№4(120)
október - december
2012 év

A kommunista nomenklatúra szerepe az ukrajnai éhínségben

A kiéheztetés terrorjához hasonló, átfogó ukrajnai akció során Sztálin számíthatott a köztársasági apparátus szolgalelkű embereire. 1932 nyarán az ukrajnai állami és pártvezetés (Sz. Koszior, V. Csubar, G. Petrovszkij) válaszút elé került: vagy végrehajtja az irreális begyűjtési tervet, vagy a fejüket veszik. A szovjet nomenklatúra köreiben ismeretlen dolog volt a hivatalról való lemondás, mert az egyet jelentett „a nép ellenségeinek táborába történt átigazolással”.
Az irreális begyűjtési tervek végrehajtása érdekében Sztálinnak mozgósítania kellett a pártvezetés alsóbb rétegeit is. Moszkva a régi, jól bevált receptet alkalmazta: tisztogatást hajtott végre a párt soraiban. Az akciót két lépésben hajtották végre. 1932 őszén megszervezték egyes ukrajnai körzetek alapszervezeteinek részleges szelektálását, 1933 júniusában pedig elkezdődött az átfogó tisztogatás.
A kiterjesztett kísérleteket megelőző hasonló akciók a Lenin által megalapozott bolsevik hagyományok elidegeníthetetlen részét képezték.
Sztálin elgondolása szerint 1932-33-ban folytatni kellett az 1929-30-ban elkezdett kampányt (ekkor 34 ukrajnai körzetben 13 ezer tagot és tagjelöltet távolítottak el a pártból), és „megtisztítani” az Ukrán Kommunista Pártot a rejtőzködő ellenzékiektől és azoktól a tisztségviselőktől, akik a gyakorlatba is átültették az ukránosítás elméletét. A korábbi tisztogatások tapasztalatai bizonyították azok hatékonyságát, mert lehetővé tették, hogy a központ ne csak az átlagos párttagokat tartsa nyomás alatt, hanem a vezetőket is. Ezért történhetett meg, hogy amikor 1932-ben Moszkva rászabadította Ukrajnára a soron következő drasztikus beszolgáltatási tervet, az ukrán vezetés alig tett valamit a tervszámok mérséklése érdekében. Az erre irányuló bizonytalan próbálkozások – többek közt az 1932 júliusában tartott III. Ukrán Országos Pártértekezlet által megfogalmazott távirat – Molotov szovjet kormányfő kemény visszautasításába ütközött: „ne számítsanak semmiféle csökkentésre vagy lazításra a párt és a szovjet kormány által kitűzött feladatok teljesítését illetően”. Az sem volt véletlen, hogy Molotov, és Sztálin másik elkötelezett híve, Kaganovics is megjelent Harkovban az ukrán pártértekezleten. Sztálin azért küldte oda őket, hogy emlékeztessék az ukrajnai vezetést az 1931-es beszolgáltatási terv teljesülésének elmaradására, és figyelmeztessék az ukránokat, hogy a Kreml nem tűr el még egy ilyen „mulasztást”.
1932 őszéig Moszkva tétlenül szemlélte az ukrajnai beszolgáltatás menetét, amikor viszont észlelte, hogy a terv nem fog teljesülni, 1932. október 22-én megalakította a rendkívüli bizottságot, amelynek vezetésével Molotovot bízta meg. A bizottság tagja volt Kálmánovics, Szárkisz, Markevics és Krencel. 1932 októberében-novemberében gyökeres fordulatot vettek a begyűjtési módszerek: elkezdődtek a kolhozok, pártszervezetek és állami hivatalok vezetőivel és a parasztsággal szembeni tömeges megtorlások. Egy Novickij nevezetű komszomolista a következőket írta 1932. december 17-én kelt, Sztálinnak címzett levelében a Molotov-bizottság munkamódszereiről: „Rettegésben tartja (Molotov) a járási hivatalnokokat, azok rettegésben tartják a helyi vezetőket, azok pedig a kolhozokat, de leginkább az egyéni gazdálkodókat”.
