Az anyanyelv a nemzet biztonságának záloga

Ukrajnában az állam nyelvének védelme nem bölcsészettudományi kérdés, mint ahogy sokan szeretnék tálalni, hanem az egyik legfontosabb politikai kérdés, amely Ukrajna nemzetbiztonságának részét képezi.
A regionalisták és csatlósaik, a kommunisták eltökélt szándéka, hogy megakadályozzák a név szerinti szavazást, illetve az ezzel kapcsolatos ellenállásuk arra engedhet következtetni, hogy a „nyelvi kártya” a következő választásokig „talonba kerülhet”. Egyes ukrajnai erőknek e kérdésben megnyilvánuló bárminemű passzivitását ugyanakkor ukránellenességként is értékelhetjük. Ezért vagyok kénytelen újra tollat ragadni a nyelv ügyében.
A demokratikus világ 2000. február 21. óta emlékezik meg az Anyanyelv Nemzetközi Napjáról, de ez még nem adna okot az írásra. A fő ok az a rendkívüli esemény, amelynek 2013. február 8-án voltunk tanúi az ukrajnai – ukránnak egyáltalán nem nevezhető – kormány berkeiben.
Azon a napon az ukránok tanúi lehettek az Európai Bizottság magas beosztású tisztségviselői részéről megnyilvánuló, nem titkolt csodálkozásnak, amikor is Ukrajna kormánya a tolmácsolás nyelvének az angolt – az EU-ban egyre nagyobb ellenállásba ütköző hivatalos nyelv – és az oroszt nevezték meg. Ez utóbbi, mint Azarov miniszterelnök szülőhazájának nyilvánosan is vállalt nyelve, „íratlan státusszal” rendelkezik Ukrajnában.
Éppen ezért nem meglepő, hogy Ukrajnában kiemelten kezelik az alábbi tézist: „A nyelv az állam függetlenségének egyik legfontosabb eszköze”. Ez a sok ezerszer ismételt axióma az európai országok többségében a belpolitika talpköve, Ukrajnában azonban csupán üres szólam. Az orosz sovinizmus ügynökei és csatlósaik gyakran nevezik ezt az axiómát „az ukrán nacionalizmus megnyilvánulásának”. Európa demokratikus országai szempontjából olyan elképzelhetetlen nyelvi modellt javasolnak Ukrajnának, amely törvénybe foglalva szentesítené az anyanyelv nem ismeretének jogszerűségét.
Amikor az Európai Bizottság küldöttségének egyik tagja megtudta, hogy angol nyelven előadott mondandóját Ukrajnában orosz nyelvre fogják fordítani, rákérdezett: „Vajon nem tévesztettünk országot?” Kérdése tréfának tűnhetett, de Hennagyij Udovenko, az ismert ukrán diplomata megjegyezte, hogy a diplomáciában a tréfa gyakran takar meglepetést vagy szemrehányást.
Egyértelmű, hogy Európa egyre jobban rácsodálkozik az ukrán nyelv veszélyeztetett helyzetére Ukrajnában. Ez a veszély Ukrajna függetlenségének első pillanatától jelen van. A nemzeti kisebbségek ügyeiért felelős európai megbízottak, akik a 90-es években a kommunisták hívására, „az oroszok jogainak korlátozása” miatt jöttek Ukrajnába, most nemcsak a színfalak mögött, az ukrán politikusokkal folytatott beszélgetéseik alkalmából, hanem nyilvánosan – sajtótájékoztatón – is beszéltek az ukrán nyelv valóban veszélyeztetett helyzetéről és az állami védelem szükségességéről.
Sok politikus és államférfi hangoztatta, hogy ideje foglalkozni az ukrán nyelv feltámasztásával. A beszédet azonban nem követte tett. Egy sor tisztességes ember, aki természetéből adódóan magas fokú erkölcsiséggel is rendelkezik, elképzelni sem tudta, mennyire erőteljes lesz a soviniszta Oroszország cinikus, az ukrán újjászületés elfojtására irányuló cselekménysorozata. Az erre vonatkozó információkat még a képviselők elől is eltitkolták.

Az államnyelv jelenlegi, katasztrofális állapotának egyenes következménye az „egységes ország” és „egységes nyelv” eszmeisége alapján kinevelt hivatalnokok ármádiája.
Ezért kell teli torokból szólni. Fel kell tenni a kérdést: Hová lett kozák büszkeségünk, hogy megbékélünk a megaláztatásokkal, amelyeket mostanság követnek el Ukrajnával szemben? Legyilkolva az éhínség által, vajon belefulladhat-e a nemzet abba horilkába (a vodka ukrán megfelelője), amelyet oly bőkezűen kínálgatnak a népnek a horilka-királyok?
