№4(124)
október - december
2013 év

Az éhínség egész Szovjet-Ukrajnát érintette

Ha egy átlagos ukránnak (akit nem nyomaszt a történelmi igazság ismerete) tesszük fel a kérdést valahol a Don-medencében, vagy a Krímben arra vonatkozóan, Ukrajnának mely térségét sújtotta a legkegyetlenebbül az 1933-as éhínség, egyáltalán nem kizárt, hogy a többség Nyugat-Ukrajnát fogja megnevezni, kevesebben említik az ország középső részét, és szinte senki sem fog beszélni a déli országrészről.
Nagyjából ezzel a „leosztással” azonos az ukrajnai közvélemény is. Csak a történészek és a téma kutatói tudják, hogy 1933 tavaszán a helyzet a fentinek pont a fordítottja volt. Nyugat-Ukrajnában egyáltalán nem volt éhínség, a központi térségben is még elviselhetőbb volt, mint délen.
A téves következtetések abból adódnak, hogy az egyes térségek lakossága különféleképpen élte meg az éhínséget. Azt látjuk, hogy éppen azokban a térségekben a legkisebb az éhínség áldozatai iránti tisztelet, ahol a legnagyobb volt az áldozatok száma.
Számunkra, az éhínség történetének kutatói számára nem meglepő ez az ellentmondás, hiszen Kreml-béli kitervelői és lebonyolítói nem a halálos áldozatokat tekintették kiinduló pontnak, hanem azokban bíztak, akik minden kín és szenvedés ellenére – a bolsevik rendszer nem kis közreműködésével – túlélték a szörnyűségeket. 1933 júniusában ugyanis állami szintű intézkedés keretében láttak el minden ukrán parasztot gabonával, méghozzá abból a készletből, amelyet 1932 végén vettek el tőlük – az utolsó szemig.
A halálos éhínségben „átnevelt” parasztok már egészen más emberek voltak, mint a nagy éhínség előtt. Ők már önként és dalolva változtatták ukrán nevüket oroszra, hajlandók voltak fillérekért dolgozni a kolhozban, lelkük rezdülése nélkül gyalogoltak az 1933-as éhínségben elpusztult családtagjaik jeltelen tömegsírjain. Mentálisan már inkább voltak eurázsiaiak, mintsem európaiak. És ebben a szellemben nevelték gyermekeiket és unokáikat.
Hogy megértsük az ukrán mentalitásnak ennyire ellentmondó átalakulást, idézzük fel Hrihorij Bevz, egy olyan ukrán értelmiségi visszaemlékezéseit, aki 1933-ban, egy ukrajnai faluban élte túl az éhínséget: „Az éhező ember testi változásaival egy időben végbemegy a lélek változása is. A hosszan tartó éhezés elfojtja, sőt teljesen kiöli az emberből a normális emberi érzelmeket és megérzéseket. Az éhező ember nem úgy viszonyul a jóhoz és a rosszhoz, az igazsághoz és a hazugsághoz, az igazságossághoz és az igazságtalansághoz, mint nem éhező embertársa. Az emberi természetből adódó egyetemes értékek másodrangúvá, figyelmet nem érdemlővé válnak. Mindenekfelett és előtt enni szeretnének. Kihalnak, vagy meg sem születnek olyan érzések, mint a hazaszeretet, a hit, a barátság vagy a szerelem”.
Ebben van az elvi különbség a zsidó holokauszttal vagy az örmények 1915-ös lemészárlásával szemben. A kommunista hóhérok nemzetünk kiéheztetéses népirtásával át akarták nevelni az ukránokat – már akiknek megengedték a túlélést – a nácik és a törökök pedig a zsidók és az örmények teljes kiirtását tűzték ki célul.
A Holodomor volt az emberiség történetének egyetlen olyan népirtása, amely a szenvedő nemzet jövőjét vette célba. Éppen ezért ilyen boldogtalan a jelenünk, de ez egy másik írás témája lehetne.
