№4(124)
október - december
2013 év

Az éhínség kifejezést lehetőleg kerüljék

Tíz esztendővel ezelőtt, november 24-én a magyar Országgyűlés ellenszavazat nélkül megszavazta azt a határozatot, amely elismeri, hogy az 1932-33-as ukrajnai éhínség népirtás volt, a képviselők pedig szolidaritásukról biztosították a totális kommunista diktatúra ellen küzdő ukrán nemzetet. A Hromada felkérésére Hartyányi Jaroszlava, az Ukrán Országos Önkormányzat és a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület elnöke felidézte, milyen nagy munka és erőfeszítés árán sikerül elfogadtatni ezt a dokumentumot.

Már 10 év telt el az emlékezetes nap, 2003. november 24. óta. Kevesen tudják azonban, mennyi fontos, szerteágazó és nehéz problémát kellett megoldani, hány zátonyt kellett kikerülni az Ukrán Országos Önkormányzat és a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület vezetőinek a szent cél felé vezető úton.

Történelmi szempontból ez a tíz esztendő valóban izgalmas lehet a kutatók számára, hogy a folyamatban résztvevőkről ne is beszéljek. Elmondhatom, hogy minden rejtett akadály és gáncsoskodás ellenére elég hamar sikerült elfogadtatni a magyar képviselőkkel az ukrán nemzet ellen elkövetett népirtás elismerését. 2003 májusában a magyar Országgyűlés emberjogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága folyamatban lévő ügyekről tárgyalt a nemzetiségi vezetőkkel. A tanácskozás végén arra kértem a bizottság tagjait, hogy fejezzék ki szolidaritásukat a szomszédos Ukrajna népével, és az éhínséget ismerjék el szándékos népirtásnak.

Hogy reagáltak a bizottság tagjai?

Bármily meglepő, a kérésemet nem utasították vissza. Sőt, egy javaslattal is előálltak: „Ha kapunk önöktől dokumentumokat, többek közt levéltári anyagot, akkor már szeptemberben visszatérhetünk a témára”. Így is történt: egész nyáron Kijevben dolgoztam, az Állami Levéltárban gyűjtöttem az anyagot. Nagyon sok írásos dokumentumot és fényképet találtam a témáról, amit rendszerezni kellett, majd pedig magyar fordításban a képviselők rendelkezésére bocsájtani. Az összekészített dossziéba bekerültek a hasonló kanadai, amerikai és angliai határozatok is. Elismerésre méltó módon támogatta munkámat az akkor ellenzékben politizáló Fidesz és KDNP. A balközepet képviselő politikusok részéről is tapasztalható volt némi érdeklődés és támogatás, de ez nem volt egyöntetű. Több szocialista és szabad demokrata képviselő megpróbált lebeszélni bennünket arról, hogy a témában parlamenti határozat szülessen. Szerintük elegendő lett volna, ha a legmagasabb politikai szinten, a parlamentben adózunk az áldozatok emlékének.

Tehát csupán egy egyszeri akcióban gondolkodtak?

Igen, és ezzel egyáltalán nem tudtunk egyetérteni. Azt szerettük volna, hogy a kérdést tűzze napirendre az emberjogi bizottság. Helyettesemmel, Kravcsenko Györggyel, a Hromada főszerkesztőjével és televíziós újságírókkal jelentünk meg a bizottság előtt. A képviselők első kérdése az volt, miért nem készítettük el a határozattervezetet. Meglepődtem, mert nem gondolkodtunk ennyire előre, és gyakorlatunk sem volt hasonló dokumentumok előkészítésében. Sohasem felejtem el, milyen nagy segítséget kaptam a fideszesektől és a kereszténydemokratáktól, személy szerint Szászfalvi Lászlótól, Hargitai Jánostól, és más jobboldali képviselőktől. Az első bizottsági ülésen elnöklő Suchman Tamás közölte: „Ha lesz kész szöveg, akkor beszélhetünk a témáról, ha nem, akkor tárgytalan az egész”. Ettől fogva rendszeresen jártam az Országgyűlés hivatalába, és Arz Ilona titkárnővel tanulmányoztuk az angol nyelvű határozatokat, és azok alapján próbáltuk összerakni a népirtás elismerésére vonatkozó magyar szöveget.

Végül is hogyan győzték meg a képviselőket?

