Az ukrán kultúra ámulatba ejti a világot

Interjú Miroszlav Vantuhhal, Ukrajna Hősével, a világhírű Pavlo Virszkij Nemzeti Érdemes Akadémiai Táncegyüttes vezetőjével

Miroszlav úr, Ön már negyedik alkalommal vendégszerepel különböző táncegyüttesekkel Magyarországon. Hogyan hat az ukrán kultúra egy más nyelvű közösségre ebben, az Ukrajna számára oly nehéz időszakban?

Jó kérdés, hiszen egy adott helyzet mindig meghatározza az emberek cselekedeteit, magatartásukat és az eseményekhez való viszonyukat. Ilyen az emberi lélek. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy az ukránok számára a kultúra folyamatosan, különösen pedig ilyen nehéz időkben felbecsülhetetlen értéket képvisel, hiszen a kultúrát senki sem rakja ki a pultra és nem mondja meg, mi az ára. Szellemiség nélküli nemzet pedig nem létezik. Dal, költészet és tánc nélkül nagyon sivár lenne az emberek élete. Nem hiába mondják, hogy nemcsak kenyérrel él az ember… Különböző összetételű tánccsoportjaimmal a világ nyolcvan országában jártam. Több országban 20, sőt 30 alkalommal is. Például Afrikában. A közönség nagyjából azonosan reagál az ukrán művészek előadására: vigyázzállásban tapsolnak és lelkesen „brávóznak”… Én csak állok a kulisszák mögött, a büszkeségtől és az örömtől kicsordul a könnyem. Büszke vagyok az ukránságomra, arra, hogy egy nagy kultúrát képviselek, hogy csodálatos Hazában élek, és módomban áll terjeszteni szeretett nemzetem kultúráját. Mindez örömmel tölt el. Szerintem minden művész így érez, hiszen nemzetünket és a Hazánkat szolgáljuk. Ami pedig a közönség reakcióját illeti, nekem úgy tűnik, mintha a magyar nézők a korábbi évekhez képest jobban fogadnák előadásainkat. Az az érzésem, hogy a magyarok támogatnak bennünket és együtt éreznek velünk. Ez pedig szárnyakat ad nekünk.

Vajon az ukrán hatalmi elit tisztában van azzal, hogy a magas művészet révén is megszerezhető más nemzetek támogatása?

