Híven Ukrajnához
Interjú az orosz-ukrán háború részvevőjével
Mihajlo T. ezredes, az ukrán fegyveres erők tisztje, az ukrajnai háborús események részvevője beszélt munkatársunknak az életéről, a harci cselekmények során szerzett tapasztalatairól és magyarországi utókezeléséről.
A Dnyipropetrovszk megyei Krivij Rihben születtem. 20 éve teljesítek szolgálatot a hadseregben. Most éppen Dnyipropetrovszkban.
Saját elhatározásból választotta a katonai pályát, vagy valakinek a sugalmazására?
Tudatosan választottam. Szerintem egy férfiembernek kötelessége a haza védelme. Ez volt a döntésemet meghatározó egyik tényező. Egyébként az édesapám is katona volt. Bár még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, és még nagyon keveset értettem meg a körülöttem zajló eseményekből, önmagában az, hogy egy katonai városkában éltünk, bizonyos tekintetben befolyásolta elhatározásomat.
Ön régóta szolgál az ukrán hadseregben. Elmondaná, milyen volt az ellátásuk a háború előtt?
A hadsereg kevésbé volt aktív, bár a tisztikar rendelkezett a megfelelő képzettséggel, és a tisztekben volt is szándék ismereteik gyarapítására. Forráshiány következtében, békeidőben azonban egyáltalán nem azzal foglalkoztunk, amivel egy ország fegyveres erejének foglalkoznia kellett volna. Most a hadsereg teljesítheti azokat a kötelezettségeit, ami tulajdonképpen a feladata.
Most mindannyian felismertük, hogy az ukrán hadsereget nem az ukrán tisztek züllesztették le, hanem bizonyos politikai erők, amelyeknek érdekében állt Ukrajna védelmi képességének meggyengítése. Vajon tapasztaltak-e olyasmit, mondjuk 2010-ben, hogy egy fiatal tiszt az ukrán hadseregben szeretett volna valami jelentőset alkotni?
Tudja, a katona szigorú szabályok szerint él, parancsot teljesít, köteles betartani a rá vonatkozó jogokat és kötelezettségeket. Mi a politikán kívül állunk, és nem avatkozunk a politikai folyamatokba. Ha Önt valóban érdekli az én szubjektív véleményem, mi is történt a hadseregünkkel, a következőket mondhatom: a hadsereg dolgait intézni hivatott miniszterek a saját karrierjüket és vágyaikat tartották szem előtt, velünk senki sem törődött, és most ennek isszuk a levét.
A kollégái, azok a fiatal tisztek, akik sohasem szolgáltak a szovjet hadseregben, vajon tisztában voltak azzal, milyen kellemetlen következményekkel járhat ez a helyzet?
Természetesen elégedetlenkedtünk, de ugyanakkor reménykedtünk is, hogy egyszer majd csak jobbra fordul a sorsunk. Valószínűleg annyira bíztunk a vezetőinkben, hogy igazából nem is tudatosult bennünk, mennyire siralmas a helyzetünk.
És jött 2013 és a Majdan. Fiatal emberek halálát okozták a puskagolyók a Hrusevszkij és az Insztitutszka utcákon. Ha nem titok, hol volt Ön akkor, és hogyan érintették az ottani események?
Dnyipropetrovszkban voltam, és a televízióban követtem az eseményeket. A fegyveres erőket akkor nem vonták be sem a helyzet stabilizálásába, sem pedig destabilizálásába. Ezzel a rendvédelmi erők foglalkoztak.
2013 decemberében megfordult a fejében, hogy hamarosan Oroszország ellen kell majd harcolnia?
Nem, akkor még nem gondoltunk ilyesmire. Persze, annak idején modelleztünk olyan helyzeteket, amikor meg kell védenünk az országot egy idegen hatalommal szemben. A gyakorlatok azonban egy olyan védelmi taktika mentén folytak, amikor egy kiszámítható ellenféllel állunk szemben. Természetesen Oroszországgal is egy ilyen ellenfélként számoltunk.
Mi a véleménye a Krím félszigetről? Állíthatjuk-e, hogy 2014-ben, amikor „feladtuk” a Krímet, tulajdonképpen totális háborúba bonyolódtunk Oroszországgal?
