Éhínség által elkövetett terror: politikai, gazdasági és etnoszociális aspektusok
Az ukrán falvak totális kifosztása a parasztok ellen elkövetett népirtás
Az USZSZK vezetői már 1932 tavaszán elismerték, hogy a köztársaságban éheznek az emberek, de már az év második felében jobbnak látták elhallgatni a valódi okokat – a Moszkva által megkövetelt gabonabeszolgáltatás mértékét és ütemét, ami egyet jelentett a falusiak ellen elkövetett népirtással.
Nézzük a tényeket: az 1928 és 1933 között született párt- és kormányhatározatokat. Ezek segítenek nekünk abban, hogy megértsük, mi is történt akkor Ukrajnában. Először azonban vegyünk sorba néhány alapigazságot.
A gyenge terméshozamú 1928-1929-es esztendőben erőszakosan végrehajtott beszolgáltatás nem járt az elvárt eredménnyel, ugyanakkor elmélyítette a gabonagondokat, és súlyosbította a társadalmi-gazdasági helyzetet a falvakban. A tömeges kollektivizálás, amelyet Sztálin a gabonaválság kezelésének leghatékonyabb eszközeként kívánt alkalmazni, végeredményben teljesen ellehetetlenítette a gabonatermelőket, és általános élelmiszerellátási katasztrófához vezetett.
A kolhozok megszervezése távlatos politikai-gazdasági célt követett: „az ukrán szeparatizmus” társadalmi bázisának felszámolását, a magánszektor megsemmisítését, a mezőgazdasági termelés állami szervezeti formájának megerősödését az olcsó és jogfosztott munkaerő révén, a gabonatermelés központosított és teljes biztonsággal előre jelezhető körülményeinek megteremtését, ami biztosítaná az ipar, a hadsereg, a belbiztonsági erők ellátását és egy export-készlet létrehozását. A párt, különösen pedig Sztálin számára stratégiai feladatot jelentettek a fent felsorolt célkitűzések, a legfontosabb taktikai feladat pedig a beszolgáltatás mértékének és ütemének a növelése volt a 30-as évek elején.
1929 második felében még a magángazdaságok voltak a gabona fő termelői és birtokosai, a kollektivizálás éppen hogy kezdett felpörögni, a hatalom pedig maximálisan kihasználta a rendelkezésére álló politikai és büntető-megtorlási eszközöket a fantasztikus mértékű beszolgáltatási terveinek teljesítése érdekében. Az üldözendők közé sorolták az úgynevezett kulákokat és spekulánsokat, azaz a falusi árutermelők többségét. Őket nem érintette az 1928-as rossz termésért járó „kárpótlás”, amelyre „csak a szegények” tarthattak igényt, nem gondolván arra, hogy ezektől az emberektől azt is elvették, amivel nem is rendelkeztek. Egyébként a szegények is csak jelentéktelen támogatást kaptak.1929 júniusában a rászoruló felnőtt lakosságnak csupán a 67% kapott támogatást – napi 20 dkg kenyeret. Egyes déli járások falvaiban már ekkor tombolt az éhínség. 1929. július 3-án jelent meg az ukrán kommunista párt és a kormány határozata „A falvak kuláktalanításáról”. A határozat értelmében az udvaronként nyilvántartott gabona értékének ötszörösére büntethették a makacskodó gazdát, s egyben a gabona piaci értékesítését is megtiltották. Azokkal szemben, akik „megtagadták” a gabona beszolgáltatását, vagy „szembeszegültek a beszolgáltatási terv teljesítésével”, a büntető törvénykönyv 58. cikkelyét alkalmazták, amely a szándékos adóelkerülést és az állami kötelezettségek elmulasztását „egy évig terjedő szabadságvesztéssel”, kényszermunkával, az elmaradt befizetések kétszeresét kitevő pénzbüntetéssel sújtotta. Az a tény, hogy a bűntető törvénykönyv eme cikkelyét a falusi gazdaságok tényleges helyzetétől függetlenül alkalmazták, azt jelenti, hogy a kényszerítés és a megtorlás eszközeinek bevetése nem gazdasági célokat szolgált. A beszolgáltatási terv nem képezte az adókötelezettség részét, hanem azon felüli önkéntes vállalásként tartották számon. A falusiak kötelesek voltak adót fizetni, ehhez járult még a büntetés, amelynek megtagadása a vagyon árverésen történő értékesítésével járt. A parasztok panaszkodtak a bírósági ítéletekre és a községi tanácsok határozataira, amelyek behajtották az „adminisztratív büntetéseket”. „Hat eltartottal és 6, 5 gyeszjatyin földdel rendelkezvén – írta 1929. augusztus 11-én A. A. Skola a Szumi körzet, vilsani járásbeli Zelenkivci falu lakója – a községi tanácsnál általam aláírt kötelezettségvállalás értelmében köteles vagyok az új termésből kipótolni a korábban elmaradt gabonamennyiséget. Ezen felül be kell fizetnem a mezőgazdasági adót és az önként vállalt hozzájárulást, továbbá eltartani a családot... Az 500 rubeles büntetés olyan nagy teher, ami teljesen felszámolja középparaszti gazdaságomat, és nem teszi lehetővé számomra, hogy tisztességesen folytassam a gabonatermesztő tevékenységemet. Önök a gazdaság lerombolásával a hazámat rombolják le”. H. I. Petrovszkij nevére számtalan hasonló tartalmú levél érkezett.