A bizottság szeptemberi ülésén az ukrán holokausztról beszéltünk. A képviselők között azon nyomban fellángolt a vita a kifejezést illetően. Egy ismert szocialista politikus hangsúlyozta, hogy a holokauszt kifejezés kizárólag a zsidó nép tragédiájára alkalmazható, hiszen a görög szó önmagában is tűzhalált jelent, az 1932-33-as ukrajnai események azonban nem felelnek meg ennek a fogalomnak. Innentől kezdve a beszélgetés a magyar pártok közötti politikai vitává alakult. Közbeszóltam, és figyelmeztettem a képviselőket, hogy mi nem azért adtuk be kérelmünket, hogy összeugrasszuk a kormányzó koalíciót és az ellenzéket, annál is inkább, mert a magyar nyelv nagyon gazdag, és nyilván több szinonima közül is választhatunk. Emlékezetükbe idéztem a „népirtás” kifejezést, amely teljes mértékben lefedi az ukrán nemzet 1932-33-as tragédiáját. Láttam a képviselők arcán a döbbenetet, és a vita is megszűnt, hiszen minden képviselő egyetértett abban, hogy készülő határozat a genocídium, azaz a népirtás fogalmat tartalmazza. Ez volt az első győzelmünk a hosszú úton, hiszen még előttünk volt a bizottság második ülése és a parlament plenáris ülése.

Ezzel párhuzamosan a színfalak mögött tovább folyt a politikusok harca azért, hogy a magyar Országgyűlés ne fogadja el a határozatot, nemde?
Kezdjük azzal, hogy amikor elkezdtem foglalkozni a témával, megmutatták nekem az egyik államtitkár levelét – nevét etikai okokból inkább nem említeném –, aki a nemzeti kisebbségekkel foglalkozott. A következőket írta: „Kérjük, hogy a bizottság finoman utasítsa el Hartyányi asszony kezdeményezését”. Amikor elolvastam a levelet, szerettem volna másolatot készíteni róla, de nem engedték, mondván: legyen elég, hogy megmutattuk neked ezt a hivatali titkot. Ez a jelzés már óvatosságra intett. Ettől kezdve rendszeren meghívtak a külügyminisztériumba, hogy beszélgessünk az éhínségről. Megérkeztem a külügybe, és három férfi volt a beszélgetőpartnerem, akiket szintén nem szeretnék megnevezni, bár azzal tisztában vagyok, melyik osztályt képviselték. Egy óra hosszat győzködtek arról, hogy szerencsétlen dolog a parlament elé vinni és elfogadtatni az éhínségről szóló határozatot, mert az árthat a magyar-orosz kapcsolatoknak, és nem tudható, miként reagál erre a Kreml. Őszintén elcsodálkoztam, mondván: nem gondoltam volna, hogy Magyarország még mindig fél Oroszországtól, és vajon Oroszország nem egy demokratikus állam? Az egy dolog, hogy megörökölte az előd kötelezettségeit, de a gaztetteiért nem visel felelősséget. Amikor tehát feltárjuk a történelmi bűnöket – mondtam a magyar külügy munkatársainak –, akkor Oroszország, ha együttérzést nem is mutat, legalább tudomásul veszi az igazságot. Amint a későbbi események megmutatták, az oroszországi politikai elit sem együttérzést, sem pedig tudomásul vételt nem mutatott az ukrán nemzetet ért tragédia irányában. Beszélgetőtársaim végül igazat adtak nekem. Azonban szinte a következő pillanatban nekem szegezték a következő kérdést: „És mit szól majd a határozathoz Brüsszel?” Ekkor újra csodálkozásomnak adtam hangot: „Hogy is van ez, uraim? Az imént még Oroszországtól féltek, most pedig az Unió reakciójától tartanak? Nagyon érdekes lesz, ha a magyar sajtó közzéteszi a gondolataimat arról, hogy a magyar kormány Brüsszelre kacsingatva intézi az ügyeit”. A vitánk ezzel azonban még nem ért véget, mert beszélgetőpartnereim tovább győzködtek arról, hogy tekintsek el az éhínségre vonatkozó parlamenti határozat előterjesztésétől. A végére nagyon belefáradtam az értelmetlen vitába. És ami még ennél is rosszabb, úgy éreztem, hogy kezdeményezésünket megtorpedózzák. Kijöttem a külügyminisztériumból és a Szent Flórián görög katolikus templom előtt találtam magamat. A Magyarországon élő ukránok számos alkalommal ebben a templomban tartják istentiszteleteiket. Olyan lelkiállapotban voltam, hogy a bánattól potyogtak a könnyeim… A templom már zárva volt. Mögötte azonban áll egy feszület. A közelben takarítgatott egy öregasszony. Megkérdezte, miért sírok. A hely és az emberek nevének említése nélkül mondtam el neki a következőket: „Érzem, hogy hogy az általam képviselt ügy idő előtt zátonyra fut”. Erre az öregasszony adott egy tanácsot: „Ha Isten őszintének és tisztességesnek érzi a kezdeményezését, segíteni fog, csak imádkozzon”. Letérdeltem a feszület elé, és imádkoztam. Megkönnyebbültem. Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy lesz, ami lesz, én megtettem, ami rajtam múlott, a többi Isten akaratától függ. Ha Isten akar nekem segíteni, akkor fog is.