Személyes véleményem, hogy a Krím kapcsán egyes kormányzati tisztségviselők bizonyságot szolgáltattak tehetetlenségükről. Az ukrán hadseregnek, csakúgy, mint minden hasonló szervezetnek van egy működési szabályzata, amely folyamatában írja elő a megteendő lépéseket. Azok, akik nem teljesítették a kötelességüket, akik elhagyták egységeiket, és mindezért nem vállalták a felelősséget, hatalmas hibát követtek el. Mindenki a felsőbb parancsra várt, helyben pedig senki sem vállalta a fegyveres fellépést, hogy megmutassa az ellenségnek, hogy az ukrán törvények alapján védik a katonai objektumokat, és sem bármiféle civil szerveződéseknek vagy úgy nevezett”önvédelmi egységeknek” nem engedélyezik a belépést. Ha bárki is a szabályok szerint cselekedett volna, a Krímet nem tudták volna elfoglalni.
Az azonosító nélküli egyenruhások – akiket az ukránok igencsak toleránsan „zöld emberkéknek” neveztek – hovatartozását Oroszország akkoriban minden erejével tagadta. Voltak olyan információik, hogy az orosz hadsereg hivatásos katonáiról van szó? Tisztában voltak azzal, hogy jelenlétük a háború kezdetét jelenti?
Tudtuk, hogy ezek az emberek orosz katonai parancsnokság alatt állnak. Nagyon figyelmesen követtem a krími eseményeket, már csak azért is, mert nagyon sok barátom élt ott. Sajnos, olyanok is voltak közöttük, akik elárulták Ukrajnát, és átálltak az ellenséghez. Újfent hangsúlyoznám azonban, hogy a Krím feladásáért a felelősség a helyi parancsnokokat és a katonai felső vezetést terheli, akik valamilyen nagyobb baj elkerülése érdekében féltek megtenni a megfelelő lépéseket.
A vezetőik vajon tisztában voltak azzal, hogy a krími események nem valaminek a végét jelentik, és hamarosan valami hasonlóra kerül sor a Donbasszban?
Nem tisztem értékelni parancsnokaim tetteit, azt azonban elmondhatom, hogy a krími parancsnokok megzavarodtak, és nem tudták eldönteni, melyik színt válasszák – az új vagy az előző kormányét. Ami a Donyec medencét illeti: akkoriban senki sem gondolta, senki sem érzékelte, hogy ott is területfoglalásra kerülhet sor. Megtörtént a vezetőváltás a fegyveres erőknél, a belügynél, a rendvédelmi szerveknél. Az ottaniak fegyverhez jutottak, és úgy gondolták, hogy nem tetszik nekik, ami Nyugat-Ukrajnában történik.
A hadsereg azonban egységes volt, nem oszlott keletire és nyugatira…
Persze. A hadsereg egységes volt, és teljesítette a parancsnokság utasításait, bármilyenek legyenek is azok. Személyes véleményem, hogy egyenlőségjelet tehetünk a hadsereg és a fegyverek közé: egyesek a béke és a biztonság megőrzése, mások a háború érdekében alkalmazták.
Ezek szerint az a véleménye, hogy a donbasszi harci cselekmények elkerülhetők lettek volna?
Igen, ez a személyes véleményem.
Mikor és hol került a harctérre?
2014 júniusában, 30 kilométerre Donyecktől, Kurahove helység közelében.
Akkor már javában dúlt a háború. Mik voltak az első benyomásai?
Először is a legnagyobb megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik évtizedeken át egyazon állam polgáraiként éltek, most nem találják a közös nyelvet. Második meglepetésemet az okozta, hogy az az állam, amely a szomszédunk, és mindig is sorstársunk és támogatónk volt, most agresszorként lép fel. Mindezek ellenére katonaként teljesíteni kellett azokat a kötelezettségeinket, amelyekre az évek során – nekem 20 évig, másoknak valamivel rövidebb ideig – tanítottak bennünket.
Emlékszik az első bevetésre?
Beosztásom és rangom nem az első vonalba rendelt. Nem a nyílt küzdelemben, hanem az ellenség felforgató csoportjai ellen, a saját területünkön kellett felvennem a harcot.
Beszéljen a sebesüléséről.
