Dallal a világ körül
A diadalmas csehországi turné után a kórus megérkezett Bécsbe. A háború utáni Bécs némi csalódást okozott az énekeseknek. Egyrészt ámulatba ejtette őket a város csodálatos építészete – az egykor volt Osztrák-Magyar Monarchia nagyságának jelképe – másrészt pedig az üres üzletek és az osztrák főváros lakóinak nyomott hangulata. Ugyanakkor felülkerekedett bennük az a felemelő érzés, hogy Európa zenei fővárosában állhatnak színpadra, és reménykedtek a sikerben.
A félelem és az izgalom azonban már az első koncertek után szertefoszlott. A bécsi sajtóban megjelentek a neves zenekritikusok tollából származó első cikkek. A Wiener Morgenzeitung (1919. július) írta: „Valóban döbbenetes volt, amit az ukránoktól hallottunk… Ez a nép emberemlékezet óta énekel, és olyan hatalmas dalkincset hozott létre, amelyben megfogalmazódik a különböző néprétegek hangulata, és nagyon gyakran a rabság elleni tiltakozást is kifejezik. Ezek a dalok képesek megjeleníteni a néprajz iránti érdeklődést és felkelteni a nemzeti érzéseket. Valóban döbbenetes volt, amit az ukránok megmutattak nekünk. Az az együttes, amely képes ilyen nagy érdeklődést kelteni, tagadhatatlanul hatalmas, utánozhatatlan művészi erő birtokában van, avagy egy sokrétű nemzeti művészet gazdag tárházából meríti erejét. Az ukránokban e mindkét lehetőség szerencsésen egymásra talált”.
Neues Morgenblatt: „Azért jöttünk a koncertre, hogy megismerjük egy nép nyelvének a hangjait, de amit hallottunk, az nem volt pusztán a hangok játéka, hanem egy múltba süllyedt élet, egy országkép művészi megfogalmazásának hangjai. A moszkovita zsarnokság által évszázadokon át sanyargatott Ukrajna a zenében, a zene szeretetében találta meg felszabadulásának eszmeiségét. A természet és a zenei régmúlt jött most el a modern kultúrától megcsömörlött közönségünkhöz”. (1919. július)
Neue Freie Press: „Az ukránok nyelve és zenéje arra ösztönöz bennünket, hogy rokonságot keressünk az oroszokkal. Ez azonban egy nagyon is ellenséges rokonság, mert nem tart igényt kölcsönösségre és egységre. A bárdolatlan, bánatos oroszok lelkivilágával ellentétes az ukrán művészet vidámsága, derűlátása, szabadságszeretete és álmodozó természete. Nagy költőjük, Tarasz Sevcsenko minden egyes sora a szabadság dala, amit az egész országban énekelnek”. (1919. július)
Wiener Mittagpost: „Azon a napon, amely az elkeseredettség napja volt számunkra, megjöttek az első vendégek, az Ukrán Köztársasági Kórus. Az országokon és tengereken átnyúló megbékélés első cérnaszálait a művészet próbálja összekötni, azért is üdvözöljük kedves vendégeinket kétszer akkora szeretettel, mert megtalálták a hozzánk vezető utat, és elhozták nekünk őszinte, nagy művészetüket”.
A kórus több előadást is tartott Bécsben az ukrán hadifoglyoknak. Eközben várakoztak az európai országokba szóló vízumokra.
Olekszandr Kosic vezető karnagy pedig az európai turné lebonyolításához szükséges pénz megszerzésén fáradozott.