Azt sem mondhatjuk, hogy a sztalini rendszer elsősorban az ország dél-keleti régióit sújtotta az éhínséggel. Az ottani parasztságtól ugyanúgy elvettek minden betevő falatot, mint másutt, a természeti adottságok okán mégis más helyzetben voltak.
Vadim Szkurativszkij megfigyelései szerint az éhínség a legszörnyűbb következményekkel Ukrajna sztyeppés térségeiben (zömében délen) járt, szemben az erdős térségekkel, ahol az erdő vadjai, madarai, a folyók halai segítették a túlélést. Éppen e térségek túlélő lakói körében figyelhető meg a legnagyobb mentális törés, ebből a régióból töltődtek föl az ország déli és keleti térségeinek nagyvárosai.
E régiók oroszbarátsága is innen ered, nem pedig a két nép „sok évszázados barátságából”. A valóságban azonban köznapi értelemben véve 1933-ig semmiféle barátságról nem beszélhetünk, pedig az ukrán többségű Polisszját mintegy évszázaddal korábban csatolták Oroszországhoz, mint az úgy nevezett Novorossziját (Új Oroszországot) és Dike poljét, ami ma területileg Luhanszk megyét fedi le.
A Kreml népirtó tevékenységéről tanúskodnak azok a tények is, hogy az éhínség a legnagyobb pusztítást a 95 százalékban az ukrán parasztok által lakott észak luhanszki térségben végezte.
A megye déli térségében, amely a Don-medence részét képezi, és a lakosság nemzetiségi összetétele vegyes volt, nem volt a mai értelemben vett éhínség. Az emberek éheztek ugyan, de ez a „megszokott” éhezés volt, amelyet az egykori Szovjetunió számos más térségének a lakossága is átélt az értelmetlen bolsevik kollektivizálás következményeképpen.
A tragédia túlélőinek visszaemlékezéseit tartalmazza a Megmentett emlékezet című dokumentum-kötet és az Emlékezetvesztés átka című dokumentum-film.
A kutatásokra az ösztönzött bennünket, hogy egyre fogy az éhínség élő tanúinak száma, és egyetlenegy (!) luhanszki történész sem érezte a szükségét, hogy kikérdezze őket. Még Volodimir Szemisztjaga, a Proszvita Egyesület luhanszki vezetője – aki egyébként maga is történész – személyesen is figyelmeztetett bennünket még 2003-ban, hogy ideje lenne „leakadni” a témáról! Egyébként e szent ügyünkben még a helyi hazafiak egyetértésére sem számíthattunk, hogy az oroszbarát megyei vezetésről ne is beszéljek.
2004 végén azonban megtörtént a csoda – a narancsos forradalom. Az államfői posztot elfoglaló Viktor Juscsenko már 2006-ban a Régiók Pártjának képviselőit nevezte ki a megye vezető pozícióiba, akiknek „munkaköri kötelessége” volt megszervezni az éhínség áldozatai előtti tiszteletadást.
2004-ben azonban nem volt számunkra könnyű feladat felmérni a megyét, mert ez mégiscsak pénzbe került. A bejáráshoz szükségünk volt a minimális technikai eszközökre – közlekedési eszköz, kamera, fényképezőgép – és persze emberi közreműködésre. Szerettük volna videóra rögzíteni az emberek visszaemlékezéseit, hogy később senki se vonhassa kétségbe a felvétel autentikus voltát.
Akkor, a választási hullámverésben aktív pártokhoz fordultunk hivatalosan. Tervünk végrehajtásához konkrét támogatást csak egyetlen ember, Juscsenko elnök választási stábjának vezetője, Olekszij Danilov ígért és adott: egy gépkocsit és Olekszij Movszeszjan operatőrt.
