Az alábbi rövid írás, amely tulajdonképpen mindmáig ismeretlen a posztszovjet térségben, igazi intellektuális és jogi szenzáció. A bolsevikok által az ukránok ellen elkövetett népirtást személyesen az a Rafael Lemkin írta le és támasztotta alá tényekkel, aki egyben a nemzeti és nemzetközi jogi törvénykezés alapjául szolgáló ENSZ Konvenció megszövegezője.

A Szovjetunió európai előretörését kísérő tömeges nép- és nemzetirtások nem új jelenségei az ország expanziós politikájának. Nem igazán tekinthető újdonságnak az a célkitűzésük, hogy egységessé gyúrják az egymástól sok tekintetben különböző habitusú, a szovjet birodalom peremvidékein élő lengyeleket, magyarokat, baltiakat és románokat. Ez volt a Kreml hosszú távú belpolitikája, amihez a hatalom birtokosai bőségesen meríthettek a cári Oroszország példatárából. Valóban elkerülhetetlen lépésnek tekintették ezt az „egyesítéshez” vezető úton, amire olyannyira áhítoztak a szovjet vezetők, létrehozandó a „szovjet embertípust”, a „szovjet népet”. E cél érdekében a Kreml vezérei nagy erőkkel számolták fel a Kelet-Európát benépesítő nemzeteket és kultúrákat.

Amiről szólni szeretnék, az valószínűleg a szovjet mintájú genocídium klasszikus példája, a leghosszabb ideje tartó és legnagyobb kiterjedésű oroszosítási kísérlet, konkrétan: az ukrán nemzet likvidálása. Mint már említettem, mindez logikus következménye olyan, a cári hatalom által követett gaztetteknek, mint 10 ezer krími tatár vízbe fojtása Nagy Katalin parancsára, a Rettegett Iván uralkodása idején elkövetett tömeggyilkosságok a korabeli „SS-osztagok”, az opricsnyikok közreműködésével, az ukrán nemzet vezetőinek és az ukrán katolikusoknak a meggyilkolása, az I. Miklós utasítására és azt követően is az orosz történelmet rendszeresen beárnyékoló tucatnyi zsidó pogrom végrehajtása. A fenti cselekmények megfelelőjével találkozhattunk a Szovjetunió politikai gyakorlatában is: az ingerlandiak (ingeri nemzetiség), a doni és kubányi kozákok, a krími tatárok, a Litvániában, Észtországban és Lettországban élő balti népek likvidálása. Minden alkalommal tanúi lehettünk a nem orosz népesség likvidálását célzó távlatos politikának, amely egyes társadalmi csoportok kiirtása révén teljesedett ki.

Ukrajna Franciaország és Olaszország területével azonos országrésze volt a Szovjetuniónak, lakosainak száma pedig elérte a 40 milliót. Oroszország éléskamrája, és földrajzi elhelyezkedése révén stratégiai kulcsként szolgált a kaukázusi, iráni és arab olajmezőkhöz. Az Oroszországgal határos Ukrajna mindaddig komoly veszélyt jelentett a szovjet eszmevilág számára, amíg őrizte nemzeti egységét, amíg a lakosság ukránként határozta meg magát és törekedett a függetlenségre. Nincs semmi meglepő abban, hogy a szovjet vezetés ilyen nagy súlyt helyezett a „szövetségi köztársaságok” eme önállóan gondolkodó tagjának oroszosítására, és határozott célja volt az ukránok átnevelése és az egységes orosz nemzet részévé alakítása. Hiszen köztudott, hogy az ukránok nem oroszok, és sosem voltak azok. Kultúrájuk, vérmérsékletük, nyelvük és vallásuk is különbözik az oroszokétól. Az ukránok még a deportálást, sőt a halált is vállalva tiltakoztak a kollektivizálás ellen, éppen ezért volt a rendszer számára életbevágó bekényszeríteni őket az eszményített szovjet embertípus Prokrusztész-ágyába.

