07. 26. szombat
Ma előjött egy látomás a gyermekkoromból és az falusi porta, ahol a nagymamám él.

A bejáratnál – kukoricás zsákok, az ablakokban – virágcserepek, függönyök és rajta fekete pöttyök, amit a legyek hagytak maguk után – a bejáróban karácsonyi dalokat énekeltünk … Azt hiszem a „Az Isten örökkévalót”… És a házból a bejáróba meleg karácsonyi hangulat áradt.
A nagyszobában most egy öreg zongora él, a középen – literes üvegekben rubelek, a sarokban – keskeny szekrények kis fiókokkal, ahova minden este Mozart és Bach nyugovóra tér.
Ilyen egyszerűen játszik éjjel anya, és az egerek leülnek oldalt a kanapéra hallgatni a „Rondót”… Csak én bújtam el a régi lengyel könyvespolcok közé, - keresve a karácsonyi énekes füzetet, a zenét a szakállánál fogva megragadom.

07. 27. vasárnap
Ma megvettem azt a két kelet-európai társalgási könyvet. Bár milyen kelet-európaiak, ha nincs benne ukrán rész. Szinte mindegyik benne van (kivéve az ukránt, beloruszt, lettet és litvánt).
Tehát van nemzeti szégyenünk – az egész világ előtt megszégyenítettek. Azok a szavak, hogy „Ukrajna”, „ukránok”, „ukránnyelv” egyáltalán egyszer sem kerül említésre a könyvben – amikor a bolgár, lengyel, orosz, román és más nyelvek történelméről, vagy rokonságáról, elhelyezkedésről, eredetéről, vagy a nyelvi hatásokról esik szó. De ez csak a megemlítés. A könyv elején van egy – Kelet-Európa térkép. És a térképen – ezek a közép- és kelet-európai országocskák a szivárvány különböző színeivel vannak jelölve. Ukrajna helyén – nagy szürkészöld lyuk van… Luhanszk után a Dontól folytatódik a színezés – Oroszország jóvoltából.

Továbbá, az orosz rész előszavában (minden nyelvnek van előszava, összesen tizenegy) ez szerepel (kiemelés – tőlem): «The official language of the Russian Federation, Russian is also used as the second language in the former republics of the USSR and is widely spoken throughout Eastern Europe»… A kommentár nem fölösleges! Ukrajnában egyetlen állami és hivatalos nyelv van – az ukrán. És, például, Magyarországon és Lengyelországban nem szeretik az orosznyelvet és büszkén jelentik ki, hogy a szovjet időkben tanulták az iskolában és még pár évig a gimnáziumban vagy még az egyetemen is – de így sem tanulták meg.
A társalgási könyvet Ausztráliában adta ki a „Lonely Planet” cég, melynek van irodája az USA-ban és az Egyesült Királyságban is. Tehát a politikai korrektségnek nem volt akadálya, mint a modern európai világ ismeretének. Vagy ez Ukrajna népszerűtlensége, vagy kigondolt lépés, állítólag, Ukrajnában mindenki beszél oroszul, akkor minek összezavarni egy másik nyelv szókincsével?
Az idézett szöveg, fordulatot is előidézhet, mint a hegyről elinduló hógolyó: ha Ukrajnában az orosznyelvről valami igazságtalanságot írnak, ki biztosít engem, hogy mindaz igaz, amit a magyar nyelvről írnak? Megbízhatóan és magabiztosan ismételhetem a latin átírásokat? Hogy jó helyen vannak-e a hangsúlyok? Vajon nem maradt-e valahol tévedés benne? Úgy szeretnék hinni ennek a szépen átgondolt és megformált kiadványnak…
És lapozgatom, nézegetem a képeket, el vagyok ragadtatva, hogy minden szótagra hangsúly van téve, és gyönyörködöm a kellemes külsejű borítóban, csak az nem fér a fejembe, hogy „second language”…

A Színház téren vagyok, egy fúvószenekar játszik. A darabok rövidek, mindegyik dallamos, tréfás. De egyszerre komoly is. Minden mű után az emberek tapsolnak.
Valahogy az egyik mű befejezése után a tapsra felálltak és 30 másodpercig álltak. Már azt gondoltam, hogy itt a vége. Aztán újra leültek és játszottak tovább. Ránézek az órára – pont 19:00. Érdekes ébresztőóra, a színház terén!
Az emberek többnyire idősek, ülnek a padokon, a kőlépcsőkön, a szökőkút körül, a színház falánál…

07. 28. hétfő
Összeraktam ma magamnak egy tezauruszt azokból a magyar szavakból, amiket már megtanultam. Felírtam a szavakat ukránul és aztán fejből mindegyiknek a magyar megfelelőjét. Észrevettem, hogy egynéhányat nem valami magabiztosan írok, és egy párat egyáltalán nem tudok… Főleg azokat, amiket ma-tegnap-tegnapelőtt és tegnapelőtt előtt „tanultam”. Most és mindörökké. Azaz az utolsó négy napban. Később, ha továbbra is ügyes leszek, akkor még egy katalógust is összeállítok – nyelvi részenként és betűrendben. Lehet, hogy a vonaton fogom csinálni. Nem mindegy – mit csinálok a vonaton? Már négyszáz szó van.