„Akkoriban Bécsben éhínség tombolt. A városi polgárok egyetlen öröme a fürdőzés volt a Dunában vagy a Diána fürdőben. A reggeli próba után mi is kimentünk a Dunára, és majdnem az egész napot fürdéssel és napozással töltöttük. Azokon az estéken, amikor nem ülésezett a kórus tanácsa, a Ferenc József templom melletti parkban üldögéltem, és gyönyörködtem a szökőkutakban. Aztán a kórus teljesen váratlanul megkapta a Jugoszláviába, Olaszországba és Svájcba szóló vízumot. Érdekes a jugoszláv vízum története. Jugoszlávia követe megadta nekünk a vízumot, egy gyenyikinista tábornok azonban nagy botrányt csapott, mondván: a kórus tagjai orosz szeparatisták. Az olaszok maguk odázták el a vízum kiadását, így hát a kórus majdnem az egész világot körbeutazta, Olaszországba és a Balkánra azonban nem jutott el. Októberben utaztunk Svájcba. Tirolt útba ejtve néhányszor színpadra léptünk olasz katonák előtt. A következő nap a kórus megérkezett Baselbe. A mesés szépségű Svájc, tavaival, hegyeivel, vízeséseivel még jobb előadásokra lelkesítette a kórust”.
„ A lerombolt Ukrajnával való éles ellentét, az a tudat, hogy az az Európa, amely ezeréves zenei kultúrát hozott létre, és hallhatta a világban született legszebb alkotásokat, az jutalmaz bennünket ekkora elismeréssel. Arra gondoltam, hogy megvalósult életem nagy álma, és dalaink kiléptek a nagyvilágba, mint a mesebeli királykisasszony, és győzelmet aratott. Kimondhatatlan boldogság és a nemzetem iránt érzett büszkeség színültig töltötte a lelkemet, s minden, amit láttam és hallottam, olyan valószínűtlennek tűnt. Megrémített a gondolat, hogy nekem jutott a megtiszteltetés megmutatni az egész világnak nemzetem lelkületét, ezt a gyengéd, de mégis hatalmas, elementáris, de mégis titokzatos lelkivilágot, amely olyan, mint maga a természet. A szent szeplőtelenség és a művészet mennyei igazsága szólalt meg dalainkban szerte a nagyvilágban. Nagy volt, erős és életigenlő, mint az örök napfény. Előtte, mint villanylámpa a napsugár előtt, kihunyt és elsötétedett mindaz a pusztító rothadása a művészetnek, amellyel Európa és az úgy nevezett művelt világ teli van. Az emberi lélek kiéhezett a művészi igazságra, odahajolt dalainkhoz, mint egy gyógyforráshoz, új erőt merítve belőle és megtalálva dalainkban a saját tiszta gyermekkorát”.
Kosic már rég nem írt ilyen lelkes sorokat. A naplójában idézett kritikák az bizonyítják, hogy Svájcban a karnagy és az énekesek szó szerint fürödtek a dicsőségben. Szinte az összes vezető svájci lap és folyóirat kitért az ukrán csodára. A zürichi Tages Anzeiger írta a következőket 1919. október 23-án: „Utolérhetetlen az a mesterségbeli tudás, amellyel Kosic, ez az elismert karnagy képes úgy kézben tartani a kórust, hogy az a legmagasabb művészi színvonalon szólaljon meg, úgy, mint egy remek hangszer. Az ilyen pontosság és magabiztosság sok befektetett munkát és alapos felkészülést követel, máskülönben kénytelenek lennék azt hinni, hogy csodával van dolgunk”.
Elámult az Ukrán Köztársasági Kórus teljesítményén a La Tribune De Genuve is (1919. október 23.) „Az ukrán kórus mesterségbeli tudása, vitalitása és muzikalitása mély benyomást gyakorolt ránk. Az a nemzet, amely képes ilyen színvonalon tolmácsolni a művészetet, valóban megérdemli, hogy nagyobb figyelmet tanúsítsunk irányában”.
Der Bund (Bern, 1919. október 17.): „Szívesen beszélünk magunkról úgy, mint a magas színvonalat képviselő dalos társaságok országáról. Az ukrán nemzeti kórus tegnapi hangversenye alatt sok „dalbarátunk” csak vakargathatta a fejét, mondván: még nagyon sokat kell tanulnunk… Amikor az ukrán nemzet valóban ilyen művészettel ajándékoz meg bennünket, el kell ismernünk, hogy fenomenális jelenséggel van dolgunk”.
