Az utak találkozása
Amikor Andrea Halupa újságírónő tudomást szerzett Orwell és az ukránok kapcsolatáról, rádöbbent, hogy megtalálta a Holodomorról szóló filmforgatókönyvéhez a hiányzó jelenetet. A film utolsó jelenetében az ukrán menekültek – köztük az éhínség sok túlélője – az Állatfarmot olvassák.
„Íme, azok, akik túlélték a szörnyű éhínséget: a nagybátyám és a fia elhozta a táborból ezt a könyvet, amelyben felcsillan az élet szikrája, bekövetkezik a boldog vég, és végre felszínre kerül az igazság. Az utolsó jelenetben a menekültek osztogatják ezt a könyvet” - meséli az újságírónő.
A könyv borítóján ostort szorongató disznót látunk, a távolban pedig egy csontsovány gebe vonszol egy megrakott szekeret. Orwell egyszerű borítót szeretett volna, az ukránok azonban a saját ötletüket valósították meg, amiről így ír Andrea: „Amikor Orwell és Sevcsenko egyeztették a részleteket, Orwell azt mondta, hogy 1937-ben, amikor a kommunisták ellenőrzésük (vagy részleges ellenőrzésük) alá vonták a spanyol kormányt, és kezdetét vette a trockisták üldözése, én és a feleségem is az üldözöttek közé kerültünk. Igazából szerencsénk volt, hogy élve elhagyhattuk Spanyolországot, és még csak le sem tartóztattak bennünket. Sok barátunkat kivégezték, mások hosszú éveket töltöttek börtönben, vagy egyszerűen eltűntek. A spanyolországi üldöztetések a szovjetunióbeli nagy tisztogatásokkal párhuzamosan zajlottak, mintegy visszhangozva az ottani eseményeket. A vádak lényege (a fasisztákkal való kollaborálás) mindkét országban azonos volt. Amikor Spanyolországról volt szó, megalapozottan állíthattam, hogy a vádak alaptalanok voltak. Értékes tanulsággal járt számomra ez a tapasztalat: megmutatta, milyen könnyen irányíthatja a totális propaganda idegen országok felvilágosult köreit a demokratikus berendezkedésű országokban.
A feleségemmel együtt tanúi voltunk annak, hogyan vetettek börtönbe ártatlan embereket pusztán csak azért, mert helytelen gondolatokkal gyanúsították őket. Amikor visszatértünk Angliába, meglepetten tapasztaltuk, hogy mértékadó, józan gondolkodású és jól tájékozott elemzők elhisznek minden, amúgy hihetetlen mesét a különféle összeesküvésekről, árulásokról és szabotázsokról, amelyekről a moszkvai tárgyalótermekből tudósítva számolt be a sajtó.
Ekkor döbbentem rá – minden korábbinál világosabban – milyen rossz hatással van a szovjet módszer a nyugati szocialista mozgalomra.
Itt álljunk meg, hogy vázoljam a viszonyomat a szovjet rendszerhez.
Sohasem jártam a Szovjetunióban, s csak annyi róla az ismeretem, amennyit a könyvek és újságok olvasásával szerezhettem. Ha lehetőségem adódna is – legalábbis úgy gondolom –, akkor sem szeretnék elmélyedni a szovjet belső ügyekben; nem ítéltem el Sztálint és követőit pusztán csak azért, mert barbár és antidemokratikus módszereket alkalmaztak. Az is elképzelhető, hogy az ottani körülmények között nem cselekedhettek másképpen, még akkor sem, ha egyébként a jó szándék vezérelte őket.
Az én felelősségem azonban abban áll, hogy a nyugati emberek olyannak lássák a szovjet rendszert, amilyen valójában. Nagyjából 1930-tól nem látom egyetlen jelét sem annak, hogy a Szovjetunió valóban abba az irányba haladna, amelyet jogosan nevezhetnénk szocializmusnak, ezzel szemben nagyon sok jelét látom annak, hogy a Szovjetunió hierarchikus társadalommá vált, amelyben a vezérek legalább annyira ragaszkodnak a hatalomhoz, mint bármilyen más uralkodó osztály. Egyébként egy Angliához hasonló országban a dolgozók és az értelmiségiek nem fogják fel, hogy a mai Szovjetunió már nem olyan, amilyen 1917-ben volt, többek közt azért, mert nem is akarják megérteni (talán azért, mert szeretnék azt hinni, hogy valahol mégiscsak létezik egy szocialista ország), részben pedig azért, mert viszonylag a szabad és békés mindennapjaikban képtelenek felfogni, milyen a totális hatalom.