Az ukránok nagyon érzékenyen reagálnak a faji alapon elkövetett gyilkosságokra, ezért nem követhette a kommunista taktika a zsidókkal szembeni leszámolásban testet öltött német példát. Az ukrán nemzet lélekszáma is túl nagy volt ahhoz, hogy maradéktalanul elpusztítsák. Ezzel szemben a viszonylag kis létszámú vallási, értelmiségi és politikai vezető réteget, a kiválasztott és véleményformáló csoportokat könnyű volt kiiktatni. A szovjet fejsze éppen ezért ezt a társadalmi csoportot célozta meg a tömeggyilkosságokkal, deportálásokkal, kényszermunkával, száműzetéssel és éhínséggel.

A támadás rendszerszerű sablon szerint zajlott: a folyamatos nyomásgyakorlással kívánták elejét venni a nemzeti szellem újjáéledésének. Az első csapást az értelmiségre, a nemzet agyára mérték, hogy ezzel lebénítsák az egész testet. 1920-ban, 1926-ban, majd 1930 és 1933 között likvidálták, börtönben vetették vagy deportálták a tanítókat, írókat, művészeket, gondolkodókat és politikai vezetőket. Az Ukrainian Quaterly című folyóirat 1948 őszi számának közlése szerint csak 1931-ben 51 ezer 713 értelmiségit száműztek Szibériába. Hasonló sorsra jutott 114 jeles költő, író és művész – a nemzeti kultúra legkiemelkedőbb személyiségei. Hozzávetőleges számítás szerint Nyugat-Ukrajnában, Kárpátalján és Bukovinában az ukrán értelmiségiek és szakemberek mintegy 75% lett az oroszok brutalitásának áldozata. (Ukrainian Quaterly, 1949 nyara).

Az értelmiség elleni támadással párhuzamosan számoltak le az egyházzal, a papsággal – Ukrajna „lelkével”. 1926 és 1932 között felszámolták az önálló ukrán ortodox egyházat, meggyilkolták a metropolitát (Lipkivszkijt), és 10 ezer papot. 1945-ben, amikor Nyugat-Ukrajnában újra hatalomra kerültek a szovjetek, hasonló sorsra jutott az ukrán katolikus egyház is. Való igaz, hogy a felszámolás előtt felajánlották, hogy csatlakozzon a moszkvai orosz patriarchátushoz – a Kreml politikai eszközéhez –, ami arra utal, hogy egyértelmű céljuk az oroszosítás volt.

Két héttel a San-Francisco-i konferencia előtt, 1945. április 11-én a szovjet belügyi egységek körülzárták a lvovi Szent György Székesegyházat, letartóztatták Szlipij metropolitát, két püspököt, két prelátust és több papot. A papi szeminárium diákjait kikergették az iskolából, a professzorokkal pedig közölték, hogy az ukrán görög katolikus egyház megszűnt létezni, metropolitáját letartóztatták, és a helyét a szovjet kormány által kinevezett püspök foglalja el. Az ehhez hasonló esetek megismétlődtek szerte Nyugat-Ukrajnában és a Curzon-vonal mögött, Lengyelországban is. Hét püspököt letartóztattak, illetve nyomuk veszett. Az említett területen egyetlen ukrán görög katolikus pap sem maradt. Az akció ellen tiltakozó 500 papot letartóztatták, illetve főbe lőtték. A térségben több száz papot és világi személyt gyilkoltak meg, ezreket szállítottak kényszermunka-táborokba. Egész falvak néptelenedtek el. A deportálások során a családtagokat szándékosan szakították el egymástól: az apákat Szibériába, az anyákat a turkesztáni téglagyárakba, a gyerekeket pedig a kommunista nevelőotthonokba küldték. Az ukrán egyházat a szovjet állam stabilitását veszélyeztető szervezetnek kiáltották ki, tagjai pedig a „nép ellenségeiként” szerepeltek a szovjet rendőrségi nyilvántartásban. Az ukrán katolikus egyház hivatalosan felszámoltatott, elöljáróit börtönbe vetették, a papságot elkergették vagy deportálták. Kivételt csupán a Szlovákiában élő 150 ezer görög katolikus hívő képezett.

A „nemzet lelke” ellen intézet támadások kihatottak Ukrajna „agyára” is, hiszen az értelmiség jelentős hányada hagyományosan papcsaládból származott, a papok pedig vezető szerepet töltöttek be a falvakban, asszonyaik pedig jótékonysági szervezetek élén álltak. A szerzetesek vezették az iskolák és a jótékonysági intézmények többségét.