Hogyan alakultak a továbbiakban az események?

Egy órán belül tájékoztattak, hogy a határozat szövege a külügyi bizottság előtt van. Tudtam, hogy a bizottságban többségben vannak a szocialista képviselők, vettem magamnak a bátorságot, bementem a parlamentbe, megkerestem Lendvai Ildikót, a szocialista frakció akkori vezetőjét, és segítséget kértem tőle. Megnyugtattak, hogy ne idegeskedjek, mert ez a bizottság nem fogja megtorpedózni a határozatot. És tényleg, néhány napon belül a bizottság pozitív döntést hozott, még meg sem kellett jelennem az ülésükön, pedig már készültem arra, miként fogom megvédeni a határozat parlament elé terjesztésének szükségességét. Ez volt az utolsó előtti stáció, amely után már a plenáris ülés elé került a téma. Mindezt megelőzően, és tudván, milyen nagy az ellenállás a külügy oroszbarát köreiben, audienciát kértem Kovács László akkori külügyminisztertől, a szocialista párt elnökétől. Elmondtam, hogy áll az ügyünk, megmutattam a határozat szövegét, megemlítettem kik támogatnak bennünket, és kik utasítják el kezdeményezésüket. Kovács László ekképpen reagált: „Hiszek önnek, Jaroszlava asszony, ne nyugtalankodjon, minden jól alakul”.

Milyen volt a finist megelőző szakasz?

Meghívtak bennünket a parlament plenáris ülésére, ahol napirend szerint került a képviselők elé az éhínségről szóló határozat.  Attól tartva, hogy a szöveg elhangzása után a parlamenti képviselők többsége a határozat ellen szavazhat, 2003. november 24-én, reggel felkerestem Kósáné Kovács Magdát a szocialista frakcióból, majd az összes többi párt parlamenti frakcióját, az iránt érdeklődve, támogatják-e a határozatot. Tudomásomra hozták, hogy mind a kormányzó koalíció, mind pedig az ellenzék kész támogatni a határozatot. Aznap délután a Magyarországon élő ukránok mintegy 30 tagú csapata helyet foglalt a parlamenti vendégeknek fenntartott páholyában. Ezelőtt egy héttel hívattak a magyarországi Ukrán Nagykövetségre, sőt, még kocsit is küldtek értem, amiből arra következtettem, hogy szeretnének lebeszélni az akció végig viteléről. A magas rangú diplomata – ma is az ukrán külügy munkatársa –, aki a nagykövetet helyettesítette, a szememre vetette, hogy az akcióról nem tájékoztattam az ukrán diplomatákat, és most, a finisben sem együtt lépünk fel. Ha lett volna időm hosszabb eszmefuttatásra, a következőket mondtam volna neki: „Őszinte választ akar? Nem bíztunk önökben, mert ha bíznánk, bizonyára önök is tudnának az akcióról. Attól tartottunk, hogy a nagykövetség révén illetéktelenekhez kerül az információ, és az egész kezdeményezés dugába dől”.

Ez után az ukrán diplomaták elhatárolódtak önöktől?
Bármily meglepő nem így történt. A kérdést tárgyaló plenáris ülésen megjelentek a nagykövetség képviselői is. Az előterjesztésre vártunk egy, két, három órát… Az ülésteremben egymás követték a napirend szerinti képviselői viták, és ekkor újra idegeskedni kezdtem, hogy kifutunk az időből. Végül az ülésvezető elnök bejelentette az éhínségről szóló határozat vitáját. Ekkor azt láttam, hogy hat képviselő felállt, és elhagyta az üléstermet. Az egyikük igen demonstratív módon vonult ki. Szerencsére a teremben maradt Szászfalvi László, a parlament emberjogi, nemzeti kisebbségi és vallásügyi bizottságának elnöke, aki felolvasta a határozat szövegét. Az ülésvezető elnök elrendelte a szavazást. Reszkettem az idegességtől: mi van akkor, ha elbukunk? Szerencsére nem ez történt. 347 képviselő szavazott „igennel”, nem volt sem ellenszavazat, sem pedig tartózkodás. A páholyban ülő ukránok felállva gratuláltak egymásnak a nagy erkölcsi sikerhez. Sokuk szemében könny csillant. Igazán eufórikus volt a hangulat. Boldogan integettünk az ellenzéki képviselőknek, megköszönve az irántunk tanúsított szolidaritást.