Félhónapos svájci turnéja alatt a kórus egy ukránbarát francia képviselőnek köszönhetően megkapta a francia vízumot. A pedáns Svájc után Párizsban érezhető volt a háború utáni hangulat.
Az első párizsi koncertre 1919. november 6-án a Gabo teremben került sor. Az ausztriai és svájci sikerektől fellelkesülve a kórus és karnagy vidáman látott munkához. A bemutatkozás ragyogóan sikerült. „Az énekeseket jó érzés töltötte el, hogy az ukrán népdalok végre a világkultúra szívében szólalhattak meg. A kórus csak később tudta meg. hogy a muszkák provokációval készültek. Kosic így számol be az esetről: „A himnuszunk alatt a teremben kiabálni és fütyülni kezdtek volna, majd egy szónok felkérte volna a hallgatóságot, hogy hagyják el a termet, mert a koncert előadói orosz szeparatisták, az ’egységes és oszthatatlan’ ellenségei, tehát Franciaország ellenségei is. A francia titkosrendőrség, miután tudomására jutott a terv, eljárt az orosz nagykövetségen és a botrányt megelőzték. A koncerten megjelent a rendőrparancsnok és sok civil ruhás rendőr”.
Kosic naplójából azt is megtudhatjuk, hogy a kórus további franciaországi fellépéseit személyesen a népszerű Po tábornok felügyelte, a muszkák folyamatos tiltakozása ellenére. Az orosz emigráció minden provokációs kísérlete ellenére a kritikusok elismerően írtak az ukrán kórusról. A La Comoedia-ban jelent meg a kor legszellemesebb és legszigorúbb kritikusának, Charpaniernek az írása, amely az alábbi szavakkal kezdődik: „A művészet nagy varázslói jöttek el Párizsba, hogy szolgálatába szegődjenek a szépségnek… milyen mások ezek az emberek és milyen távol vannak a mi sajnálatraméltó lelkiállapotunktól; milyen nagy és erős lehet a hitük… az orosz dallamok valóban reménytelenséget fejeznek ki, szemben az ukrán nemzeti művészettel, amely mindig egészséges és magában hordozza a vidámság szikráit”.
A Correspondance Navas (1919. november 7.) így írt: „Az ukrán kórus műsora, amelyet tegnap volt szerencsénk meghallgatni a Gabo teremben, a művészeti élet valóban egyik legeredetibb és legkiemelkedőbb eseménye volt… ezek a csodálatos énekesek pontosan fogalmazzák meg az egyszerűségében is hatalmas és érzékenyen melankolikus ukrán nemzet hangját és lelkivilágát”.
A kórusnak két előadása volt Párizsban. A második koncert az ukrán dal valóságos párizsi diadala volt. Clemanceau, az ismert francia politikus lánya segítséget ígért, hogy a kórus felléphessen a Nagyoperában és a Sorbonne-on. Azt állította, hogy akkoriban az egész párizsi felső tízezer az ukránokról beszélt.
November 17-től egészen 1919 év végéig a kórus számos sikeres koncertet adott az országban. Bemutatták az ukrán művészetet Bordeaux-ban, Toulouse-ban, Marseille-ben, Nizzában, Monte-Carlo-ban, Lyonban, majd pedig újra Párizsban. Nagy volt a siker. A francia kritika a világ legjobbjának nevezte a kórust. Január 1-jén, az új esztendő első napján az együttes elutazott Belgiumba, ahol több mint egy fél hónapig koncertezett. Liege-ben kezdtek, majd következett Brüsszel és Antwerpen. A belga kritikusok írásainak értékét növeli az a tény is, hogy nemcsak az ukrán daléneklés színvonalát dicsérik, hanem e kritikák révén Belgiumban először hallottak Ukrajnáról, szabadságtörekvéseiről, önálló államuk létjogosultságának megvédéséről.