A szovjet támadás harmadik lándzsahegye a gazdálkodókat célozta meg. A független parasztok tömegei, a hagyományok, a népművészet és –zene, a nemzeti nyelv és irodalom, a nemzeti szellem őrzői. Az ellenük bevetett fegyver talán minden fegyverek legrettenetesebbje – a halálra éheztetés volt. 1932-33-ban 5 millió ember halt éhen és lett a kegyetlenkedések áldozata. Az amerikai Kongresszus 1934. május 28-án elítélte az embertelenséget. Többen megpróbálkoztak „gazdaságpolitikává” szelídíteni a kegyetlenkedéseket, mondván, hogy mindez a mezőgazdaság kollektivizálásával és a kulákok – független gazdálkodók – kiiktatásával áll összefüggésben. Valójában azonban Ukrajnában nagyon kevés nagygazda volt. Koszior szovjet író (a valóságban az ukrán kommunista párt főtitkára, pártos publicista és szónok) nyilatkozta az Izvesztyijának 1933. december 2-án a következőket: „Az ukrán nacionalizmus jelenti számunkra a legnagyobb veszélyt”. E nacionalizmus kiirtása és a szovjet állam hőn áhított egyneműségének megteremtése tette áldozattá az ukrán parasztságot. A tervben megfogalmazódott módszer nem tett különbséget az egyes csoportok között. Áldozat lett mindenki – férfiak, asszonyok, gyerekek. Ukrajnában abban az esztendőben jó volt a termés – bár valamivel kevesebb termett, mint az előző évben. Jutott volna bőven élelem az embereknek és az állatoknak is. Egyébként a betakarított termés mennyiségének csökkenése is a kollektivizálás körül kialakult helyzet számlájára írható. Az éhínségre a szovjethatalomnak volt szüksége, hiszen ő maga „rendelte meg” a rendkívül magas beszolgáltatási kvótákkal. Mi több, több hektáron le sem aratták a búzát, ott rohadt el a földeken. A termést állami magtárakba szállították, és arra vártak, mikor dönt a hatalom a gabona elosztásáról. Az ukránok számára nélkülözhetetlen gabona jelentős részét hitelekért cserébe exportálta a hatalom.

Éhező emberek ezrei hagyták el a falvakat, és mentek élelmet koldulni a városokba. Amikor összefogdosták őket, hogy visszavigyék a falvakba, a szülők inkább magukra hagyták gyermekeiket a városokban, abban a reményben, hogy ott talán túlélik az éhínséget. Csak Harkivban 18 ezer gyereket hagytak magukra a szülők. Több ezres lélekszámú községekben alig pár százan maradtak életben. Egyes falvakban a lakosság fele meghalt. Naponta 20-an, 30-an. A kannibalizmus megszokott jelenséggé vált.

A folyamat negyedik lépéseként a hatalom betelepítésekkel törte meg az ukrán nemzet egységét. Ezzel párhuzamosan az ukránok is szerteszéledtek Kelet-Európában. Végeredményben megszűnhetett volna a nemzeti egység, és összekeveredhettek volna a nációk. 1926 és 1939 között Ukrajnában az ukrán nemzetiségűek számaránya 80%-ról 73%-ra csökkent. Az éhínség és a deportálások következtében az ukrán identitású lakosság abszolút számokban mérve 23,2 millióról 19,6 millióra csökkent, a nem ukrán nemzetiségűek lélekszáma viszont 5,6 millióval nőtt. Ha figyelembe vesszük, hogy egykor Ukrajnában volt a legnagyobb a népszaporulat – közel 800 ezer gyerek született évente –, akkor könnyen megállapítható, hogy az orosz politika elérte a célját.