Az USZSZK Népbiztosok Tanácsának 1929. augusztus 13-án kelt, A kulák gazdaságok ismertetőjelei címet viselő határozata lehetővé tette a bíróságok és más hivatalos szervek számára, hogy büntetőakciókat hajtsanak végre a betakarítás idején. Elég volt megnevezni egyetlen ismertetőjelet – bérmunka igénybevétele, bérlet, kereskedés, malom, olajütő – és a parasztgazdaságot máris kuláknak bélyegezték, és mindenféle pótlólagos bírságokkal sújtották, amelyeknek nemteljesítése bírósági intézkedéseket – büntetés, az élelem elkobzása és árverésen történő értékesítése, börtön, deportálás – vont maga után.
A kulákság elleni határozott fellépés szükségességét politikailag és gazdaságilag megalapozó beszámoló, amelyet Sztálin tartott 1929. december 29-én, a marxista mezőgazdasági dolgozók konferenciáján, úgyszintén érintette a gabonakészletezés kérdéskörét. A bolsevikok vezére – a kolhozok és állami gazdaságok nyilvánvaló és távlatos gabonatermelési eredményeire vonatkozó, meglehetősen derűlátó statisztikákra támaszkodva (400 millió pud, ami 200 millió puddal volt kevesebb annál, amit 1927-ben a „kulákgazdaságok” takarítottak be) – meghirdette „a kulákság, mint osztály felszámolását”. A vezér beszéde megadta a jelet a falusiak elleni támadásra. A teljes kollektivizálásra kijelölt járások kuláktalanítására – ez volt Sztálin bevallott célja – vonatkozó kérdésre a vezér a következőket válaszolta: „A teljes kollektivizálásra kijelölt járásokban a kuláktalanítás már nem egyszerű közigazgatási intézkedés. A kuláktalanítás a kolhozok létrehozásának és fejlesztésének része”. Következésképpen, a közös gazdaságok megszervezésére irányuló, gazdaságilag kiegyensúlyozott politika hiányát a kollektivizálás ütemének fokozásával, a mezőgazdasági termékek valódi termelőinek kiiktatásával és a kolhozoknak a magánszektorral szembeni előnyeit ecsetelő derűlátó előrejelzésekkel kompenzálták. Sztálin nagy kalandja magán viselte a népirtás nyilvánvaló jeleit, hiszen a cél jelentős számú falusi ember fizikai megsemmisítése volt.
A politikai vezetés 1930-31-ben a tömeges kollektivizálás végrehajtására összpontosított, de ezzel párhuzamosan igyekezett begyűjteni a maximális mennyiségű gabonát – különösen az újonnan megalakult kolhozokban -, nem feledve eközben a magánszektort sem. A kolhozba való belépést megtagadó „kulákokat” megfosztották a földhasználati „feleslegüktől”, és maximális mértékben megadóztatták őket. Az istentelen kuláktalanítási politika, amely túlnyomó részt a középparaszti gazdaságokat érintette, falusi családok százezreit tette tönkre, és lepusztította Ukrajna élelmiszergazdaságát. A vagyonuktól és földjeiktől megfosztott családokat – azokat, akiket nem deportáltak Szibériába – kitelepítették a mezőgazdasági művelésre kevésbé alkalmas vidékekre - „10-20 családot” - lehetetlenné téve számukra a piacra jutást. A „kulákság felszámolásának céltudatos programja nyomorba döntötte az igazi földműveseket, akik a közelmúltig meghatározó szerepet játszottak Ukrajna – és nemcsak Ukrajna – gabonapiacán. A kolhozok és az állami gazdaságok képtelenek voltak biztosítani a közösség és elsősorban az állam gabonaszükségletét, miközben ez utóbbi erőltetett iparosításba kezdett, ezért kénytelen volt felülvizsgálni, melyek azok az intézmények, amelyeket központilag kell ellátni élelemmel. 1931 márciusában a közellátási népbiztosság leállította az iskolások ingyenes reggelijéhez szükséges élelmiszerek kiszállítását, csökkentették a fejadagot a tanárok, illetve a néhány ezer lakosú települések számára. Ez utóbbiakat ellátás szempontjából a harmadik kategóriás termelő üzemekhez mérték. A parasztoktól begyűjtött gabonát azon nyomban a déli kikötőkbe, illetve Moszkvába szállították, a lisztet, tészta- és kenyérféléket pedig az ötéves terv által preferált beruházásokra.