A Donyeck megyei Jelizavetovka falu mellett történt. Éppen egy menetoszlopot vezettem, amikor értesítettek, hogy támadásra számíthatunk. Az ellenség megelőzésére irányuló feladat teljesítése közben egy dróttal kikötött gránátba botlottam. Szerencsénk volt, mert ez a robbanó szerkezet 200 méteres körzetben képes végezni az emberrel, közülünk csak hárman szenvedtek könnyebb sérülést, én a bal csípőmön sebesültem meg.
Valaki segített eljutni a kórházba, vagy egyedült tette meg az utat?
Tudja, a háború nagyon összekovácsolja a különböző nézeteket valló, eltérő életkorú és képzettségű embereket, és rákényszeríti őket, hogy egy azonos világban éljenek. A helyi egészségügyiek szakszerűen elláttak, gyorsan hívták a mentősöket, és a többi sebesülttel együtt bevittek a kurahovói kórházba. A katonai kórházban elvégezték az első sürgősségi beavatkozást, majd pedig átszállítottak Dnyipropetrovszkba, a Mecsnyikov Megyei Kórházba.
Számomra, az átlagember számára mindig is rejtély volt, hogyan voltak képesek kiállni a haza védelmére az „üvegházi” körülmények között felnőtt fiatal emberek. Ön, mint katona, talán meg tudná magyarázni, hogyan tudták legyőzni félelmeiket egy-egy harci bevetés, vagy felderítő feladat végrehajtása előtt.
Minden ember más és más neveltetésben részesült. A harc előtt az emberek magatartását számos tényező befolyásolja: a szülői házban kapott nevelés, az egyén fizikai, erkölcsi és lelki állapota és a szakmai képességek. Jómagam azt figyeltem meg, hogy manapság a hadseregben szolgálatot teljesítő emberek tudatosabban végzik a feladatukat. Ezeknek a fiúknak a többsége tudatosan lépett be a hadseregbe, s tisztában vannak cselekedeteik következményeivel. Ukrajnában háború dúl, amelynek vannak konkrét kockázatai: sebesülés vagy halál. A fiatalok ennek tudatában felelősségteljesen cselekszenek.
Ennek ellenére előfordult-e, hogy a fiataloknak feladták az idegei, eldobták fegyvereiket, és elszöktek a frontvonalról?
Igen, előfordult. Sajnos, az első mozgósítást irányító feljebbvalóink többsége gondatlanul válogatott a sorkötelesek közül, nyilván nem igazán voltak tisztában azzal, hogy valódi háborúra kell készülni. Akkoriban válogatás nélkül mindenkit besoroztak, nem voltak tekintettel a kiskatonák erkölcsi tartására és szakmai képességeire, sőt gyakorta még a fizikai és képzettségi szintjére sem. A besorozott személyi állomány nem rendelkezett a szükséges katonai kiképzéssel sem. Ehhez még az a tény is hozzájárult, hogy egyesek nem bíztak az új kormányban. Az elmúlt 20 esztendőben a hadsereget egyszerűen nem vették komolyan, amolyan „ágyúcskákkal és pisztolykákkal játszadozó” embereknek tekintették a katonákat. A tehetséges fiatalok a hosszú éveken át tartó pénzhiány miatt elhagyták a hadsereget. A hibáknak ez az egyvelege okozta, hogy a katonák elhajigálták fegyvereiket és szökésre adták a fejüket. A legtöbben az úgy nevezett „ilovajszki katlanból” szöktek meg. Az emberek képtelenek voltak tudomásul venni és elhinni, hogy hátba lőheti őket az a „testvéri” állam, amellyel évek hosszú során szoros kapcsolatot ápoltak. 2014. augusztus 24-re minden készen állt ahhoz, hogy egy hónapon belül végezzünk a terrorellenes akcióval. A”testvéri” állam azonban fegyveres akcióba kezdett, és bebizonyította, hogy lehetséges totális háborút indítani a szomszédja ellen.
Milyen gyakoriak voltak az árulások?
A környezetemben nem voltak árulók. Egyébként sem szeretnék állást foglalni arról, ki is az áruló. A személyi állomány és a felső vezetés soraiban előforduló árulások esetét a megfelelő intézményeknek kell vizsgálniuk.
Ha ez így van, akkor miért halt meg olyan sok sorkatona a lövészárkokban? A felderítőknek nem az lett volna a dolguk, hogy figyelmeztessék őket, ha valahonnan támadás közeledik?