Történelmileg bizonyított tény, hogy a szunnyadó, avagy megtört büszkeség a legnagyobb kataklizmák ellenére is képes újjászületni, és soha nem látott erővel tör a felszínre a harmadik vagy negyedik nemzedék életében.
Természetes, hogy a hatalom, kihasználva Ukrajna nyelvi megosztottságát, a végsőkig igyekszik megakadályozni ezt a robbanást. Örök igazság azonban, hogy előbb-utóbb minden hazugság lelepleződik. Egyetlen ukrán társadalmi vagy politikai erőnek sincs joga tétlenül szemlélni az események alakulását.
Dolgoznunk kell, és használni a szomszédok tapasztalatait. Természetesen nem a keletiekre gondolok, mert ott a Romanovok óta nem változott semmi: „Ahol az orosz nyelv, ott van Oroszország”. Szemtanúk állítják, hogy alig telt el öt esztendő Grúzia orosz megszállása óta, és a meghódított területeken máris áttértek az orosz rendszerre és nyelvre.
A nyugati szomszédjainktól kell tanulnunk. Sokunk számára Lengyelország a csodák világa. Többek közt azért, mert a kormányzat gondját viseli a nemzettudatnak, az állami nyelvnek és a nemzeti emlékezetnek.
Nálunk, hangozzék bármilyen paradoxonnak is, a politikusok egy része „majd’ kibújik a bőréből”, hogy a társadalom a lehető legkevesebbet tudjon az éhínség okozta tragédiáról, hogy egyszer s mindenkorra felejtse el Krutit, helyette emelje piedesztálra az egész ukrán és zsidó nép megnyomorítóját, Pjotr Sztolipint.
Elég gyakran írok a lengyel tapasztalatokról, de a népi bölcsesség szerint a tudásból sohasem elég.
Lengyelországban az állam első embereinek részvételével zajlanak az állami nyelv védelmét szolgáló és a nemzet szempontjából fontos történelmi események. Az idén, január 22-én például Bronislaw Komorowski államfő is részt vett a tragikus végkimenetelű oroszellenes januári felkelés 150. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Nem vitás, hogy a Kremlben egyeseknek ez nem tetszhetett. Az elnök arról beszélt, hogy az ehhez hasonló eseményekre épülhet a nemzeti önbecsülés, mert megmutatják, hogy az emberek az életük árán is készek megvédeni hitüket, nyelvüket és hazájukat.
Nemcsak azért idézem fel a történelemnek ezt az elfeledett, vagy inkább elhallgatott eseményét, hogy általa bizonyítsam a jelenlegi ukrán kormány nemzetellenességét. Ez az ukrán történelemnek is egy tragikus eseménye. A felkelés 1863-as elfojtását követően az Oroszország által megszállt ukrán területeken az ukrán életnek az utolsó csíráját is kiirtották, többek közt a görög katolikus egyház utolsó, holmi egyházmegyéjét is. A felkelés legtapasztaltabb elfojtóit „rendcsinálás” végett még Kijevbe is elküldték. A XIX. század 70-es éveiben ugyanis Kijev egyediségével, az orosztól eltérő nyelvvel és mentalitással tűnt ki a városok sorából. Az 1874-es, úgy nevezett egynapos népszámlálás eredménye alapján megállapítható volt, hogy a kijeviek 70% nem tekinti magát nagyorosz származásúnak.
Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi hatalom birtokosai közül sokan szeretnék, hogy az ukránok – a kijeviek pedig különösen – ne emlékezzenek ezekre az eseményekre, hogy ne foglalkoztassa őket a múltjuk. Ellenkező esetben ledőlne a ma még úgy-ahogy regnáló kormány, hiszen már a Donyeck medencében is látják a Janukovics – Azarov kormány tisztességtelenségét.
Közöttünk és nyugati szomszédjaink között nemcsak a nemzeti lét alapját képező anyanyelv és nemzeti emlékezet értékelése tekintetében tapasztalható szöges ellentét. Most, amikor az ukrajnai kormány nyíltan veszélyezteti az államnyelv státuszát, nyugati szomszédjaink, a lengyelek nagy figyelmet szentelnek az anyanyelv tisztaságának megőrzésére. Náluk, akárcsak gyakorlatilag egész Európában – talán csak Írország és Spanyolország, pontosabban Katalónia kivételével – egyáltalán nem kérdés, milyen nyelvet használjanak a hivatalnokok. Náluk a nemzeti önbecsülés és a hagyományok tisztelete a kormány felelősségi körébe tartozik.
Nyelvtörvényük büntetést helyez kilátásba arra az esetre, ha egy állami hivatalnok megalapozatlanul szorítja háttérbe az állam nyelvét.