Az ipari és falusi körzetekben végzett előzetes felméréseinkből azt a következtetést vontuk le, hogy a Don-medence városaiban és városkáiban (Luhanszk megye déli térségeiben) 1932-33-ban a szokásos, élelmiszerhiány okozta éhség volt tapasztalható, szemben a mezőgazdasági övezetekkel (északon), ahol a szó szoros értelmében hiányzott mindenféle ennivaló, és aratott a tömeges éhhalál.
Éppen ezért az útvonalunkat úgy alakítottuk, hogy elsősorban a megye északi térségeiben, a hagyományos nevén Szlobozsanscsinának nevezett térségben kutassunk.
2004 és 2007 között közel 300 faluban jártunk. Mindegyik faluban olyan idős embereket kerestünk, akik az adott faluban születtek és az éhínség idején ott éltek. Elsősorban olyanokat szólaltattunk meg, akik 1933-ban legalább 7 évesek voltak, de akadtak kivételek is: számtalanszor elegyedtek szóba velünk olyan fiatalok, akik a szüleiktől és a nagyszüleiktől hallottak a történtekről. Számos interjút vettünk fel, lefényképeztük az adatközlőket, hogy tanúságtételük bekerülhessen a könyvbe.
A megszólítottak közül nem mindenki volt hajlandó beszélni, láthatóan még mindig féltek. Mások éppen ellenkezően reagáltak a megkeresésünkre. Mintha csak arra vártak volna, hogy egyszer majd valaki felkeresi őket, és végre beszélhetnek a 70 esztendeje őrzött titokról. Megköszönték, hogy meghallgatták őket, és elmondták, hogy szinte megkönnyebbültek attól, hogy beszélhettek. Kárpótlást viszont egyikük sem kért az államtól.
   Már az első interjúkból kiderült, hogy az éhínség tulajdonképpen szoros összefüggésben van a bolsevikok által a 20-as évek végén végrehajtott általános kollektivizálással és kuláktalanítással. A lényeget tekintve ezek az akciók jelentették az ukrán parasztság genocídiumának kezdetét. Ezért kerültek a könyvbe az erről szóló beszámolók is. Nem kerülték el a figyelmünket azok a visszaemlékezések sem, amelyek ártatlan emberek letartóztatásáról, és a Szolovki szigetre történt száműzetéséről, az akkori hatalom templomrombolásairól szóltak, hiszen ezek az események is szorosan kapcsolódtak az éhínséghez.
Anyaggyűjtés közben megismerkedtünk néhány olyan helytörténésszel, aki saját belső indíttatásból beszéltette a falubelieket az ínséges 30-as évekről. Ezek: Olekszij Pohorilij (Sztarobilszkij járás Projizsdzse falu), Iván Kava, (novopszkovi járás Piszki falu), Vaszil Kaplunov (Mozsnyakivka) és Okszana Bohacsova (Novobilij), valamint Vira Annuszova (bilovodi járás, Baranikivka). A felsorolt önkénteseknek köszönhetően állítottak kereszteket a tömegsírokon Piszkiben, Mozsnyakivkában és Baranikivkában.
Olekszij Pohorilij beszámolója szerint Projizsdzse falu temetőjében 1933-ban az éhínség 384 áldozatát temették el. Kezdeményezésére és egyesületünk támogatásával 2004-ben a kollektivizálást megelőzően minden falusi udvarban megtalálható malomkövekkel állítottak emléket az áldozatoknak. A malomkövek az ukrán parasztság hagyományos földművelő tevékenységének jelképei. Fontos megjegyezni, hogy az emlékmű leleplezésén minden korosztály megjelent: az éhínség agg túlélői, a közép korosztály képviselői és a gyerekek. A hivatalos megemlékezést követően ökumenikus gyászszertartásra került sor, amelyen részt vett a Kijevi és a Moszkvai Patriarchátus, valamint a görög katolikus egyház képviselője, amely szintén jelkép értékű.
