Dallal a világ körül

A kórus belgiumi szereplése rendkívül sikeres volt, és megnyitotta az utat Hollandiába.
A hollandiai turné két hétig tartott. A Királyi Színházban 1920. január 29-én tartott utolsó koncert igazi diadalmenet volt, a közönség ünneplése Hollandiát és Ukrajnát éltető tüntetésbe ment át. Az első kritikákban egy nagyon érdekes gondolat fogalmazódott meg: „Az ukrán zászlók győztek. Ha az ukrán államban minden dolgok úgy mennének, mint ebben a kórusban, akkor Ukrajna lenne a világ legelső állama. Kosic megérdemelné a legmagasabb kitüntetést”.
Az első koncert január 19-én volt Rotterdamban, a következők pedig Amszterdamban és Hágában. Az egyik abban a Királyi Színházban, ahol egykor Mozart is zongorázott.
Az utolsó koncert utána Holland Királyi Énekkar rögtönzött szerenádot adott az ukránoknak, és virágesővel borította a kórustagokat.
Itt még a belgiuminál is jobbak voltak a kritikák. A kórusról csak a legnagyobb elismerés hangján írtak: „A világot és az egyes népeket nemcsak ágyúkkal és puskákkal lehet meghódítani. Ha egy nemzet azt szeretné, hogy a szomszédjai megbecsüljék, minden meg kell tennie annak érdekében, hogy művészetének hírvivői a katonákkal legalább azonos, de inkább jobb képességekkel rendelkezzenek… A Királyi Operában, csütörtökön hallott kórus minden kétséget kizáróan az ukrán nép iránti csodálatot és tiszteletet váltotta ki belőlünk”.
Hollandia is nagy hatással volt az ukránokra. A holland parasztokat összehasonlították az ukrajnaiakkal, és sokszor olybá tűnt számukra, hogy ukrán parasztokat látnak bóklászni a tengerparton. A hollandok mindennapjaiból sugárzott a nyugalom: „Csend és nyugalom honolt, akárcsak odahaza, a falunkban”.
A hollandok előtt pedig feltárult a csodálatos dallamok, szuggesztív ritmusok és fantasztikus hangok világa. Az amszterdami Telegraf írta 1920. január 26-án: „Úgy tudnak énekelni, hogy hangjuk a csontvelőig hatol! Csak ülünk a hangok közepette, és magunk is egy reszkető légörvénnyé válunk… Akár hangosan vagy halkan, akár gyorsan vagy terjengősen szólnak, olyan a daluk, mint egy festmény”.
A La Gazette de Hollande című lapban megjelent kritikát Salamandra jegyezte: „Egyetlen nyelvnek sincs akkora szókincse, hogy szavakba foglaljuk azoknak szóló köszönetünket, akik ilyen művészi élményben részesítettek bennünket… Az embernek kicsordulnak a könnyei. Hallgattuk a kórust, és az idők végezetéig is elhallgattuk volna, közben pedig az is megfordult a fejünkben, „milyen szegények is a Nyugat népei”. Korábban közömbös volt számomra Ukrajna, most azonban már minden erőmmel harcolni fogok ennek az országnak a művészetéért”.
Számos hollandiai kritikából kiolvasható az ukrán függetlenségi harc iránti rokonszenv: „Egy rendkívül tehetséges faj él itt észrevétlenül Európa általunk szinte elfeledett sarkában, egy nép, akinek nem adatott meg, hogy önmaga legyen. Életerejük azonban legyőzte az üldöztetéseket. Lelkiségük észrevétlenül tovább élt, és évszázadokon át megőrizte dalainak kincsestárát… Az ukránoknak rendelkezniük kell a győztesek erejével, hiszen dalaikban is dominál az erő, az öröm, a humor és a hűség képessége”.
1920 januárjának végén az Ukrán Nemzeti Kórus Angliába utazott. Londonban, a Hyde park közelében szálltak meg. Lenyűgözte őket a város nagysága, a természeti környezet pedig Kanyev környékére emlékeztette őket: tölgyerdőkkel borított dombok és csodálatos, zöldellő rétek, ameddig a szem ellát. Számítottak az angolok visszafogott magatartására, a koncertek azonban a várakozásuknál sikeresebbek voltak. Nem is számítottak ilyen sok érdeklődőre. A londoni turné alatt sok új barátra tettek szert. Az egyikük, Lord Aberdeen, Írország alkirálya volt, aki a feleségével majd’ minden előadásukat meghallgatta. Kosicot és a kórus tagjait igazán meglepte ez a nagy lelkesedés.
„Nekünk azt mondták, hogy az ukrán dalok Ukrajna szépségéből fakadnak, hiszen Ukrajna gyönyörű; harcokban született, ezért is olyan szenvedélyes és szabadságszerető. Akármi is az igazság, jellemző tulajdonsága a tisztán szóló muzsika. Egy igazi ukrán népdal csak és kizárólag az ukrán embertípus természetét tükrözi, a csak rá jellemző hitelességgel és erővel szól, és arra késztet bennünket, hogy a nemzet karakterének mélyére nézzünk, megismerjük szokásait, hagyományait, hitvilágát” – írta 1920. február 14-én az egyik londoni lap.
A kórus fenntartásához és a tagok megélhetéséhez szükséges anyagiak hiánya ellenére az együttes több jótékonysági előadást is tartott a szegényeknek és vakoknak. A pénztelenség újra Belgium felé fordította a kórus „hajóját”. Egy hónap alatt 9 koncertet adtak, az egyiket a belga királynő is megtisztelte jelenlétével. A siker óriási volt. A királynő is lelkesen tapsolt, és a koncert után fogadást adott a kórus tiszteletére, ahol többek közt a következőket mondta: „Minden rokonszenvem az önök népéé, tudom, milyen nehéz küzdelmet folytat a szabadságáért. Amikor hallgatom az önök dallamait, érzem népük szívének melegét”.