Újfent emlékeztetnék arra, hogy az Anyanyelv Nemzetközi Napján különös hangsúlyt fektettek az anyanyelv tisztaságára. A tv-riportok készítői elsősorban a politikusokat vádolták azzal, hogy nem fordítanak kellő figyelmet a nyelv tisztaságára. Pedig közülük senki sem süllyedt olyan mélyre, hogy gúny tárgyává tegye az anyanyelvet, mint teszi azt folyamatosan Mikola Azarov, akihez a közelmúltban csatlakozott Volodimir Ribak parlamenti elnök is.
Megkapták a magukét a tudós nyelvészektől az újságírók is a divatos közhelyek nyakló nélküli használatáért. Lengyelországban a legnagyobb gondot a technikai fejlődéshez köthető kifejezések jelentik. Ha ez ilyen nagy gondot jelent abban a Lengyelországban, ahol a gyerekeket a bölcsőtől a „becsület és haza” szellemében nevelik, akkor mit mondjunk mi, itt Ukrajnában, ahol hosszú évtizedeken át, állami szinten győzködték az ukránokat, hogy az ukrán nyelvnek nincs jövője?
Dobkin és a hozzá hasonlók ma sem tesznek másként. Ezzel párhuzamosan cinikusan kigúnyolják és megalázzák az ukrán nyelvet Ukrajnában. Ez ömlik az úgy nevezett ukrán televízióból, amelyeknek soviniszta oligarchák a tulajdonosai, akik olyan producereket szerződtetnek Oroszországból, akik lealacsonyítják és kigúnyolják az ukrán nyelvet.
S bár különböző közösségek kongatják a vészharangot, a kormány már rég nem figyel oda a fiatalok – és mások – felhívásaira. Ezzel párhuzamosan tendenciózus jelleget öltöttek az iskolabezárások – többnyire ukrán iskoláké –, észrevehetően csökken az ukrán újságok és könyvek, rádió- és tv-műsorok száma. Mindez együttvéve „ékes” bizonyítéka „az élet jobbá tétele még ma” szlogennek. Bár az is igaz, hogy az anyanyelv terén a hatalom nem ígért javulást. Éppen ellenkezőleg, a nyelvi szennyezés újabb hullámait helyezte kilátásba. Az elmúlt esztendőben a jelenlegi hatalom nem egyszer alkalmazott könnygázt a nyelvvédőkkel szemben, és ennek fényében új, azt is mondhatnám, tragikus kicsengése van a költőnő, Lina Kosztenko szavainak: „Az összes nemzetnek a nyelv a társalgás eszköze, nálunk viszont az elidegenedésé. Nem évszázadok alatt felhalmozott intellektuális érték, nem a megértés kódja, nem az irodalom fundamentuma, hanem a birodalom nyomasztó túlsúlya következtében sokak számára mindmáig a nacionalizmus, az elkülönülés alapja, a konfliktusok és erkölcsi traumák oka”.
Napjainkban nálunk az „egy állam – két nyelv” provokatív sémát próbálják elfogadtatni. Volodimir Vaszilenko professzor, a neves ukrán tudós és diplomata mondja a következőket: „Az európai nyelvpolitika alapvető normája az egy állam – egy állami nyelv elve. Az állam nyelvét az ország egész területén kötelező használni. A regionális nyelvek európai chartája, amire előszeretettel hivatkoznak a soviniszták, egyértelművé teszi: az állami hivatalnokok, bírák szolgálati tevékenységük során kötelesek az állam nyelvét használni. A szabad választásra való bárminemű hivatkozás vagy udvariatlanság, vagy provokáció, vagy a hatalom ukránellenes politikájának megalapozása, amelynek célja egy orosznyelvű Ukrajna”.
A hadművelet következő szakasza az egy állam – egy nyelv jelszó kiadása, hogy a következő lépésben megtörténhessen a terület elcsatolása. E tekintetben a kremli forgatókönyv igen egyszerű: a nyelv megsemmisítése – a nemzet kivéreztetése – az állam feldarabolása. Vaszilenko professzor elképzelhetőnek tartja, hogy ha Ukrajnában az ukrán nyelv nem államalkotó tényező lenne, hanem csupán a lakosság egy részének társalgási eszköze, akkor senki sem piszkálná.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy Ukrajnában a nyelvvédelem kérdése nem bölcsészettudományi kérdés, mint ahogy azt sokan szeretnék elhitetni, hanem az egyik legfontosabb politikai kérdés, amely részét képezi Ukrajna biztonságának. Éppen ezért igényel a megoldás politikai döntést.
Vagyis: békés eszközökkel el kell távolítani a hatalomból az ukránoktól mentálisan idegen és erkölcstelen erőket, akiket a közbeszéd már régóta a bűnözés kormányaként emleget.

Miroszlav Levickij