Nem hagyjuk kialudni az emlékezés lángját!

Először egy kis történelem: amikor „25 százalékos elnökünk” szolgálatkész diktafon gyanánt ismételgette Strassburgban a jól ismert „kremli dallamot”, mondván, hogy az ukrajnai éhínség „nem volt népirtás”, hiszen akkor „a Szovjetunió többi népe is szenvedett” (Ezt a logikát!  Akkor a holokauszt sem volt népirtás, mert a Hitler által megszállt más országok népei is megszenvedték?). Ezekben a percekben aligha gondolt arra, hogy megsérti elnöki esküjét. Hiszen Ukrajna nem „Ő”, nem „azok”, nem „ők”, amint azt „nekik” kitalálták a moszkvai politika alakítói, hanem „a halottak, az élők és a meg nem születettek” közössége, és ezt semmilyen paranccsal, szavazással, lekenyerezéssel, a földgolyó összes aranytartalékával sem vonathajuk kétségbe, mint ahogyan a fizika törvényei is kétségbevonhatatlanok. Ezt a közösséget ki lehet rabolni, de soha, semmilyen körülmények között sem lehetünk tiszteletlenek vele. Ez az első olyan törvény, amelyet mindazoknak jól meg kell jegyeznie, akik kormányzásra adják a fejüket.
Janukovics megsértette ezt a törvényt. Azért, mert „a Szovjetunió más népeinek s halottainak” emlékét az illető ország elnökének kell őriznie, és ha Medvegyev elnök ezt nem teszi meg, az legyen az ő gondja. Ha azonban a saját halottainkat (akikre felesküdtünk) az idegen elfeledettekkel temetjük be, akkor az egész világ előtt népmesei falu bolondjaként jelenünk meg, aki kiordibál a temetési menetből. De jelenthet sokkal komolyabb dolgot is: a sírhant leköpését. Sokmillió ártatlan áldozat sírjának meggyalázását. A törpe Medvegyev, és a mi emberünk pedig fogta magát, és köpött. Hogy csak egy 1933-as analógiát említsek: egy falusi bűnözőt a betérő NKVD-s felküldött a templom tornyába, hogy hajítsa a mélybe a keresztet. Az ilyen cselekedetekből soha, semmi jó sem sül ki, és szerintem nincs az az afoni remete, aki kiimádkozhatná Janukovicsnak a bűnbocsánatot. Ez azonban legyen az ő gondja, mi pedig térjünk vissza a sajátunkhoz, mert mindaddig, amíg „mackóink” (Medvegyev = Medvei) moszkvai dudaszóra járják a tűztáncot, nekünk, egyedül nekünk kell megoldani a problémáinkat.
Az éhínséggel kapcsolatban a közelmúltig elhangzott hivatalos megnyilatkozásokban egy dolog zavart engem igazán: a féligazság. Mintha 1933-ban mindennek vége lett volna, pedig az emberiség történetének egyik legnagyobb, Hazánk földjén történt civilizációs bűncselekményének emlékezete talán mégis több „évfordulós szertartásnál”. Márpedig ennek semmi köze az ország jelenlegi sorstalanságához. A klasszikust idézve: „ráhordtuk a földet, és hazamentünk”. Ugyanakkor az izraeli holokauszt kutatások kiderítették, hogy a tömeggyilkosságok okozta lelki sérülések az áldozatok utódainak negyedik (!) nemzedékében is nyomon követhetők. Vajon mekkorák lehetnek azoknak a lelki sérüléseknek a következményei, amelyekről három nemzedék hallgatott, vagy csak suttogva mert szólni?..