Ezzel összefüggésben írta a De Gazete (Antwerpen, 1920. január 31.): „El tudják önök azt képzelni, hogy egy flamand kórus előad néhány csodálatos, régi dalt Kijevben, felvilágosítandó az ukránokat, hogy valahol az Északi-tenger felett élnek a flamandok, akik súlyos harcot vívnak anyanyelvükért és jogaikért? Mifelénk már ennek a puszta gondolata is mosolyt fakaszt. De amikor meghirdették az ukrán kórus antwerpeni koncertjét, a legnagyobb terem is kicsinek bizonyult. Vajon miért? Fölösleges írni erről. Vajon érdekel-e egyáltalán bennünket ez a kozák vidék? Vajon rokonszenvezünk-e velük azért, mert kénytelenek sokat küzdeni szabad létezésükért?
Alig ismerjük azt a vidéket. Ezer hallgatóból száz biztosan nem rendelkezik valós ismeretekkel Ukrajnáról. Ma még létezik, de mi lesz vele holnap? Most súlyos küzdelem zajlik, és sok veszély fenyegeti ezt a fiatal nemzetet. Van azonban az ukránoknak egy kis csoportja, amely dallal járja a világot. Ez csodálatos. Önmagában ez a tény is ámulatra és tiszteletreméltó. Olyan ez, mint a keresztes hadjárat. Nincsenek szónoklatok, nem osztogatnak sem brosúrákat, sem térképeket, sem beszédeket, csak énekelnek… Ha minden ukrán úgy énekel, mint ennek a kórusnak a tagjai, akkor ez a nép a szabadságánál is többre érdemes”.
Liege-ben az ukránoknak csodálatos fogadtatásban volt részük. A Királyi Társaság tagjai virágokkal borították el a színpadot. A kritikusok legvisszafogottabb véleménye is ámulatot fejezett ki.
Journal De Liege (1920. január 8.): „Ha az éneklés képes győzelmet aratni, ukrán testvéreink büszkék lehetnek – dalaikkal meghódították Liege-t”.
National Liegeris (1920. január 8.) „Milyen csodálatos muzsika, hogyan is fejezhetnénk ki, mit érzünk, miközben hallgatjuk őket? Ez egy olyan szellő, amely elsuhan a sztyeppék felett, vagy a fenyőfák tűlevelei között neszez, vagy kényelmesen elterülve pihen a földeken a déli nap sugarai alatt; ez egy vadállat ordítása, vagy a zivatar moraja; ez egy vallásos hang, amely a fenséges orgona hangjával keveredve betölti a székesegyház boltívei alatti teret; ez egy nagymama bölcsődala. Ez egy fiatal nemzet életérzésének kifejeződése, és boldog lehet az a nép, amelynek ilyen édes a muzsikája”.
Az ukrán karácsonykor a kórus Brüsszelben lépett színpadra az operaházban, ahol megjelent az egész belga politikai elit Wanderwelde miniszterelnökkel az élén. Az első részt követő beszédek alatt a publikum ovációban tört ki. A belgák kinyilvánították rokonszenvüket és tiszteletüket Ukrajna iránt, „mert jól tudják, mi a rabság, és hogyan kell küzdeni a szabadságért”. Másnap minden újság az első oldalán hozta az elismerő kritikákat.
La Gazete (Brüsszel): „Engem és a közönség nagy részét ámulatba ejtette ez a valóban fiatal és egészséges művészet. Milyen sikert aratott a népdal! Milyen boldogság ukránnak lenni!”
Az antwerpeni De Scheide a következőket írta: „Kelj fel, te fiatal és szép Ukrajna, aki oly sokat tettél népszokásaidért és művészetedért, legyél a szabadság egének fényes csillaga. Emlékezz rá, hogy legfőképpen a flamandok mélységes rokonszenvét vívtad ki, hiszen Flandria elég értelmes ahhoz, hogy megértsem téged, hogy őszintén és szívből kívánjon jobb sorsot népednek. Figyelemmel kísérjük államiságod alakulását és jövődet. Éljen és legyen naggyá Ukrajna!”
(Folytatása következik)
Sajtó alá rendezte Hartyányi Jaroszlava