Először is azt szeretném kihangsúlyozni, hogy a harci cselekmények területén tartózkodó katonának az alábbi rendelkezéseket kell betartania:
Hallgatni a parancsnokára.
Teljesíteni a szabályzatban előírt kötelezettségeit.
Nem használni a mobiltelefonját szelfik készítésére, illetve azok közzétételére a közösségi térben.
Nem használni a mobiltelefont arra, hogy beszámoljanak családtagjaiknak tartózkodási helyükről, mert az ellenség lehallgathatja őket.
Sajnos, ezeket az előírásokat többször is megsértették, és ezért is érték őket támadások.
A sajtó sokat írt arról, hogy ha az egyszerű ukrán emberek nem fognak össze, ha nem alakul ki az önkéntesek rendkívül erős mozgalma, amely gondoskodott a hadsereg ellátásról és támogatásáról, akkor Donyeck és Luhanszk megyéknél sokkal többet is veszíthettünk volna. Ön mit gondol erről?
Én kettéválasztanám a két megye elvesztését és az önkéntesek mozgalmát. Az igaz, hogy a harci cselekmények kezdetekor a hadsereg nem rendelkezett a szükséges anyagi, tárgyi és hírközlési eszközökkel, de a kormány ugyanakkor „jó” osztályzatot érdemel azért, mert biztosította a hadsereg számára a fegyvereket és lőszereket.
Ami az élelmezést illeti, erről részletesebben szeretnék beszélni. Az önkéntesek természetesen igyekeztek minél jobban ellátni a katonákat, úgy ahogy egy szülő gondoskodik örökké éhes gyermekéről. Személy szerint úgy gondolom, hogy a katonák csak két esetben maradhattak volna ellátatlanok: vagy a közvetlen parancsokságuk, vagy a saját hibájukból. Ennek bizonyítékául szolgálhat saját vizsgálatom Mariupol térségében, ahol az egyik felderítő csoport panaszkodott az rossz élelmezésre. A vizsgálat során a következő derült ki: a csoport hiánytalanul megkapta az élelmet, de az illetékesek hanyagságának következtében mégsem kaptak meleg ételt. Ezért voltak kénytelenek elfogadni a meleg ételt a helyi önkéntesektől, akik egy vagy két alkalommal valóban ellátták a csapatot, a következő alkalommal azonban már aláírattak velük egy együttműködési megállapodást, amelynek hatályba lépését követően az egész, tíz emberből álló felderítő csoportot foglyul ejtették. Később, a tárgyalók és a katonai parancsnokok erőfeszítéseinek köszönhetően a fiúkat sikerült kiszabadítani, de a fegyvereik és felszereléseik természetesen a szeparatistáknál maradtak.
Ebből történetből megértettük, hogy a helyi lakosság az ukrán hadsereget nem tekintette védelmi erőnek. Ez tényleg igaz?
Az interneten számos olyan felvétel kering, amely sokatmondóan bizonyítja, hogyan fogadta a helyi lakosság azokat az ukrán egységeket, amelyeknek a különféle bűnözői csoportok elleni fellépés volt a küldetésük. Sajnos, a többség az úgy nevezett „orosz tavaszt” támogatta, Oroszországban akartak élni, nem akartak dolgozni, de szerettek volna minél magasabb fizetést, illetve nyugdíjat kapni.
Valószínűleg hadseregünk bravúros teljesítményeként is értékelhetjük, hogy helyi támogatás és kellő felszerelés hiányában fiainknak mégis sikerült megakadályozni, hogy az ellenség további területeket foglaljon el, nem engedték, hogy teljesen a hatalma alá vonja Donyeck és Luhanszk megyét?
A hadsereg természetesen óriási munkát végzett, de elismerés illet több helybeli tisztségviselőt is. A járási vezetők többsége a szeparatistákhoz húzott, de olyanok is voltak, akik végrehajtották a központi kormányzat utasításait, és gátat vetettek az „orosz tavasz” terjedésének.
Rendkívül nagy munkát végeztek a Donyeck és Luhanszk megyékkel határos megyei hivatalok. A civil szervezetekkel karöltve finanszírozták és támogatták az önkéntes egységeket abban, hogy megakadályozzák a szeparatisták beszivárgását az ország belsejébe.
Még egyszer szeretném kihangsúlyozni: Oroszország kiterjedt és nyílt beavatkozásáig ez egy lokális konfliktus volt, amit 2014. augusztuság, szeptemberéig le lehetett volna zárni.