A megfélemlítésre már korábban is volt példa: többek közt 1931-ben a begyűjtési kampányt követően tákolták össze az un. drabivi ügyet, egy koncepciós pert, amelynek következtében feloszlatták a járási pártirodát, az ellenőrző bizottság és a járási végrehajtó bizottság elnökségét, letartóztatták a járási végrehajtó bizottság, az ellenőrző bizottság és a szakszervezet elnökét. A járási párttitkárt kizárták a pártból, és 1932. őszén az ukrán kormány a központ utasításait követve tömeges és kegyetlen megtorló akciókat hajtott végre. Az ukrán kommunista párt központi bizottságának politikai bizottsága 1932. november 6-án javasolta a megyei pártbizottságoknak, hogy „a bírósági eljárások irányításának egyértelmű javítása érdekében” a megyékben alakítsanak bizottságokat, un. „négyesfogatokat”, amelynek tagja lesz a megyei első titkár, az ellenőrző bizottság elnöke, a DPU osztályvezetője és az ügyész. Különös figyelmet fordítottak a kommunistákat érintő eljárásokra.
1932. december 14-én kelt az a párt- és minisztertanácsi határozat, amely úgy fogalmazott, hogy a párt, a munkásosztály és a dolgozó parasztság legnagyobb ellenségei a „pártkönyvvel rendelkező szabotőrök”. „A pártkönyvvel rendelkező szörnyszülöttekkel és a szovjethatalom ellenségeivel szemben a legszigorúbban kell eljárni – szól a határozat. 5-10 év börtönbüntetés, koncentrációs táborban letöltendő száműzetés, bizonyos esetekben pedig főbelövés jár nekik”. Így lettek „törvényesítve”a megtorlások azokkal a kolhozi és járási vezetőkkel szemben, akik esetleg megpróbáltak szembeszegülni az elvárásokkal.
A pártutasítás végrehajtása során „a kulákok szabotázsakcióinak támogatásáért” Ukrajnában több ezer párt-, tanácsi és gazdasági vezetőt tartóztattak le és ítéltek el. A legzajosabb perek az orihivi, balaklivi, noszivi, kobeljáni és velikotokmani járásban zajlottak Ezek közül is kiemelkedett az orihivi per, amelyet személyesen maga Sztálin kezdeményezett arra a belügyi jelentésre alapozva, mely szerint a járási vezetők „szabotázsra hajlanak”. Sztálin kiadta az utasítást, a központi bizottság pedig körlevelet küldött valamennyi pártszervezetnek, amelyben az orihivi járási vezetőket „csalóknak és gazembereknek nevezik, akik titokban kulák-politikát folytatnak, miközben a saját érdekeiket szem előtt tartva látszólag támogatják a párt fő irányvonalát”. A levélben javasolják az érintettek „haladéktalan letartóztatását, és érdemeik szerinti „jutalmazását”, azaz öttől tíz évig terjedő börtönbüntetés kiszabását”.
Az ukrajnai alapszervezetek megrendszabályozásával párhuzamosan a központ megbízható sztálinistákkal erősítette meg az UKP felső vezetését is, akik a diktátor nevében nemcsak a beszolgáltatást felügyelték, hanem lényegében magukhoz ragadták a köztársaság irányítását is. Sztálin első „misszionáriusai” – I. Akulov, a szovjet titkosrendőrség második embere és M. Hatijevics, az ismert pártfunkcionárius, a Volga menti kollektivizálás „hőse” 1932. októberében érkeztek Ukrajnába, akkor, amikor Moszkva számára nyilvánvalóvá vált, hogy külső nyomás nélkül az ukrán parasztok nem adják oda a termést. A Don-medencei és Dnyipropetrovszk megyei pártbizottságokat „felügyelő” kiküldötteknek demonstrálniuk kellett az ukrajnai vezetők számára, hogyan kell végrehajtani a párt utasításait. Ezek a kinevezések, és különösképpen P. Posztisev visszatérése Ukrajnába 1933. januárjában azt jelentették, hogy Moszkva egy jottányit sem enged erőltetett kollektivizálási elképzeléseiből.