Közben folytak az amerikai turné előkészületei.
A kórustagok hasznosnak vélték a tervet, mert az ottani emigránsokat képesnek tartották az útiköltség előteremtésére. Az előkészületek közben azonban táviratot kaptak a Direktóriumtól, amely megparancsolta a kórusnak, hogy utazzon Berlinbe. Kosic szerint úgy mentek Berlinbe, mint a vágóhídra, az utazásokra jellemző vidám tréfálkozások is elmaradtak. A kellemetlenségek és a kezdeti fenntartások ellenére a berlini turné óriási sikerrel kezdődött. Remek kritikákat kaptak.
A B. Z. am Mittag 1921. április 7-én a következőket írta: „Berlinbe látogatott az Ukrán Nemzeti Kórus. Az első pillanatban meghódított bennünket. Bármennyire tiszteljük is a saját nagy kórusainkat, az ukránnak nincs párja. Ez a kórus – 60 férfi és nő – elképzelhetetlen precizitással énekel minden hangszeres kíséret nélkül… Művészi színvonaluk olyan magas, hogy szinte már természet adta képességnek tűnik… Dalaik karaktere eltér az orosztól. Az ukránok is előszeretettel alkalmazzál a moll hangzást, de az ő dallamvilágukból hiányzik az oroszok fatalista pesszimizmusa. Muzsikájukban van bizonyos frissesség, erő, eltökéltség. Szerelem, küzdelem és életöröm szól belőlük. Úgy érezzük, hogy ez a nép fiatalos és szenvedélyes életerőt érez magában, amely kiszabadíthatja az évszázados elnyomás alól. Ha a dal állam lenne, akkor Ukrajna már tegnap az első helyre lépett volna a nemzetek sorában”.
Álljon itt egy másik német lapból vett idézet, bizonyítandó, hogy az ukrán kórus tagjai remek barátokra leltek külföldön: „A folklór a nép művészete! Gyökerei az ismeretlen múlt mélységeiből táplálkoznak, és már rég kihaltak azok a törzsek, melyeknek dalait hagyományként adják tovább egymásnak az újabb nemzedékek. Ez az örökség mára feljutott a művészet és a tehetség csúcsaira. Kosic művész úr, köszönjük a csodálatos muzsikát!
Amint bandukoltam hazafelé, egy másik gondolat motoszkált a fejemben: vajon miért nem sikerül nekünk, németeknek összehozni egy ilyen kórust, pedig a folklórunk igazán gazdag? Vannak olyan egyesületeink, amelyek örökségünk halott emlékeinek őrzésére szakosodtak, olyanok azonban nincsenek, amelyek a nemzet élő örökségét őriznék, hogy dalaink a mának szóló, színvonalas feldolgozásokban szólaljanak meg. Erre csak a művészet, a tudomány és a szilárd elhatározás képes.
Egy ilyen kórus járhatná az országot, letéríthetné népünket a kiüresedett anyagias szemlélet útjáról, amely mára már kizsigerelte nemzetünk lelkét, és visszaterelhetné a német lélek tiszta forrásához. Küldetésük hatással lenne a falvak népére csakúgy, mint a konzervatóriumok hallgatóira. Nemes zsenialitásuk átalakíthatná a közönséges szövegű nótákat, és akkor már akár azon is elgondolkozhatnák, hogy kiküldjük ezt a kórust a nagyvilágba, mint tették azt az ukránok. Elképzelem, hogyan énekelne egy ilyen kórus New Yorkban, Amszterdamban vagy Melbourne-ben… Többet tehetne Németország, a szokásaink és lelkiségünk megismertetéséért, az évtizedes nézeteltérések tisztázásáért, mint megannyi újságcikk, parlamenti beszéd, kormányhatározat együttvéve…
Az ukrán nemzetet elnyomták; évszázadokig rabságban sínylődött, mégis mekkora kincsestárát őrzi a büszkeségnek, a múltjának! Mekkora a jövőbe, a feltámadásba vetett hite! Mennyire biztos léte halhatatlanságában! Mindez benne van a népdalaikban. Egy nemzet addig él, amíg él a népművészete. Nem az esetleges díszítményekre és nem az anyagi jólét produktumaira gondolok, mert nem ezek alkotják a nép művészetét, hanem a lelkivilága lényegének felmutatására való képessége. Megpróbáljuk elvenni a néplélektől a művészetet, és behelyettesíteni a racionális tudománnyal. A kávéházakban naphosszat idejüket múlató fiúk és lányok világmegváltó gondolatai, a különféle művészeti stúdiókban kiókumlált „alkotások”valójában semmilyen értéket sem képviselnek, nem valók semmire. A stúdió-argó képtelen művészetet teremteni, az üresség nem hozhatja felszínre egy nemzet szellemiségét, mert az igazi művészet a mélységből fakad, a szférákba emelkedik, majd pedig visszatér az anya ölelő karjaiba. Ilyen alkotás a népmondából született Faust is. Egyformán szól a bölcsek bölcséhez és a kakasülőn kuporgó szakácsnőhöz. Mindkettőjük szívét megérinti az, amit „emberségnek” nevezünk…
Ó, ukrán föld! Kivételes művészeti életeden egyre jobban átsüt a fény, egyre erőteljesebben buzog az életerő! A kimeríthetetlenül termékeny feketeföldből szökken szárba! Mindenben az éltető vér csörgedezik. Ezekben az emberekben a mélység fékezhetetlen szenvedélye munkál, édesanyjuk éltető vére lüktet bennük, és ha létük legapróbb cseppecskéje szólal is meg, az maga a nagy mű”!