Egykor Winston Churchillnek betekintésre odaadták a következő évi költségvetést, amelyben csak jelentéktelen összeget szántak a kultúrára. Rákérdezett, milyen ágazatok az érintettek, és meghallgatta a szakemberek válaszát. Aztán visszakérdezett: „Miért fogunk harcolni, ha nincs kultúránk?” Ezzel talán már válaszoltam is a kérdésére. Hozzátenném azonban, hogy művészként 55 évet dolgoztam le különböző együttesek vezetőjeként. Kétszer találkoztam az angol és a dán királynővel. Kínában Teng Hsziao-pinggel teáztam. Háromszor találkoztam Fidel Castróval, ismertem Nicolae Ceausescut, Wladislaw Gomulkát és Kádár Jánost is. Egyszer Monte Carlóban szerepeltünk egy teniszbajnokság megnyitója alkalmából. Számos milliomos és milliárdos ült a nézőtéren. Az előadás végén mindenki felállt, leszedték az asztalokról az összes virágot, és a lábunk elé szórták a színpadon. Óriási volt a siker. Magához kéretett Albert herceg, és a következőket mondta: „Tudjuk, hogy Ukrajna gazdasági és egyéb gondokkal küzd. Ha azonban az Ön nemzete ilyen hatalmas kultúra birtokosa, képes lesz úrrá lenni minden nehézségen. Látja ezeket a jóllakott milliomosokat és milliárdosokat? Most másodjára töltik meg ezt a termet.  Az első alkalomra 10 évvel ezelőtt, a terem megnyitóján került sor, amikor Luciano Pavarotti énekelt. Most pedig állva tapsolnak az önök együttesének”. Sok mindent láttam életem során, számtalanszor kaptam ajánlatot külföldről. Szerte a nagyvilágban tartottam mesterkurzusokat és szemináriumokat. Szülőföldem és kultúrám azonban mindenekfelett áll. Boldog vagyok, hogy otthon élhetek. Senkit sem vádolok külföldön élő honfitársaim közül, mert tisztában vagyok azzal, hogy sors szórta szét őket a nagyvilágban. Tisztelem a diaszpórában élőket, akik minden előadásunkra eljönnek. A szovjet időben sokszor előfordult, hogy sírva fakadtak. Megértem őket, ők az én fivéreim és nővéreim, s bár nem ismerem őket, közel állnak hozzám. Mi mindannyian – a diaszpórában és az anyaországban – a szívünkön viseljük Ukrajna sorsát. Valahogy nem hiszek abban, hogy bárki is segíteni fog bennünket, és elvégzi helyettünk a mi munkánkat. Amíg mi magunk nem gyürkőzünk neki, addig senki sem fog rajtunk segíteni, hacsak nem a Jóisten. 55 éve minden Isten áldotta napot a balett-teremben, a próbákon töltök. Ha nem végzem el a dolgomat, senki sem fogja helyettem elvégezni. Össze kell fognunk és dolgoznunk kell Ukrajnáért, de nem úgy, mint egykor a két ukrán és a három hetman. Minden ukránnak húznia kell a szekeret, tartani az eke szarvát, mondta egykor Leonyid Kravcsuk. Ez csak a hasznunkra válik. Ez a háború, ezek a szerencsétlenségek egységbe forrasztották az ukránokat, a szörnyűségek kiváltotta katarzis megváltoztatta őket. Ez tetszik nekem, higgyék el. Az emberek most sok könnyet hullatnak, de a szülőföld védelmében kifejtett saját erő felismerése boldogsággal tölti el őket, hiszen rajtunk kívül senki sem védi meg a Hazánkat. Persze, a külföld is segíthet, de a munka oroszlánrésze miránk vár. Mi ma elvégeztük ezt a feladatot – a magyarországi Ukrán Nagykövetség helyett is. Legnagyobb sajnálatomra egyetlen ukrán diplomatát sem láttam a nézőtéren. Nem a sértett hiúság mondatja ezt velem, hiszen igazán elégedett vagyok az elismertségünkkel és a hírnevünkkel. A turné előtt három héttel már minden jegy elkelt, a nézőtéren a magyar publikum félóra hosszat tapsolt a Virszkijnek, a követségiek részéről pedig se kép, se hang… Ezt nagyon nehéz megérteni. Egyébként az irodám falán vagy egy oklevél, amellyel a külügyminisztériumunk elismeri, hogy együttesünk Ukrajna utazó nagykövete. Ezzel oklevél nélkül is tisztában vagyok. Szerintem nagykövetségünk munkatársainak illene megtanulni, hogyan fordítsák hazánk kulturális potenciálját külföldön nemzetünk javára. El kell jönni az előadásokra, és lehetőség szerint támogatni a művészeket, hiszen ezzel Hazánk nemzetközi imázsát is formáljuk.

Hogyan nevelik az utánpótlást? Nem nyomasztja a fiatalokat a sok áldozatot követelő munka?

Ez a kérdés mindig napirenden van. Amikor az ukránok kiharcolták függetlenségüket, egyes hivatalnokok kezdtek azzal környékezni bennünket, hogy talán elég lenne már a hímzett inges és bőgatyás külföldi turnékból, ideje lenne hozzászokni a szmokinghoz és a csokornyakkendőhöz. Talán valaki tiltja ezt? Amíg azonban ez megtörténik a bőgatya meghódítja az egész világot. Nem szeretem az ilyen megjegyzéseket, hiszen Ukrajnában minden férfinek és nőnek tisztában kell lennie azzal, hol is van a szülői ház küszöbe, honnan indultunk és kik vagyunk. Kötelesek őrizni szokásainkat, hagyományainkat és szertartásainkat. Ha fejlesztve őrzöd ezeket, életben maradnak. Lehet egyszerűen csak őrizni, mint egy múzeumi tárgyat, de akkor lassacskán kilehelik a lelküket. Az ukrán kultúra ámulatba ejti az egész világot. A bürokratáknak tudniuk kell ezt, hogy a művészek ne váljanak másod-, sőt harmadrendű polgárokká saját hazájukban.

Tudósítónktól