Sok hír jelent meg arról is, milyen kegyetlenül bántak a foglyokkal a szeparatisták és az oroszok. Meg tudja erősíteni?
Most nem áll módomban áttekinteni a mostani helyzetet, de ott-tartózkodásom idején – 2014 őszén – az orosz egységek a nemzetközi normáknak megfelelően bántak a hadifoglyokkal. Az oroszok tisztában voltak azzal, hogy törvényellenesen tartózkodnak Ukrajna területén, hogy hivatásos hadsereg ellen harcolnak, és olyan embereket ölnek meg, akik a hazájukat védik. A barátom is orosz fogságba esett, ahol sürgős orvosi segítséget kapott, megműtötték és átadtak a Vöröskereszt egységének, amelyik Ilovajszk környékén szedte össze a sebesülteket és a halottakat. Egy másik társam az úgynevezett Donyecki és Luhanszki Népköztársaság foglya volt egy fél évig, ahol naponta ütlegelték, kínozták és pszichológiai nyomásnak vetették alá.
Ezért is járhatta az a szóbeszéd, hogy az ember inkább haljon meg az első vonalban, vagy önkezével vessen véget életének, mintsem a szeparatisták kezébe kerüljön. Valami ilyesmi történt a barátaival és bajtársaival?
Sajnos ezek nem szóbeszédek. Az ukrán katonák nagyon sok hőstettet hajtottak végre. Az 51. gépesített brigád két katonai parancsnokának példáját szeretném felidézni. Az egyikük megsebesült, a másik megpróbált segíteni neki, és együtt estek fogságba, ahol is egy gránáttal felrobbantották magukat és a szeparatistákat is. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a most szolgálatot teljesítő ukrán katonák nagyon bátrak. Sokan az életük árán bizonyítják, mennyire szeretik a hazájukat.
Térjünk vissza egy pillanatra az ilovajszki katlanba. Abban az időben éppen Kijevben, az Ukránok Világkongresszusának éves értekezletén tartózkodtam. A tanácskozáson megjelent az ukrán miniszterelnök is. Láttuk, mennyire nyugtalanítja a helyzet, nagy volt a zűrzavar, és folyton csak azt ismételgette: „Ez háború! Ez háború!” Hogy történhetett, hogy ilyen sok katonánk esett fogságba? Ki hibázott, ki viseli a felelősséget ezért a sokkoló tragédiáért?
Szerintem Kijevben akkor is nyugtalanságot kellett volna érezni, amikor döntést hoztak a Krím megvédéséről. Ha akkor jó döntés született volna, akkor ma nem kellene szembesülnünk Donyeck és Luhanszk problémájával. Az ilovajszki helyzet megoldásával közvetlen parancsnokom foglalkozott. Bement a körülzárt területre, és onnan próbálta irányítani az egységeket.
Hogyan sikerült az oroszoknak foglyul ejteni ilyen sok katonát?
Ha megnézzük a harci cselekményekről készült 2014. augusztus 24-ei térképeket, azt látjuk, hogy az ellenséges alakulatokat olyan szektorokra osztották, melyek érintkeztek az ukrán fegyveres erők állásaival. Ezek a következők voltak: Donyeck és a közeli járások, Horlivka, Sahtarszk, Torez és Luhanszk. Egyes egységek igyekeztek az orosz határ közelébe jutni, hogy távol tartsák a bandákat a határtól. Minden katonai taktikai tankönyv szerint ezek helyes és célszerű lépések voltak. Az egyetlen dolog, amiben melléfogtak: senki sem gondolt arra, hogy az úgy nevezett „testvér ország” orosz oldalról veti be a fegyvereket. Bizonyított tény, hogy azon a napon az Oroszországi Föderáció nehéztüzérségi egységei lőttek át Ukrajnába.
Újra felteszem a kérdést: hogyan eshetett fogságba ennyi katonánk? Az orosz hadsereg egységei beléptek országunk területére?
Igen, valóban rengeteg orosz egység lépett be. Sajnos, akkor senki sem gondolt arra, hogy dokumentálja az eseményeket, mindenki az életéért küzdött, és nem gondolt a filmezésre. A tény azonban tény marad: Oroszország hadserege átlépte államunk határát, és nehézfegyverzetet alkalmazva körülzárta az egységeinket Ilovajszk alatt.