Hatajevics, majd később Posztisev hivatalosan az UKP KB másodtitkári posztjára érkezett, a valóságban azonban nemcsak a begyűjtést felügyelték a Kreml megbízásából, hanem az ukrajnai felső pártvezetést is ellenőrzésük alatt tartották. 1932. októberétől kezdve a beszolgáltatási kampányt érintő legfontosabb döntéseket, felszólításokat és utasításokat Hatajevics, 1933. január 29-től pedig az a Posztisev írta alá, aki – mint az éhínség főparancsnoka – korlátlan felhatalmazást kapott Sztálintól. Ugyanekkor érkezett Ukrajnába V. Balickij, hogy átvegye az ukrán titkosrendőrség irányítását, és Posztisevvel karöltve négy megyei pártbizottság – a vinnicai, donyecki, kijevi és odesszai – „megtisztítását”. A sztálini megbízottak „személyzeti munkájának” eredményeképpen 1933. év 10 hónapja alatt Ukrajnában 236 járási párttitkárt és 240 végrehajtó bizottsági elnököt váltottak le. Hatajevics egymagában 16 járási párttitkárt és 110 járási végrehajtó bizottsági elnököt váltott le Dnyipropetrovszkban.
A megtorlások által fenyegetett helyi párt- és állami vezetők – annak ellenére, hogy rendszeres titkosszolgálati tájékoztatást kaptak parasztok ezreinek éhhaláláról – hosszú ideig úgy tettek, mintha semmilyen szörnyűségek sem történnének az ukrajnai falvakban. Sztaszjuk, az UKP KB szervezési osztálya tájékoztató részlegének vezetője 1933. február 9-én az alábbi című tájékoztatót küldte a politikai bizottság tagjainak és póttagjainak: „A beszolgáltatás elleni harc célját szolgáló un. színlelt éhínség”. Ebben elferdítette és tendenciózusan tálalta az éhínség tényeit. Azt írta, hogy a köztársaságban „csak néhány olyan eset fordult elő az un. kulákcsaládokban, hogy az éhség következtében lesoványodtak a gyerekek”.
Az ukrajnai vezetés csak 1933. februárjában verte félre a harangot, akkor, amikor a falvakban már tömegessé vált az éhhalál. Miért ilyen későn? Mert Hatajevics meglehetősen cinikusan ismerte el 1933. március 3-án Sztálinnak írt levelében, hogy „február közepéig az éhezés következtében fellépő puffadás és éhhalál előfordulására azért nem fordítottak kellő figyelmet, mert az odafigyelés pártellenes és előítéletes (a szerző kiemelése) lett volna”. Eszerint a kremli vezetés csak 1933. februárjának második felében döntött az ukrán parasztságra nehezedő nyomás enyhítéséről, és „nagylelkűen” jelezte, hogy juttassanak némi élelmet az éhező kolhoztagoknak és a szegény egyéni gazdálkodóknak, hogy a többiek („a jobbára tisztességes és jó gazdák, nem pedig a kulákok”) hajlandók legyenek belépni a kolhozba.
A korabeli ukrán sajtó tele volt a megtorlásokról, méghozzá nemcsak a kulákokkal és a középvezetőkkel szembeni eljárásokról szóló hírekkel. 1933-ban a felső vezetés újfent bevetette az 1932-ben már kipróbált gyorsítási módszert, amikor is öt hónap leforgása alatt a köztársaság mezőgazdasági középvezetőinek 25-30%-át tartóztatták le. A megtorlások egyre változatosabb és kifinomultabb formát öltöttek. Ahol nagyobb mennyiségű termés maradt a földeken, az elnököket nemcsak bíróság elé citálták, hanem „pénz- és húsbírságot”, azaz büntetést is kiszabtak a gazdaságra.
A sztálini vezetés annyira ügyesen hárította át a felelősséget a helyi vezetőkre, hogy még egyes járási párttitkárok is úgy gondolták: a probléma gyökere, hogy a Kreml „nincs tisztában a valós helyzettel” és „egész egyszerűen nem kap tájékoztatást”, mert különben „a párt központi bizottsága nem hagyná ilyen helyzet kialakulását”. Egyes ukrán parasztok ennek éppen az ellenkezőjét gondolták: az igazi ok a helyi vezetés jogfosztottsága, és javasolták, hogy „a falusi tanácsok elnökei választás útján kerüljenek posztjukra, sőt a falvak vezető testületeit is válasszák, ne pedig kinevezzék. A közösségnek meg kell adni a jogot vezetői kiválasztására, de ez nem merülhet ki egy előre összeállított listára történő szavazásban. Az így megválasztott embereknek kellene vezetni a kolhozokat, nem pedig különböző párt- és tanácsi megbízottaknak, ahogy ez most van”.