Beszéltem a pénztárossal a bevásárlóközpontban!!! Beüti az árat, látom, hogy 706 forint. Mondja az összeget. Csukott szájjal nemzetközileg egyetértek („ehe”) és kétezret adok. Ekkor mond valamit (már értem, hogy ilyenkor valamit mondanak és magukban gondolnak valamit a nők a kasszánál, amikor a vásárló egy sörért valami gigantikus összeget ad, vagy mint az én esetemben, úgy ad, hogy a pénztár összes apróját oda kell adnia). Találok magamnál egy 5 forintost és átadom, miközben mondom „öt?”. Mire ő megerősíti, hogy „öt” és már adja is a visszajárót – 3 százas érmét és egy papír ezrest. Úgy meghatódtam… De hangosan csak annyit mondtam „köszönöm szépen!”. Ilyen magyar vagyok.

07. 29. hétfő
Van, amikor sírni szeretnék – amikor nehéz.
Akkor nem gondolok semmi jóra.

Van, amikor sírni szeretnék, amikor semmi sem úgy történik, ahogy kellene. Nyugodtan akarok élni, a saját ritmusomban. Azt tenni, ami megelégedéssel tölt el. Szkovoroda mondta: kedvemre való munka. Nyugodtan, ritmusosan akarok élni, a saját megelégedésemre – és mások és saját hasznomra. Például, sokat írni, de csak akkor, amikor tényleg van mit. És nem valamilyen tudományos cikket vagy metodológiai tanulmányt. Sokat akarok olvasni. De nem olyat, amit aztán a diákoknak kell elmondani, és kikérdezni, aztán valamilyen tesztet, feladatot összeállítani, nem engedni puskázni, leellenőrizni. Azokkal az emberekkel akarok beszélgetni és társalogni, akikkel nekem kellemes, és nem azokkal, akikre a hivatal vagy a társadalmi helyzet kötelez. Szerelmeskedni akarok szeretett emberrel akkor és ott, ahol kedvem támad. Nem akarok félni, hogy valaki más kompromittál. Ezektől mind nem félek, de… De… De… De… De… De… De… nem megy másképp.
A saját tempómban akarom szeretni az embert (és az ő tempójában), és nem akkor, amikor van hely és idő. Mellette akarok lenni, amikor neki nehéz, és amikor nekem. Amikor mindkettőnknek nehéz, akkor mindkettőnknek könnyebb lesz. Mínusz és mínusz egyenlő plusz.

