesen – a lehető legrosszabb, ami csak történhet
A fenti határozat egyáltalán nem azért született, hogy a kommunisták mindent törvényes keretek között akartak végrehajtani. A „munkások és parasztok” kormánya Nagy Ukrajna megalakulásának pillanatától fogva valóságos hajtóvadászatot rendezett a vak és beteg dalnokok után. Akiket utolértek, helyben agyonlőtték – mindenféle bírósági eljárás és ítélet nélkül. 1918-ban megölték Joszip lantost, 1919-ban, Katerinohrádban a bolsevikok áldozata lett Iván Litvinenko, Andrij Szligyuk és Fegyir Dibrova, 1920-ban pedig Anton Mityaj, Szvirid Szotnicsenko és Petro Szkidan kobzos. Népi dalnokok százai váltak a vörös kozákok kardjainak és a vöröskatonák golyóinak áldozataivá. Viszont túl sokan voltak, és az emberek is védelmezték őket, ezért a szovjethatalom, szokásos primitív módszerével, a főbelövéssel nem tudta teljesen kiirtani a lantosokat. A bolsevik párt központi bizottsága tehát taktikát változtatott. Egymás után látott napvilágot négy határozat: A koldulás tilalmáról; A hangszerek kötelező rendőrségi és belügyi nyilvántartásba vételéről; A repertoár engedélyeztetéséről az oktatási népbiztosságon és Az egyéni és csoportos zenés előadó művészetre vonatkozó határozat. A fenti rendelkezések értelmében a dalnokokat már nem végezték ki a helyszínen, hanem élelem és víz nélkül börtönbe vetették, hangszereiket – az „osztályellenségeket” – pedig megsemmisítették.
A dalnokok elleni küzdelembe nyomban bekapcsolódott a hithű szovjet sajtó is, amelynek oldalain egymást követték az olyan harsány címek, mint például: A Dnyiprelysztan rádió tiltakozik a koboz ellen!; Éberebben figyeljék a kobzosokat!; A koboz zenei eke!; A varázslatos harmonika lesz a népművelés igazi értékmérője! A kobzosokról kizárólag „leleplező” cikkeket közöltek. Például ilyeneket: „A bánatos bandurások… népművészet művelése címén ócska, nacionalista rongyokat rángatnak elő”, vagy „… A lehető leghatározottabban kell fellépni a kobzos-nacionalizmus ellen”. Ezzel egy időben a hatalom kötelezte a hangszergyártókat, hogy millió szám’ gyártsák a „csodaharmonikákat”, „varázslatos tangóharmonikákat” és „csodabalalajkákat”. A kobzosok üldözésébe bevonták az ukrán írókat is. Jurij Szmolics írta a következőket: „A koboz igazi veszélyt rejt, mert szorosan kötődik az ukrán nacionalista kultúra elemeihez, a Zaporozsjei Szics romantikájához. A kobzosok eltökélten igyekeztek feltámasztani ezt a múltat. A kobozon a zsupánok középkori rongyai és bugyogói lógnak”. Mikola Hviljovij írásában arra szólít, hogy vessenek véget „Ukrajna „elkobzosodásának”, „verjék szét a nép elkobzosodott gondolatvilágát”. Valószínűleg mindenkin túltett Mikola Bazsan Vakok című elbeszélő költeményében, amelyben „vonyítóknak”, „bűzlő rongyoknak” nevezte a dalnokokat, dalaikat – ezeréves hősi eposzainkat – pedig „elátkozott daloknak”. Isten legyen Mikola Bazsan bírája, én, a kobzos azonban sohasem bocsátok meg neki.
Ugyanakkor az ukrán kultúra nem minden képviselőjét tudta pórázra kötni az NKVD. Pavlo Ticsina nem szégyellt a fényképezőgép lencséje előtt pózolni egy „patriarchális-nacionalista” kobzossal, Makszim Rilszkij pedig azokban a rettenetes esztendőkben teljes mellszélességgel kiállt a kobzosok mellett. Ticsinának még valahogy megbocsájtotta a hatalom, hogy magával ragadta az „óvilági” koboz és bandura, Rilszkijnek azonban nem. Még hosszú évtizedekig tervezgették nemcsak szellemi, hanem fizikai megsemmisítését is. Rilszkij nem volt egyedül. A belügy elviselhetetlenné tette a művészek és néprajzosok, a dalnok-jelenség kutatóinak – Mikola Domontovics, Porfirij Martinovics, Kliment Kvitka, Opanasz Szlasztion -, valamint Hnat Hotkevics író és kobzos életét. Leváltják posztjáról Dmitro Javornickijt, a Dnyipropetrovszki Történeti Múzeum igazgatóját, egy „kobzos apját”.  