Tényleg, ki gondolt volna ekkora sikerre akár néhány perccel korábban?
Sőt, látván az őszinte „összeborulást” az ellenzékkel, Kósáné Kovács Magda, a szocialista frakció tagja odament Medgyessy Péter akkori miniszterelnökhöz, és valamit súgott neki. A helyettesem, Kravcsenko Jura odaszólt nekem: „Figyelj, Jaroszlava Medgyessy Péter valamit jelez neked lentről”. Nahát, már a miniszterelnök is gratulál. Puszit dobtam neki, a szocialisták felé pedig jeleztem, hogy le a kalappal előttük, hogy végül is megszavazták a határozatot. Örömünk nagy és átható volt. 10 esztendő elteltével a könyvbemutató kapcsán találkoztam Semjén Zsolt hivatalban lévő miniszterelnök-helyettessel, aki megköszönte, hogy annak idején az ukrán nemzet iránti szolidaritás eszméje szorosabbra fonta a néppárti képviselők közötti összefogást, s ez által ők is egy nagy és jó ügyet szolgáltak. Nagyon jól estek elismerő szavai.

Milyen lehetőségek nyíltak meg a Magyarországon élő ukránok előtt ennek az akciónak a sikerét követően?
A határozat önálló életre kelt. Sajnos Ukrajnában csorbítva, a „népirtás” szót eltüntetve adtak hírt az eseményről. A hivatalos Kijev még mindig félt ettől a fogalomtól. 2003. december 9-én nagy tudományos konferenciát szerveztünk Budapesten, amelyen neves történészek és publicisták vettek részt. A Terror Háza Múzeumban Schmidt Mária segítségével rövid időn belül összeraktunk egy kiállítást az 1932-33-as éhínségről. Ahogy telt az idő, megtudtam a magyar politikusoktól, milyen játék folyt a színfalak mögött a határozattal kapcsolatban. Kiderült, hogy Moszkvában tiltakozó jegyzéket nyújtottak át a magyar nagykövetnek, és minden valószínűség szerint ezzel állt összefüggésben „beszélgetésem” a külügy embereivel. Úgy értesültem, hogy az oroszok a legnagyobb nyomást a szocialista pártra gyakorolták. Ez nagy hiba volt részükről, mert ha az orosz nagykövetség nem gyakorolt volna állandó nyomást a kormányzó koalícióra, a képviselők talán meg sem szavazták volna a határozatot. Működésbe lépett a dacreakció, hiszen ki szeret idegen nyomás alatt élni és dolgozni? Egyébként a magyar parlament történetében meglehetősen ritka esemény, amikor a képviselők egyhangúlag szavaznak.

Milyen hatással volt ez a határozat az ukrajnai politikai életre?

Viktor Juscsenko 2006-os magyarországi látogatását követően, amikor is részletesen beszámoltunk neki az egész folyamatról, kaptam egy telefonhívást az ukrán Legfelső Tanácsból. Arra kértek, hogy részletesen írjam le azokat a körülményeket, amelyek a határozat megszövegezéséhez és elfogadásához vezettek, mert az ukrán parlamentben nincs meg a többség ahhoz, hogy az éhínséget népirtásként ismerjék el. Amennyire tudtam, megosztottam a tapasztalataimat. Azt javasoltam a képviselőknek, hogy keressenek „normális” embereket minden parlamenti frakcióban – a szocialisták, a régiósok, a Nasa Ukrajina, a Batykivscsina, stb. között. Csak a kommunisták jelentettek kivételt. Egyhangú döntés mégsem született, hiszen Ukrajna mind a mai napig magán viseli az éhínség fizikai és morális következményeit. Gyakorlatilag megtörték a nemzet gerincét.  Az ukránok legnagyobb ellensége a félelem, különösen a keleti térségekben, ahol a leginkább tagadják az éhínséget, pedig ezt a térséget érintette a legérzékenyebben. Képzeljük el, hogy Izraelben valaki tagadná a holokausztot! Lehet, hogy ott is akadna egy-két beszámíthatatlan ember, de elhanyagolható számban. Megelégedéssel tölt el, hogy talán hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy az ukrajnai népirtás ténye hivatalosan is bekerüljön a köztudatba. Sajnos, Ukrajna új kormánya és államfője hallgat, figyelmen kívül hagyva törvényt, amelynek értelmében büntetnék az éhínség megtörténtét tagadókat. Különösen vonatkozik az az ukrajnai közvélemény formálóira, a történészekre, újságírókra, politikusokra, művészekre, akik büntetlenül gyalázzák meg az ártatlan áldozatok millióinak emlékét. A kutatóknak pedig meg kell tanulniuk, hogyan védjék meg az elrejtett igazságot a hozzá nem értő, oroszbarát opponenseikkel szemben. Szerencsére az ukrán fiatalokban már nincs meg az a genetikus félelem, mint a szüleikben. Bennük bízunk, és reméljük, hogy egyszer az ukrán társadalom is kigyógyul a történelmi emlékezetvesztésből.

Az interjút lejegyezte: Ploszkina Vaszil