Akkor vetődött fel bennem a következő: ha minden olyan falu, amely az éhínség esztendeiben elveszítette lakosainak harmadát, a felét vagy annál is többet – a megyében több száz ilyen falu van – sor kerülhetne hasonló megemlékezésre, talán nem nőné be a gaz istentelenül elkapart honfitársaink százezreinek sírját, a helyi új földesurak pedig nem ültetnék be napraforgóval ezeket a földeket…
Viktor Juscsenko elnöksége idején a megyei kormányhivatal támogatta kutatásainkat, és személy szerint annak elnökhelyettese, Zinovij Huzar.  Több kutatócsoport alakult, amelyhez csatlakoztak helybeli önkéntesek, akik szintén bejárták az északi térséget és videón rögzítették az éhínség túlélőinek visszaemlékezéseit.
Végeredményben sikerült egy hatalmas anyagot összegyűjteni a Luhanszk megyét sújtó 1932-33-as éhínségről. Ez egy nagyon kemény anyag, hiszen nem könnyű lélektanilag megemészteni mindazt, amit a túlélők elmondtak. Sok esetben el kellett fordítani a fejünket a mesélőtől, hogy ne lássa kicsorduló könnyeinket. Máig visszhangzanak a fülünkben szónoki kérdéseik: „Miért irtottak bennünket?” „Miért gyűlölte Sztálin az ukránokat?”…
Tisztában voltunk azzal, hogy rajtunk kívül senki sem fogja feldolgozni és könyvbe szerkeszteni a tanúvallomásokat, hogy senki sem írja meg helyettünk a film forgatókönyvét, tehát önként láttunk hozzá a további munkához. A luhanszki vezetőknek azonban nem állt szándékában sem a könyvkiadás, sem pedig a filmkészítés. A változás csak azután követezett be, amikor Juscsenko elnök – megismerve a kutatásainkról szóló beszámolót – az éhínség 75. évfordulójával kapcsolatos megemlékezések előkészítésével foglalkozó harkovi konferencián – 2007 októberében – utasította a jelenlévő luhanszki hivatalnokokat az aktuális témák támogatására.
Ezt követően jelenhetett meg 2 500 példányban a könyv, és Olekszandr Antipov közreműködésével elkészült a film is.
Az éhínség 75. évfordulója előtt Volodimir Zabolockij, a megye humanitárius kérdésekért felelős elnökhelyettese összehívott egy úgy nevezett művészeti tanácsot, amely jobbára az éhínség témakörétől távol álló megyei hivatalnokokból állt. A tanácskozáson részt vett még Mikola Sztarovojtov, a megyei állami levéltár igazgatója és két helyi történész. Megtekintették a filmet, és egymást túllicitálva kezdték kritizálni. Többek közt kifogásolták, hogy nincs meghatározva a film műfaja, hogy a forgatókönyv szerzője nem újságíró. Figyelmeztettek, hogy a filmben nem szabad rosszat mondani Oroszországról (adatközlőink azonban egybehangzóan állították, hogy a szomszédos, oroszok által lakott falvakban nem volt éhínség). Nem szabad bírálni a helyi vezetést – amely nem kívánja megváltoztatni azokat az utcaneveket, amelyek mindmáig az éhínség szervezőinek és végrehajtóinak a nevét viselik. Nem szabad a filmben olyan helyi sajtóközleményeket bemutatni, amelyek még most is tagadják az éhínség megtörténtét. Nem szabad megmutatni a szervezők és végrehajtók leszármazottait, nem ajánlatos Pavlo Stepa külföldön élő publicista írásaiból idézni… Ezzel szemben be kell mutatni, milyen „hatalmas” munkát végeztek a megyében az éhínség áldozatai emlékének megőrzése érdekében, milyen sok emlékjelet állítottak, milyen odaadással dolgoznak a diákok és a levéltárosok, milyen elevenen őrzi a népi emlékezet a tragédiát…
Egy szó, mint száz – az egész filmet át kell dolgoznia luhanszki hivatalnokok szájíze szerint. Ez pedig a vitathatatlan cenzúra, nemde?