Ne gondoljuk azt, hogy Anglia egy igazi demokrácia. Ez egy kapitalista ország, amelyben nagyok az egyes osztályok előjogai (még most, a háború után is, ami pedig kiegyenlítettebbé tette a viszonyokat), és tekintélyesek az anyagi különbségek. Másrészt ez egy olyan ország, ahol évszázadok óta élnek békében az emberek, ismeretlen számukra a polgárháború, ahol relatíve igazságosak a törvények, a hírek és a statisztikák viszonylag hitelesek, s végül – ahol az ellenzéki vélemény és annak kinyilvánítása nem veszélyezteti az ember biztonságát. Ilyen légkörben az átlagember képtelen felfogni, milyenek lehetnek a koncentrációs táborok, a tömeges deportálások, a bírósági ítélet nélküli bebörtönzések, a sajtócenzúra, stb. Amikor ilyesmiről olvas egy olyan országot illetően, mint a Szovjetunió, gondolatban óhatatlanul áthelyezi az eseményeket angol közegbe, és fogalma sincs a gátlástalanul hazug totális propagandáról. Az angolok többsége egészen 1939-ig, de talán még később is képtelen volt felfogni a németországi náci rendszer lényegét, amikor pedig a szovjet rendszer kerül szóba, mindmáig egy nagy hazugság áldozatai.
Mindez nagy kárt okozott az angliai szocialista mozgalomnak, az angol külpolitika szempontjából pedig rendkívül elszomorító közvetett következményekkel járt. Véleményem szerint semmi sem torzította el annyira azt az általánosan elfogadott véleményt, hogy Oroszország szocialista ország és Oroszország vezéreinek minden egyes cselekedete megbocsátható, sőt követendő.
Az utóbbi 10 esztendőben az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a szocialista mozgalom életre keltésének alapfeltétele: megszabadulni a szovjet módszertől.
Nem sokkal azután, hogy visszaértem Spanyolországból, arra gondoltam, hogy mindenki számára közérthető, idegen nyelvekre könnyen lefordítható mese formájában leplezem le a szovjet módszert. Ehhez hasonló, kissé homályos gondolatok már akkor megfordultak a fejemben, amikor egyik nap (egy kis faluban éltem akkor) láttam, ahogy egy alig tízéves fiúcska hajtott a keskeny úton egy hatalmas hátaslovat, ostorával szüntelen gyorsabb futásra sarkallva az állatot. Akkor villant az agyamba a gondolat, hogy ha ezek az állatok felismernék az erejüket, képtelenek lennénk uralkodni felettük, s hogy az ember majdnem úgy kizsákmányolja az állatokat, mint a gazdagok osztálya a proletariátust.
Séta közben elkezdtem állati fogalomnyelvre fordítani Marx elméletét. Állati szemszögből – gondoltam – az emberek közötti osztályharc szemenszedett hazugság: amikor az állatok kizsákmányolása a cél, minden ember szövetségese a másiknak. Az igazi küzdelem az emberek és az állatok között zajlik. Erről a kiindulópontról már nem volt nehéz felépíteni a mesét. Egészen 1943-ig nem vetettem papírra, mert mindig lefoglalt valamilyen más munka. Később belevettem még későbbi eseményeket, mint például az akkoriban zajló teheráni konferenciát. A mese fő vonulatai azonban már készen voltak a fejemben jó hat évvel a mű irodalmi formába öntése előtt.
Nem szeretném kommentálni a történetet: ha önmagában nem érthető, akkor ez az alkotó kudarca. Egyébként két dolgot szeretnék hangsúlyozni. Az egyik: egyes epizódok, bár hitelesen tükrözik a forradalom történetét, nemcsak leegyszerűsítettek, hanem kronológiai szempontból is eltérnek bizonyos mértékben a valóságtól. Erre a mese szimmetrikus felépítése miatt volt szükségem. A másik szempontot a kritikusok többsége sem vette észre, talán azért, mert én magam sem helyeztem rá kellő hangsúlyt. Sok ember azzal a gondolattal tette le a könyvet, hogy a mese a disznók és az emberek teljes megbékélésével ér véget. Nekem nem ez volt a szándékom. Éppen ellenkezőleg – szándékosan fejeztem be a mesét egy hatalmas lázadással. Közvetlenül a teheráni konferencia után írtam az Állatfarmot, amikor még mindenki azt gondolta, hogy javulni fognak a kapcsolatok a Szovjetunió és a Nyugat között. Én személy szerint nem nagyon hittem, hogy a baráti viszony sokáig fennmarad, és mint utóbb kiderült, nem sokat tévedtem.
Nem tudom, kell-e még valamit mondanom. Ha valaki szeretne többet megtudni rólam, annak elmondom, hogy özvegy vagyok, van egy majdnem hároméves kisfiam, író vagyok, és a háború kezdete óta elsősorban újságírásból élek.
A leggyakrabban a Munkáspárt baloldalához köthető Tribune című társadalompolitikai hetilapban publikálok. Könyveim, amelyek esetleg a szélesebb közvélemény érdeklődésére is számot tarthatnak (arra az eshetőségre, ha az előszó olvasói közül valakinek sikerül megszerezni ezeket az írásokat): Burmai napjaim (Burmáról szóló elbeszélés), Hódolat Katalóniának (a spanyol polgárháborúban szerzett élményeimről), Kritikusi próbálkozások (zömében a kortárs angol lektűr irodalmat érintő esszék – inkább szociológiai, mint irodalmi megközelítésből).
George Orwell, 1947.
Közreadta: Irina Halupa