Az 1932 második felében született állami és párthatározatok tulajdonképpen megteremtették a parasztság teljes kifosztásának jogi normarendszerét. 1932. augusztus 7-én megszületett Az állami vállalatok, kolhozok és szövetkezetek vagyonának védelméről és a közösségi (szocialista) hatalom megerősítéséről szóló párthatározat, amely az egykori tulajdonosoktól védte a „közösségivé” lett vagyont. A határozat büntetést is kilátásba helyezett: főbelövés vagy 10 év kényszermunka-tábor; ezt a rendelkezést nevezték még „az öt kalász törvénynek is”, amelyet többnyire aratáskor és beszolgáltatáskor alkalmazták. A 7-i „törvény” lett a törvénytelenségek jogi alapja, hiszen magán viselte a népirtás nyilvánvaló jegyeit. A járások szinte vetélkedtek abban, hol több a megtorlás, ki tud több „szabotőrt” ártalmatlanná tenni. 1933 januárjában 182 járás adatai szerint a beszolgáltatás megtagadása miatt 1039 földművest ítéltek el. 5% halálra, 82 % 5 évnél hosszabb idejű szabadságvesztésre, 13% pedig kényszermunkára. A tavaszi munkálatok során csak Vinnica megyében „gabonalopásért” 9 ezer parasztot állítottak bíróság elé. A letartóztatásokat az alábbiakkal indokolták: „3 fontnyi kalászt vágott le”, „rokonai földjén 5 fontnyi kalászt vágott le”, „a saját földjén, az aratás előtt 3-4 nappal 5 méternyi gabonaföldet aratott le”. Ugyanebben az időben a „mezei bíróságok” ítélete nyomán 101 olyan parasztot végeztek ki, akik – az éhhalál elől menekülve – a kolhoz vagy magángazdaság földjéről vittek el néhány búzakalászt. „Kulcsickij, a megyei bíróság tagja egyetlen nap alatt – húzza alá a Vinnica megyében 1933 tavaszán készült feljegyzés – három faluban három ügyet tárgyalt, és kettőben halálos ítéletet hozott. Az egyik halálraítélt olyan állapotban volt a tárgyaláson (az éhségtől felpuffadt), hogy ülni sem tudott, ezért feküdt a vádlottak padján”. 1933 májusában a Vinnica, Kamjanec, Berdicsev és Proszkuri megyékben 13325 ukrán földművest ítéltek el „szabotázs” és „bűncselekmény” elkövetésének vádjával. A hivatalos ítéleteknél sokkal kegyetlenebbek voltak a számtalanszor előforduló önbíráskodási esetek. Vinnica megye voronovi járásának Kordisivka falujában például a járási megbízott és a helyi aktivisták fizikailag bántalmazták azt a parasztasszonyt, aki nem teljesítette a tervet, majd pedig élve eltemették. A falvakban 1932 második és 1933 első felében végrehajtott nyílt és tömeges népirtást a szovjet állam jogrendje indikálta és hajtatta végre.
Az 1933-as éhínséget a bolsevikok gigantomániás gazdasági kísérletei okozták, a tömeges elhalálozás, a mortalitás (különösképpen a munkaképtelen lakosság pusztulása) feltételeit pedig egyes konkrét kormányhatározatok, utasítások, rendeletek és cselekedetek teremtették meg. 1932. augusztus 22-én, azaz mindössze két héttel az „öt kalász törvény” megszületése után az ukrán kolhozközpont, végrehajtva a „KB utasítását”, melynek értelmében le kellett állítani a közétkeztetés kenyérellátását, „még rátett egy lapáttal” és megtiltotta, hogy a kolhozok gabonatartalékaiból juttassanak a falusi étkezdéknek. Ennek következtében a kolhozokban személyesen nem foglalkoztatott falusi lakosok (gyerekek, betegek, idős kolhoztagok, pedagógusok, szociális munkások) elveszítették életlehetőségeiket. A luhanszki városi pártbizottság döntése értelmében pedig 1932. augusztus 31-től azok a kolhoztagok, akik „hiátussal teljesítik a beszolgáltatási tervet”, kötelesek saját kenyeret vinni a közös ebédhez.