Ezek voltak az ukrán nemzet rendszerszintű megsemmisítésére és az orosz nemzet általi fokozatos elnyelésére irányuló legfontosabb lépések. Felhívnám a figyelmet arra tényre, hogy nem történt kísérlet a nemzet maradéktalan megsemmisítésére azon a módon, mint ahogy a németek jártak el a zsidókkal szemben. Ha azonban a szovjet program egészében véve eredményes lett volna, ha sikerül az utolsó szálig elpusztítani az értelmiséget, a papságot és a parasztságot, Ukrajna ugyanúgy semmivé vált volna, mintha minden egyes ukránt legyilkoltak volna, mert elveszett volna a nemzetnek az a része, amely őrizte és gyarapította a kultúrát, a hitet, azokat a közös eszméket, amelyek irányt mutattak és lelki munícióval látták el. Egy szóval: nemzetből tömeg lett volna.

Nem maradtak el a rejtélyes tömeggyilkosságok sem, ezek azonban inkább tekinthetők véletlenszerűnek, mintsem a terv részének. Ezrek pusztultak el, azonosítatlan ezrek ítéltettek a biztos halálra a szibériai munkatáborokban.
Vinnyica városát akár az ukrán Dachaunak is nevezhetnénk. 91 sírban pihen a szovjet zsarnokság 9 ezer 432 áldozata, akiket 1937-ben vagy 1938-ban az NKVD egységei végeztek ki. A tetemek 1937-től a temetőkben, a sírok közötti ösvények alatt, erdőkben és (mily szörnyű irónia) táncplaccok alatt pihentek egészen 1943-ig, amikor is a sírokat felfedezték a németek. Több áldozatról annak idején azt jelentette a hatalom, hogy Szibériába száműzték.

Ukrajnának megvan a maga Lidicéje is – Zavadka (Morohivszka) falu, amelyet 1946-ban a Kreml lengyel csatlósai pusztítottak el. A második lengyel hadosztály háromszor intézett támadást a falu ellen, legyilkolták a férfiakat, asszonyokat és gyerekeket, felégették a lakóházakat, és magukkal vitték a haszonállatokat. A második támadás idején a vörös parancsnok közölte a lakosokkal:
„Hasonló sors vár mindazokra, akik megtagadják a távozást Ukrajnába. Tehát, megparancsolom, három napon belül hagyják el a falut, ellenkező esetben megölök mindenkit”.

Amikorra a falut véglegesen kiürítették, a 78 túlélőből csak négy volt a férfi. Márciusban két másik ukrán falut támadott meg a vörös egység, a fentiekhez hasonlóképpen járva el a lakossággal.
Az, amiről eddig beszéltünk, nemcsak Ukrajnára igaz. Az ott alkalmazott szovjet módszert másutt is alkalmazták és alkalmazzák. Ez a szovjet terjeszkedési politika lényege, mert gyors megoldást kínál a szovjet birodalmat benépesítő, különböző nemzetiségek és kultúrák egységesítésére. A szovjethatalmat az sem térítette le erről az útról, hogy az általa választott módszer embertelen szenvedéseket okoz emberek millióinak. Még akkor is gaztettnek kellene minősítenünk ezt a módszert, ha csak ezekre az emberi szenvedésekre gondolunk. Pedig ez még nem minden. Ez nem egyszerű tömeggyilkosság, Ez népirtás, nem „csak” egyes emberek meggyilkolása, hanem egész kultúrák és nemzetek megsemmisítése. Ha szenvedések nélkül is meg lehetne semmisíteni egész kultúrákat és nemzeteket, akkor is el kellene ítélnünk ezt a módszert, mert mindaz, ami nemzetté tesz egy nemzetet – a közös gondolatvilág, az eszmék, a nyelv és a szokások azonossága – a civilizáció és a haladás egyik legfontosabb ismérve. Való igaz, hogy a nemzetek egybeolvadhatnak, és új nemzetet alkothatnak (erre példa az Egyesült Államok), de ez a legfontosabb kulturális értékek, a közös jóléti alap létrehozása mentén megy végbe. Így megy a világ előre. Tehát, mindaz, amit helytelennek tekintünk a szovjet módszerben – a szörnyű emberi szenvedések és az emberi jogok durva megsértése mellett – a civilizációk és kultúrák elpusztítása. A szovjet nemzeti egység nem az eszmék és kultúrák egységén alapul, hanem minden kultúra és eszme – a szovjet kivételével – maradéktalan felszámolásán.