Egész életen át félelem nélkül. Féltem attól, hogy mit mondanak rólam. Vagy korábban – attól, amit nekem mondanak, helyre tesznek, valamiért visszautasítanak, megtűrnek, mondják: itt felejtettek, minek jöttél ide, menj innen, kicsi, itt nincs diszkó. Vagy csak egyszerűen bezárják előttem az összes ablakot, az összes ajtót, összes nyílást, az összes várrést, a szemeiket, fülüket, szájukat, garatukat. És csak akkor nyitják ki, amikor helyre kell engem tenni.
Nem akarok mindettől félni. Nagyon utálatos mindettől félni. Nem szabad mindettől félni. Mert, ha mindettől félsz, akkor semmi sem sikerül – mondtam magamnak. De ez ritkán fordult elő – mindössze néhányszor a huszonöt év alatt. Nem mondtam ezt magamnak. Igazán ritkán mondtam bármit is magamnak. Hallgatok. Hallgatok. Hallgatok. Semmit sem mondok magamnak. Csak gondolom. Amikor rossz nekem, egyszerűen gondolkodom, hallgatok, egyáltalán semmit sem mondok magamnak, nem bátorítom magam, nem mondom: kicsi, klassz vagy, tetszel nekem, szeretlek, nem érdekel mások mit mondanak, úgy szeretlek, mint senki mást, te vagy a legjobb, gyere hozzám.
Sohasem mondtam ilyet. Talán csak leírtam, és aztán elrejtettem, nehogy valaki elolvassa és kinevessen, helyre rakjon. Aztán váratlanul valaki, például anya, kivesz egy csomag Amway fogpasztát, kinyitja és benne – levelek apának, piszkozatok, pontosabban, papírdarabok és ilyen feliratok – kérés Istenhez, hogy segítsen nekem.
Istenem, segíts.
Volt olyan, hogy azt írtam, kértem, hogy segítsen találni valakit, aki megért. Eldugtam az Amway fogpaszta dobozába ami, olyan nagy és fehér, rajta zöld rajzokkal, nagy fogkrém,  fogkrém, ami hároméves kor alatt nem alkalmazható és így tovább.
Az nem baj, ha anya elolvassa az apunak írt leveleket, piszkozatokat, pontosabban, mert mindig elolvasta őket, amikor feladtuk apunak, ő egyedül vagy velem ment a postára és ott ragasztottuk le a borítékot. Volt, hogy Nazarnak nem jutott, ezért, az én és anyu levelét egy borítékba tettük, és vett kettőt, mert úgy olcsóbb. Bocsáss meg.
Akkor mitől féltem? Biztos, hogy anyu megtud rólam, ezt meg azt. Vagy el kezd kérdezősködni, miért vagyok ilyen, mert lehet, hogy neki valami úgy tűnik. Bocsáss meg.
És most attól félek, hogy mit mondanak a hátam mögött: te nem vagy szép, őszinte, jó, nem segítesz az embereknek, amikor rossz nekik, nem tudsz vagy nem akarsz mondani pár jó szót búcsúzóul vagy segítségképp, amikor rosszul érzik magukat, nem akarsz velük kapcsolatot teremteni, magad vagy, magadnak vagy, teljesen eltávolodtál az emberektől, te valahogy nem vagy olyan, tele vagy kellemetlenségekkel, miért van így, drága, hisz én szeretlek téged.

Bocsáss meg.
A félelem irányítja az életemet gyerekkorom óta. Amikor apu veszekedett. Nem emlékszem, hogy megütött, mert kicsi voltam. Inkább nem ütött, de úgy meg tudta paskolni a fenekemet, amikor rossz voltam. De féltem, amikor leszidtak, beszéltek, beolvastak, prédikációt tartottak, prédikáltak. Amikor anyu szidott le, sírtam, és anyu nem tudta mi fáj annyira, szegénynek, és mondta, sőt még meg is rótt: miért sírsz, hát nem verlek, csak veszekszem, mondom, hogy így és így. Féltem megmondani az igazságot, hogy a lelkem fáj annyira. De nem volt lelkem. Ez kitaláció. És az első áldozás is – kitaláció. Semmi sem volt ott. Semmit sem láttam ott. Rosszul lettem, az apácák felkaroltak, adtak valami gyógyszert, biztos, validolt, de az áldás után, amikor a pap már megáldott. Olyan sokáig tartottak minket a napon, jó és rosszgyerekeket, mert így kellett lennie, a nappal áldottak meg, aztán maguk, mert így kell, így szokás. A gyerekeknek szenvedniük kell, vagy átkelni a tű fokán. Ettől nem féltem, ezt nem szerettem.
Valahogy így.
És most, amikor magamban olvasok, akkor magamban mondom: miért így, miért nem másképp, miért nem szereted magad, klassz vagy, kicsi! Ilyen meg ilyen, sőt még ilyen is vagy. És téged nem szeretnek, lehet, hogy azért, mert te sem szereted magadat. Magadtól is félsz, az egész kitaláció szar, hogy szeretned kell magadat. Fütyülök rá, hogy szereted-e magad, ha nincs melletted senki. De valaki melletted van. Van.
Rossz nekem, sírok. Nem gondolok kellemes dologra, mert akkor rosszabb.
Rosszra gondolok.
Utoljára akkor sírtam, amikor egy barátom átvert. Nem tudtam feküdni, forgolódtam és gondolkodtam: miért pont én, miért nem sikerül sohasem, miért, miért, miért, mikor lesz vége, másoknak miért jobb, nekem meg a sötét éjszaka. Forgolódtam az ágyban és sírtam és nem volt kinek elmondjam, elsírjam, kisírjam, fél éjszaka hánykolódtam. Aztán munkába mentem, a diákokhoz. Bocsáss meg. Ezért is.
Rossz vagyok, mert áttörtem a jóság körét, túlléptem egy ponton, a tű fokán jogtalanul, erőlködés nélkül, büntetlenül, gondoltam én. De mégis csak bűnösen. Amikor kifordul a lélek, akkor a tested minden porcikája szenved, és a sebek a tejtől felfrissülnek és megkeményednek az élethez, és nem érzik az életet. Amikor kifordul a lélek, akkor nincs nyugalom, hanem szomorúság és sóhajtás, és  nem akarsz örökké élni, hanem azt kívánod, legyél már túl rajta.
Ha van isteni akarat, akkor legyen úgy, ahogy a sors könyvében meg van írva.