A hatalom véleménynyilvánítását követően úgy döntöttünk, hogy megmentjük sokéves munkánk eredményét. Viharos sebességgel lezártuk a filmkészítés folyamatát, hogy ne függjünk a hatalom nyomásától, majd elmentünk Kijevbe, a Központi Film- és Fotóarchívumba, hogy kiegészítsük az anyagunkat, hogy narrátort és számítógépes grafikus alkalmazzunk… A végén még kiegészítő filmfelvételeket készítettünk Luhanszk utcáin…
Munkánkban támogatott bennünket a torontói Buducsnyiszt jótékonysági alapítvány és Jurij Szkripcsinszkij, A népi emlékezet nem merül feledésbe elnevezésű alapítványa. A határon túl élő ukránoknak köszönhetően a film végül is a mi forgatókönyvünk szerint, és nagyon szoros határidőn belül készült el az éhínség 75. évfordulójára.
A film elkészülte óta eltelt idő alatt elismerően nyilatkozott munkánkról az Ukrán Központi Levéltár, a Nemzeti Emlékezet Ukrajnai Intézete, az ukrajnai éhínségek kutatóinak társasága. A filmet levetítette a lvovi, harkovi, ivano-frankovszki és a ternopoli megyei televízió, és 2009-ben sor került a luhanszki premierre. Munkánkkal megismerkedhetek a Kanadában, Lengyelországban és az Egyesült Államokban élő ukránok.
A luhanszki bemutatót követően véletlenül meghallottuk földijeink véleményét a filmről. Egy luhanszki asszony elmondta egyik ismerősömnek, hogy a látottak gyökeresen megváltoztatták a véleményét azokról, akikre eddigi életében hősként tekintett, (Koszior, Jakir, Vorosilov). Most viszont kiderült, hogy nem egyebek a söpredéknél. Az emberek arról beszéltek, hogy ez a film meggyőzte őket arról, hogy Luhanszk térségében is volt éhínség, nemcsak – ahogy ők mondták – „Ukrajnában”. A filmnek pozitív volt a visszhangja Luhanszkban.
Mostanra már nagyon sok film – játékfilm, dokumentumfilm, vagy a miénkhez hasonló dokumentum-publicisztika – készült, és ez nagyon jó. Viszont nagyon kevés honfitársunknak volt alkalma látni ezeket a filmeket. Nagyon ritkán kerül ez a téma az állami televízió műsorára. A 2010-es hatalomváltást követően pedig mind a sajtóban, mind pedig az oktatásban újra tabu lett az éhínség témája,
Nemrégiben felajánlottuk az egyik luhanszki iskola igazgatójának, aki nem mellesleg történész és egykor a kommunista ifjúsági szervezet első titkáraként dolgozott, hogy előadást tartanánk a luhanszki éhínségről a felső tagozatosoknak, és a következő választ kaptuk tőle: „Jól van, vetítsenek, de semmi szín alatt ne mondják a tanulóknak, hogy az éhínség népirtás volt!” A luhanszki belügyi akadémia rektora pedig az alábbi mondattal reagált ajánlatunkra: „Tanáraink maguk is jó ismerői a témának, diákjaink pedig annyira öntudatosak, hogy akár vitába is bonyolódhatnak önökkel”.
A luhanszki iskolások még Juscsenko elnöksége idején (amikor a történelem tankönyvekben jóval több szó esett a valós történelemről) meséltek arról, hogy egyes tanáraik azt ajánlották, hogy ne törődjenek azzal, mit írnak a tankönyvekben az UPA-ról (önkéntes népfelkelő sereg) vagy az éhínségről, inkább őket, a tanáraikat hallgassák – akik a régi, „jól bevált szovjet módszer” szerint tanítanak.
Így élnek hát a luhanszkiak – a birodalmi mítoszok rabságában. Az ukrán „függetlenség” mind a 22 esztendejében…

Olekszandr Kramarenko újságíró, a film forgatókönyvének szerzője
Irina Mahricka éhínség-kutató, az Olga hercegnő lovagrend dámája