Elkezdődtek a tárgyalások a blokád feloldásáról, amelynek Oroszország részéről az volt a fő feltétele, hogy katonáink tegyék le a fegyvert és fegyvertelenül hagyják el a területet. De mit is jelent egy igazi katonának a fegyverletétel? Felelősséggel tartozik érte, köteles fegyverrel a kezében védeni az országát. Ez becsület és tisztesség kérdése. Ma már nem tudjuk megmondani, mi lett volna a helyes lépés. Lehetséges, ha letesszük a fegyvert, még nagyobb lett volna a veszteségünk. Szeretném megerősíteni azt a tényt, hogy a kitörés során nemcsak sok ukrán, hanem orosz katona is életét vesztette.
Tehát Ilovajszk alatt csata dúlt?
Igen. Mi nem menekültünk Ilovajszkból, hanem harcoltunk. Tisztában vagyok azzal, hogy manapság sokat beszélnek a hibákról és az esetleges árulásról, de abban a helyzetben, amikor az orosz egységek a hátunkba kerültek idegen területen és tüzet nyitottak ránk, helyes döntést hoztunk arra vonatkozóan, hogy katonáink fegyverrel a kezükben próbáljanak kitörni.
Ezek után megváltozott a viszonyuk Oroszországgal?
Igen, a viszonyunk akkor változott meg, amikor értesültünk, hogy az Oroszországi Föderáció titkosszolgálatának egységei elfoglalták a megyei és járási tanácsok hivatali épületeit. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a nehézfegyverzettel felszerelt orosz egységek bejöttek Donyeckbe. Akkor úgy döntöttünk, hogy nem alkalmazunk harci eszközöket, hogy elkerüljük a polgári áldozatokat.
Ön most nem a harctéren tartózkodik, de nyilván kap híreket a bajtársaitól, melyeket van ideje átgondolni és elemezni. Ön szerint ez a háború befejeződik, vagy még nagyobb méreteket ölt?
Úgy gondolom. hogy nem lesz nagy kiterjedésű háború. Ugyanis a hadseregünk már megfelelő fegyverzettel rendelkezik, bármilyen feladat teljesítése tekintetében pedig egy fejjel magasabb az orosznál. Az orosz parancsnokság nem képes olyan létszámban felvonultatni ellenünk sem jól felkészített személyi állományt, sem pedig haditechnikát, amennyi elegendő lenne egy nyílt katonai agresszióhoz. Az orosz hadsereg számára ez maga az utópia. Elképzelhető, hogy részükről lesznek próbálkozások, de egy nagyobb kiterjedésű háborúra nem látok esélyt.
Milyen létszámú az ukrán, illetve az orosz hadsereg?
Nekünk 250 ezer katonánk van, az oroszoknak másfél millió, de számításba kell venni azt is, hogy Oroszország hatalmas ország, amely rajtunk kívül más országokkal is határos, és nincs igazán jó viszonyban más szomszédjaival, többek közt a Csecsenfölddel, Kínával, stb. sem.
Tehát Oroszország nem vetheti be ellenünk mind a másfél millió katonáját, mert akkor védelem nélkül marad a többi konfliktuszónában. Hány orosz katonát vetettek be Ukrajna ellen?
Mintegy 50 ezret a határ mentén és további 10 ezret Donyeck és Luhanszk megyékben. Ők szervezik a törvényen kívüli fegyveres alakulatok ellátását és irányítását. Az orosz katonákon kívül a fenti létszámot kiegészíti a donyecki, luhanszki és a megyei lakosok nagy száma.
Végül ossza meg velünk az utókezelése során Magyarországról szerzett benyomásait.
Nagyon hálás vagyok Magyarországnak és az itteni ukrán közösségnek, hogy lehetővé tették számomra a gyógykezelést és a rehabilitációt. Köszönöm a magyar orvosoknak, hogy vállalták a felelősséget az ukrán katonák műtétjeiért, mert odahaza, Ukrajnában az orvosok a szükséges felszerelések és biztosítások hiányában nem vállalták bizonyos műtétek elvégzését. Úgy hallottam, hogy a magyar betegek közül sem mindenki jut be ebbe az intézménybe, ezért is mondok hálás köszönetet mindazoknak, akik hozzásegítették az ukrán katonákat a megfelelő gyógykezeléshez.