07.30. szerda
Holnap utazom. Úgy nem akarok… Egyfajta szomorúság fog el minden után.
A szoba után.
A konyha után, ahol csak én főztem.
A fürdőszoba után, ahol csak én mosakszom.
A mosdó után, ahova csak én fikázok.
A vécécsésze után, ahova csak én pisilek és kakilok (bár csak egy hónapja).
A két párna után, amire csak a saját fejemet hajtom.
A komód után, amiben semmit sem tartok, de azért nem sértődik meg.
A bútorok után, ahova fel lehet ragasztani a magyar szavakat.
A mű virágcserép után, ahol minden lakó otthagyta a körme nyomát.
Az elektromos főzőlap után, amin megtanultam főzni.
A törölköző után a konyhában, amibe a kezemet töröltem.
A három gyertya után az asztalon, amit meg sem gyújtottam, mert nem volt se gyufám, se öngyújtóm.
Az terasz után, ami csak úgy elterül a földön.
A zöld fű után, az terasz előtt.
A munkások után, akik időnként lenyírják ezt a füvet.
A szomszédok után, akik sajnos, egyszer sem zavartak.
A függöny után, amin keresztül remélem nem látni engem.
A fényképezőgépem után, ami miatt mindig észrevesznek.
A három zár után, amin keresztül kell mennem, vagy másznom hazafelé.
A kulcsok után, amikről meg kell jegyezni, hogy a jobb zsebemben vannak.
A lehetőség után, hogy bármikor kimehetek és sétálhatok az utcákon.
A szűk utcácskák után.
A keskeny negyvenöt centiméteres járdák után.
Az érthetetlen feliratok után az ajtókon.
Az virágok után az ablakokban és a félig csukott ablakok után a hőségben.
A táncok után a színház téren.
A fagyi után, amit Emese árul.
A fagyi után, amit mindenki más árul.
Károly folytonos elfoglaltsága után.
Betti örökös bocsánat kérése után, az angol tudásáért.
Edit vicces akcentusa után.
A multikulturalizmus után, ahogy Pécsett csinálják.
Az új szavak tanulása után.
A kivételes körülmények után, amikor egyszerre kell négy nyelven gondolkodni és beszélni.
A hallgatás lehetősége után akkor, amikor akarod.
A magyar közvetlenség után, amikor a templom bejáratánál hagyják az esernyőiket.
A lehetőség után, hogy számomra új szokásokkal ismerkedjek meg.
Pécs és az öt temploma után.
A templomok látványa után a házak között.
Pécs összes temploma után.
A fehér villamos után a gyerekekkel.
A helyi buszok után, amin egyszer sem utaztam.
A vonatállomás után, ahol nem tudom, hogy kell jegyet venni.
Az utcák után, ahol gyalog jártam – nem azért, mert nem tudtam milyen járműre kell szállni, hanem, mert egyszerűen nem szeretek utazni.
A nap és szél után, habár tudom ez Ukrajnában is pont ilyen.
Az ukrán feliratos csomag kétszersült után, amit a szupermarketben vettem.
A bevásárlóközpont után.
 Az igazi kefir után.
A tejföl és túró után, amit magyarok valamiért a legtöbbször beletesznek a nemzeti ételeikbe.
A túlpaprikázott gulyás után.
A finom almák után.
A rák rudacskák hiánya után (vagy egyszerűen rosszul kerestem…).
A kocsi után a szupermarketben, amit így sem tanultam meg elvenni.
A kosarak után, amiket elvettem, mert úgy kényelmesebb.
A bevásárlókosarak után a könyvesboltban.
Az pénztárosnő után, akinek azt mondtam magyarul „köszönöm szépen!”, aminek úgy örültem, mint egy gyerek.
Az emberek után, akik kérdeztek tőlem valamit az utcán, nem is feltételezve, hogy nem értem, amit mondanak.
Az emberek után, akik engem értettek.
Minden után.

Mindez csak a távolból nézve.

Ami nem öl meg, az megerősít. Valaki így mondta… azt hiszem, Nietzsche.

Szeretlek téged,
Őszintén teljesen tiéd –
Osztap Nozsak