Az Ukrán Népköztársaság külföldi katonai egységeinek második téli hadjárata
(1921. október-november)
Az ukrán nemzet 1917 és 1921 között vívott felszabadító harcai a tragikus végkifejlethez közeledtek. 1920 őszén a vörösök támadásai elől – a kényszer-szövetséges lengyelekkel együtt – egészen Zbrucsig hátráltak. A lengyel kormány október 12-én békét kötött Oroszországgal, megnyitva ezzel a lehetőséget Szemjon Bugyonnij előtt, hogy lecsapjon az ukrán nemzetre. Az ukrán csapatok november 21-én kénytelenek voltak átkelni a Zbrucson.
26 ezer elöljáró és kozák – bár a saját földjeiken, de idegen állam területén tartózkodtak – kénytelenek voltak letenni a fegyvert. A foglyokat koncentrációs táborokba zárták, ahol szükséget szenvedtek és éheztek, járványok pusztítottak közöttük, elveszítették harci szellemüket és végül meghaltak.
1921. október 23-án, Lvovban Szimon Petljura főatamán parancsára megalakult az Ukrán Népfelkelő Hadsereg Főparancsnoksága. A hadsereg főparancsnokává Jurko Tyutyunnik tábornokot nevezték ki. A főparancsnokság élére Jurko Otmarstein ezredes került. Elkezdődtek a második téli (Novemberi vagy Jeges) hadjárat előkészületei.
Ennek a hadjáratnak az volt a célja, hogy támogassa a parasztfelkelést (mintegy 40 ezren voltak a felkelők), és lázadást szítson bolsevik megszállás ellen egész Ukrajna területén. A Tyutyunnik ezredes vezette hadjárathoz csatlakoztak az akkor már Lengyelországhoz tartotó Galíciába internált kozákok és a népköztársaság tisztjei.
A határt három egység lépte át. A podoli egység sikeresen eljutott egészen Kijevig, a besszarábiait már a határon szétverték, a legnagyobb, de a leggyengébb fegyverzettel rendelkező volini – közel kilencszázan Jurko Tyutyunnik vezetésével – két csoportra osztva –1921. november 4-én indult hadba. A brigádokat Leonyid Sztupnyickij ezredes, illetve Volodimir Jancsenko tábornok vezette. A parancsnokokkal együtt összesen 902 főt számláló seregnek mindössze 400 puskája, 120 ezer darab lőszere, 6 ágyúja és 120 gránátja volt. A hadjáratot a hatalmas hóesés is akadályozta.
A volini csoport Olevszka térségében lépte át a határt, és bevette Korosztenyt. Itt érte utol őket Kotovszkij lovassága: 3000 katona. Az eluralkodó zűrzavar és a hiányos felszereltség következtében az ukrán egységek vereséget szenvedtek. Az ádáz küzdelemben megsemmisült az egész egység. Sok katonánk főbe lőtte magát. 120 lovasnak sikerült kitörni, és néhány nap elteltével átlépni a határt. 443-an estek fogságba. 41 személyt utólagos vizsgálat céljából Kijevbe szállítottak, a maradék 359 embert a Kotovszkij vezette „ötösfogat” halálra ítélte.
Bazar falucska közelében (ma Zsitomír megye) a vörösök 537 ukrán katonát ejtettek foglyul, közülük 83-at vallatás céljából Kijevbe szállítottak, 95 belehalt sérüléseibe, az északi hadjáratban részt vevő 359 lázadót pedig halálra ítélt a rendkívüli bizottság. 1921. november 21-én mind a 359 foglyot kiterelték a falu határába, ahol felolvasták nekik az ítéletet, és mint a „nép ellenségeit”, kivégezték őket. A bolsevikok a falusiakat is kivezényelték, hogy szemtanúi legyenek a leszámolásnak. A foglyokat felsorakoztatták az előre megásott sír felett, de előbb még felajánlották nekik, hogy álljanak át a vörösökhöz. A válasz a következő volt: „Még nem halt meg Ukrajnában sem a dicsőség, sem az akarat…” – és inkább meghaltak. A kivégzést ágyúkkal hajtották végre. Kotovszkij nem kételkedett az ukrán harcosok válaszában, ezért is adta parancsba a falusiaknak a két hosszú gödör kiásását. Hősként haltak meg, de Ukrajnát nem árulták el.
A második téli hadjárat, amelynek az lett volna a célja, hogy összehangolja a lázadók akcióit és megdöntse Ukrajnában a szovjet rendszert, az összetett és kedvezőtlen körülmények okán tragikus véget ért, és nem hozta meg a várt eredményt. Az országos fegyveres felkelés kudarcba fulladt, de az ukrán államiságért harcoló hősök önfeláldozása, hazafisága, hazaszeretete máig élő példa az ukránok számára.