Ukrajna számára semmi újat nem jelentett ez a bolsevik kultúrpolitika. Folytatása volt az ukránellenes birodalmi politikának, amelynek legfontosabb építőeleme a tabusítás volt: tiltása és megsemmisítése mindannak, ami a birodalom szempontjából megengedhetetlen volt. A szovjet birodalom csupán a különféle „ellenséges elemekkel” szemben folytatott küzdelem megszokott eszközeit alkalmazta. És 1933-ban, az ukránok éhínség általi fizikai megsemmisítésével párhuzamosan elkezdődött a népi emlékezet hordozóinak, azoknak a megsemmisítése is, akik az ukránok szabadságharcairól, a nemzeti hősként számon tartott nemesekről és azok jócselekedeteiről daloltak. A kobzosok gondolataikkal és dalaikkal őrizték a nemzettudatot, folyamatosan emlékeztették az ukránokat arra, kiknek a gyermekei. Őrizték a nemzet költői és zenei egyedülvalóságát, az előttük járó nemzedékek kifinomult művészi hagyatékát.
Viktor Misalov, Ausztráliában élő bandurás, az ukrán kobzosság kutatója sok időt és energiát fektetett a műfaj tanulmányozásába, többek közt foglalkozott ennek a nemzeti jelenségnek a felszámolására irányuló törekvéssel is. Egyik munkájában írta a következőket: „A 30-as években kezdődött a kobzosok és lantosok üldözése. Sehová sem engedték őket, nem szerepelhettek. Ezt számos tény bizonyítja, többek közt Hnat Hotkevics írásai”.
A dalnokok üldözésének csúcsa a „titokzatosság fátylával borított és legendákkal övezett” dalnok-kongresszus volt, amelyet az emlékezők szerint 1934-35 telén tartottak Harkivban. Hiába is keresnénk erről a kongresszusról akár a legrövidebb újsághírt is, de az NKVD levéltárai sem őriznek erre vonatkozóan egyetlen jelentést sem. A titkosszolgálatok ugyanis alaposan eltakarították a nyomokat. Bizonyítékok vannak arra, hogy a harkivi levéltár 1941-ben leégett, később – 1960-ben – az akkori szovjet KGB-főnök utasítására minden kompromittáló anyagot megsemmisítettek. Az igazság azonban mégis eljutott hozzánk a kortársak és a véletlen szemtanúk révén, mert az ehhez hasonló gaztettek nem merülhetnek el nyomtalanul a feledés mélységesen mély kútjában. Tudomásunk van arról, hogy az Ukrán Tudományos Akadémia égisze alatt megalakult a néprajzi bizottság. A kobzosok és lantosok kongresszusát összekötötték a városok és falvak köztársasági olimpiájával (1934 decembere). A belügyi szerveknek és a rendőrségnek kellett gondoskodnia arról, hogy a népi dalnokok megjelenjenek Ukrajna akkori fővárosában, Harkivban.
Dmitrij Sosztakovics, a híres zeneszerző Végrendelet: Sosztakovics emlékei című könyvében a következőket írta: „A 30-as évek közepén hirdették meg a lantosok és bandurások Ukrajnai Országos Kongresszusát, ahol kötelező volt megjelenni minden népi énekesnek, és részt venni a jövőjükről szóló vitában… Egész Ukrajnából, még a legkisebb faluból is érkeztek dalnokok. Több százan voltak, valóságos élő múzeum, Ukrajna élő történelme, dalaival, muzsikájával, költészetével. És végül… az összes szerencsétlen dalnokot megölték”. Egyesek azt írták, hogy a belügyesek több mint 200 kobzost gyűjtöttek be a kongresszusra, mások ennél is döbbenetesebb számot – 1234 – emlegetnek. Tudjuk, hogy a XX. század elején csak Kijev térségében mintegy 240 kobzos és lantos élt, a második világháború kezdetekor azonban már egy sem.