Az éhínség kialakulási mechanizmusának egyik eleme volt az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának azon határozata, melynek értelmében kerüljenek „szégyentáblára” az adós kolhozok (a határozatot 1932. november 18-án hagyta jóvá a Politikai Bizottság). A kolhozokat a következőkkel büntették: a központi élelmiszerellátásból való részesedés teljes tilalma, mindennemű kereskedelmi tevékenység és a létfenntartáshoz szükséges árucikkek beszerzésének felfüggesztése, a kolhoztagok és magángazdák ellátását célzó kolhozi kereskedelmi tevékenység felszámolása, mindennemű hitelezés leállítása és a korábban nyújtott hitelek visszafizetésének kikényszerítése, a kolhozoknak az ellenforradalmi elemektől történő megtisztítása. 1932. december 6-án az orosz és az ukrán legfelső pártvezetés közös határozatot fogadott el Azoknak az erőknek a szégyentáblára kerüléséről, amelyek rossz szándékból szabotálják a gabonakészletezést. A határozatot Csubar és Koszior írta alá, az áldozatok pedig konkrét falvak lakói voltak: Dnyipropetrovszk megyében, a pavlográdi járásában található Verbka és a mezsivi járásbeli Havrilivka; Harkiv megyében, a haljaci járásban Ljutenka, a kremencsugi járásban Kamjani Potoki; Odessza megyében, a trojicki járásban Szvjato-Trojicke, a bastani járásban Piszki. Két héttel később, a megtorló intézkedések hatékonyságának növelés érdekében az ukrán állami és pártvezetés engedélyezte a szégyentáblára kerültek élelmezését, feltéve, hogy teljesítik a beszolgáltatási tervet. Az „ellátási megtorlásokat”, azaz az élelmiszer elvonását a falusiaktól néhány olyan közös gazdasággal, illetve egyéni gazdával szemben is alkalmazták azokban a falvakban és kolhozokban, amelyek teljesítették a tervet. 1932. december 15-i állapot szerint 82 járás kolhozaival szemben alkalmazták a december 6-i határozatot. A beszolgáltatási tervet nem teljesítő gazdaságoktól beszedett gabona 30%-a az államhoz került, 70% felett a párt központi bizottsága rendelkezett, és a vetőmag-alapba került. A tervet nem teljesítő magángazdákat kétszeres adóval sújtották. Ezeken túlmenően a kormányzat elszigetelte az éhező parasztokat a többiektől, és megakadályozta az elköltözésüket. 1932. december 27-én a Szovjetunió egész területén bevezették az egységes személyi igazolvány rendszerét, amelynek értelmében a falusiakat jogilag és ténylegesen is megfosztották az igazolvány megszerzésének lehetőségétől, minek következtében elveszítették a szabad mozgáshoz és munkavállaláshoz való jogukat. Az ínséges 1933-as esztendőben a falusi lakosság munkaképes része csak abban az esetben hagyhatta el állandó lakhelyét, ha központilag szervezték be „az ötéves terv zászlóshajóinak” építkezéseire, a fiatalok pedig csak akkor folytathatták felsőfokú tanulmányaikat, ha rendelkeztek a községi tanács megfelelő igazolásával. A szovjet kormány és pártvezetés 1933. március 17-i, A kolhozokból való kilépés rendjéről szóló határozata értelmében a kolhoztagok ideiglenesen elhagyhatták a kolhozt, ha a gazdaság vezetősége szerződést kötött a földművesnek munkát ajánló üzemmel. 1933. április 9-én az ukrán kormány és pártvezetés beterjesztette A kolhozok ideiglenes munkarendjéről szóló rendeletet, amelyben megtiltották a kolhoztagoknak a munkahelyük, brigádjuk, falujuk elhagyását a vezetőség engedélye nélkül.
A falvakat körülzárták az NKVD egységei, akik ellenőrizték a parasztok csomagjait, és ha 10 kilogrammnál több gabonát találtak náluk, mindenüket elvették. A szovjet kormány és pártvezetés 1932. december 2-én kelt, Molotov és Sztálin által jegyzett rendelete megtiltotta a parasztoknak „a szabad kereskedést saját gabonájukkal” azokban a kolhozokban és járásokban, amelyek nem teljesítették a beszolgáltatási tervet. Tilos volt kereskedni burgonyával is, engedélyezték viszont a burgonya elvételét azoktól a parasztoktól, akik jogtalanul jutottak munkaegységhez.
Végül a kezdetekben a kulákok ellen irányuló megtorló politika a kollektivizálás beindulásával más formákat és méreteket öltött. A totális rendszer a lakosság tömeges megtörésére törekedett azáltal, hogy falvakat és kolhozokat, sőt egész járásokat fosztott meg az élelemtől. Az idézett törvények lehetővé tették, hogy az állam népirtást kövessen el. Ennek a politikának a következetes és tudatos érvényesítése vezetett az 1932-33-as éhínséghez.