Naponta látjuk ezeket a következményeket, csak nem gondolkodunk el róluk. Az éhínség ukránok millióit tanította meg arra, hogy ha túl akarják élni, akkor „lopni kell a kolhozból”. 1991-ben a „kuláktalanítók” unokái megszerezték a hatalmas és gazdag Ukrajna nevű kolhozt, és az ősi reflexek által vezetve, mint egy jól összehangolt kórus, kezdtek kihordani a kolhozból mindent a saját házuk tájára, a haszon pedig ment az offshore cégekhez…Tették mindezt a többi „kolhoztag” néma asszisztálásával, akik az ő helyükön valószínűleg ugyanígy cselekedtek volna. Az éhínség három nemzedék tudatában bocsánatos bűnné tette a közös vagyon megdézsmálását (1933-ig a gyilkossághoz és az istenkáromláshoz hasonló, súlyos bűncselekménynek tartották az emberek az állami vagyon ellopását). A genetikai emlékezet rögzítette, hogy az önkéntes „állampolgári kezdeményezésnek” (többek között az éhségtől haldoklók megsegítésének) Gulág lehet a következménye. Megszűnt a „közösség pénzének” tisztelete, eluralkodott a „minden a népé, minden az enyém” szemlélet, a lényeg, hogy hozzáférhessünk a „kasszához”… Hány és hány honfitársunk már képtelen felfogni, hogy az államban – a mi államunkban – máshogyan is lehet élni? Íme, az éhínség következménye, az időzített bomba… És itt áll Ukrajna, nyitottan a négy égtáj felé, mint egy gazdátlan ház, amelyet kiraboltak az államkincstár fosztogatói, azok, akik korábban a mélybe vetették a templomtorony keresztjét. És mindaddig, amíg ez az ok-okozati összefüggés 1933, 1921 és 200…között nem égeti bele magát kitörülhetetlenül a közgondolkodásba, addig hazánk gyógyulása is reménytelen. Újra meg újra megismételjük a „Sztálin elvtárs” által 1933-ban beindított gépezet működtetését.
A mi beteljesületlen történelmi alternatívánkat jelentik azok az ukrán milliók, akiket azért gyilkoltak meg a Kreml urai, mert gazdái voltak a saját földjüknek, következésképpen alkalmasak voltak felnevelni az ország gazdáinak új nemzedékeit. A róluk való megemlékezés egyáltalán nem „demoralizáló”, nincs „negatív hatással”, amint azt igyekeznek elhitetni velünk. Nem, tisztelt urak, sokkal inkább dühöt gerjeszt. A düh pedig erőt ad az embereknek, hétköznapi, építő, cselekvő erőt, amellyel helyreállhat a kibillent idő. Ezért is szeretnének megszabadítani bennünket emlékeinktől. (Az esetleg fellépő építő erőt pedig ügyes technikával bontják elemeire, igyekeznek a néptestre irányuló agresszív cselekvéssé alakítani, szembe fordítva a „Don-vidékieket” a „galíciaiakkal”…)
Van a zsidóknál egy mondás: „Emlékezz, mit cselekedett Amalek!” Amikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, Amalek és emberei megtámadták, és le akarták gyilkolni őket. A világban szétszórt zsidóság évszázadok óta őrzi megmaradásának történetét, nemzedékről nemzedékre adja tovább gyermekeinek és unokáinak, hogy „soha ne feledjék, mit tett Amalek Izraelért”. És nem felejtettek, túlélték, és felépítették a saját államukat… Egyesek most arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy jobb lett volna, ha Izrael gyermekei azt tanulták volna az iskolában, hogy az amalekiusok „más” törzseket is megtámadtak a pusztában, következésképpen Izrael tragédiája, úgymond „nem is volt olyan nagy tragédia”, nincs értelme sopánkodni, legyünk pozitívak, hallgassuk Medvegyevet, Putyint, Petroszjánt, Pugacsovát és a Sanzon Rádiót...
1933 volt a mi sorsfordulónk. Túlzás nélkül állampolgári kötelessége mindenkinek, aki nem „kolhoznak”, hanem otthonnak szeretné látni Ukrajnát, hogy ne feledjen, függetlenül attól, hogy a sírokban nyugszanak-e szerettei, vagy sem. Úgy is mondhatom, hogy ez az ukrán állampolgárság lakmusz papírja, szemben a szovjet, ill. szovjetukrán lelki állampolgársággal (mert ez még ma is létezik, még akkor is, ha népviseletben veri valaki a mellét, bizonygatva az ellenkezőjét). Szeretném köszönetet mondani azokban a civil szervezeteknek, amelyek csatlakoztak a hosszan tartó nemzetközi kampányhoz. Ha sikerült összefognunk, akkor van még remény, hogy megőrizzük az emlékezés lángját. Meglátjuk, hány kijevi jön el a parkba, de ha csak néhány százan lesznek, az is jó kezdet.
Gyertyánk éppen hogy lángra lobbant. Éppen hogy elkezdte feloszlatni a nemzet tudatába befészkelődött 70 esztendős homályt, amelyből sikerült élve kikerülnünk…

Okszana Zabuzsko író, az ukrán Pen Klub alelnöke