A bolsevikoknak azonban mégsem sikerült „kiverni a kobzos lelkületet” az ukrán nemzetből. Ekkor kifinomultabb eszközökhöz folyamodtak: megpróbálták „kolhozosítani”, beterelni kórusokba, együttesekbe, kvartettekbe, triókba azokat a kobzosokat, akik „nem szennyezték be” paraszt-proletár életrajzukat a nemzeti felszabadító harcokban való részvétellel. Ezek közé tartozott Szerhij Kindzerjavij-Pasztuhiv, az Egyesült Államokból érkezett kobzos és pap. „A népi dalnok a kommunista párt szócsöve lett, azok a kórusok pedig, amelyekbe erőszakkal terelték be a kobzosokat, az átnevelés bázisai lettek”. Az oktatási népbiztosságok és az NKVD intézményei a többi kobzost arra kényszerítették, hogy a szovjet valóságot dicsőítő „dalokat” írjanak…
A közösség tagjainak többsége azonban nem akarta műsorára tűzni a rendelt „gondolatokat”, és azt tette, amit évszázadokon át – faluról falura, városról városra járva dalolta a „rabság siralmait”, következetesen ébren tartva a nemzet emlékezetét.
Ekkor ötlött föl a „sztalini sólymok” valamelyikének agyában, hogy az összes dalnokot gyűjtsék össze a kongresszus ürügyén, hogy kivégezhessék őket, hangszereiket pedig elégessék. Először 1935-re tervezték a kongresszus összehívását, majd elhalasztották 1937. december 1-re, de ekkor sem tartották meg. Valószínűleg az ún. néprajzi bizottság még nem vette nyilvántartásba az összes kobzost. 1939-ben, Londonban jelent meg egy orosz fehéremigráns memoár-kötete, amelyben a következőket írja: „1934-35 közepére hívták össze az ukrán lantosok és bandurások országos kongresszusát, amelyen kötelező volt megjelenni minden népi dalnoknak, hogy részt vegyen a jövőjüket illető vitában. ’Az élet szebb és vidámabb lett’ – mondta Sztálin. És ezek a vakok hittek neki. Egész Ukrajnából, még a legeldugottabb, kis falvakból is eljöttek és majd’ mindahányat meggyilkolták”.
Nemrég jelent meg Ukrajnában Robert Conquest amerikai kutató könyve, A bánat aratása, amelyben többek közt szó esik a meggyilkolt ukrajnai „Homéroszokról” is: „A lakosság körében népszerű nemzeti kultúrát évszázadokon át a Sevcsenko által kobzosoknak nevezett bárdok tartották életben az ukrán vidéken, faluról falura járva, keresvén kenyerüket ősi népdalok és népballadák előadásával. Folyamatosan emlékeztették a falusiakat a nemzet szabad és hősi múltjára. Ezt a „nemkívánatos jelenséget” elfojtották. A kobzosokat elhívták a kongresszusra, és amikor mind együtt voltak, letartóztatták őket. Megbízható információk szerint sokukat agyonlőtték, aminek megvolt a maga logikája, hiszen kevés hasznot húzhattak volna belőlük a kényszermunkatáborokban”.
J. Kedrovszka nyugdíjas, a 30-as években könyvtárosként dolgozott: „1934-35-ben az a hír járta Harkivban, hogy megtartották a kobzosok találkozóját, majd kivitték őket a városból, bedobálták egy gödörbe, ahol elpusztultak… A kobzosoknak azt mondták, hogy Moszkvába, egy másik találkozóra viszik őket… aztán valami történt útközben”.
V. Vovk nyugdíjas, korábban tanítónő: „Gyermekkorom óta szerettem a kobzosokat. Gyakran találkoztam velük Harkivban. A 30-as évek közepén azonban eltűntek. Beszéltek valamiféle kongresszusról, ahová összegyűjtötték az összes dalnokot, majd pedig megölték”.
A. Parfinenko, harkivi kobzos: „Sztálin parancsára mindenkit egybegyűjtöttek. A piacokon is folyt a hajtóvadászat. Elfogták a rokkant kobzosokat is. Volt egy család: Prokip Mlovicsko, Motrja, a felesége és három gyermek. Mindnyájan nagyon szépen énekeltek. A Dnyipropetrovszk menti Amur faluban éltek. Éjszaka vitték el őket, tartalék élelem és ruhanemű nélkül. Egy vasúti szerelvényen találták magukat sok, más ukrajnai városból való kobzos társaságában. A szerelvény valószínűleg Kijevbe tartott. Harkivban újabb kobzosokat vagoníroztak be. Egyesek szerint 337 dalnok volt a szerelvényen. Mindnyájan – a Dnyipropetrovszkban begyűjtöttek is – megérkeztek Moszkvába, onnan pedig Szibériába szállították őket”.