20 éve történt

Olyan sok minden történt 20 év alatt. Annyi, nem hétköznapi ember lépett fel a közélet színpadára, és tűnt el onnan. Ma még nehéz megmondani, mi volt a történések lényege. Az ember leginkább arra emlékszik, aminek részese volt.
Volt azonban egy csöndes, izgalmas várakozással teli pillanat, amelynek részesei voltunk mindnyájan.
Ukrajna megkapta a születési bizonyítványát. Eddig csak azt tudtuk, hogy vagyunk…
1989-ben hatalmas égi erők ténykedtek a fejünk felett. A politikusok, akiknek a köpenye alatt ott lapult a „fekete doboz”, amelyből bármelyik pillanatban előugorhatott volna a halál démona, azok a politikusok szunyókáltak. A Kremlben Gorbacsov kísérletet tett Bábel tornyának átalakítására, újra álmodva az ősi kremli álmot „a megbonthatatlan szövetségről”, és a homlokzat felújításán fáradozott.
Bush amerikai elnök képtelen volt meglátni és megérteni, mi is történik. Ő és tanácsadói annyira elégedettek voltak azzal, hogy Moszkva a békés reformok útjára lépett, hogy maguk is készek voltak csatlakozni a „szabad köztársaságok szövetségét” éltető kórus tagjaihoz.
Talán azt gondolta, hogy Ronald Reagan szavai a „gonosz birodalmáról” már rég elavultak, hiszen ez a gonosz jóindulattal mosolyog mindenkire…
Kijev jól emlékszik 1991. augusztus 1. örömteli reggelére, amikor az emberek a frissítő eső után siettek az egyetem előtti térre, hogy találkozzanak Bush amerikai elnökkel. Kitapostuk a park összes virágját, annyian voltunk, hogy egy tűt sem lehetett leejteni. Úgy tűnt, mintha a költő Sevcsenko bronzba öntött alakja is életre kelt volna, hogy meghallgassa, mit üzen nekünk Washington.
Mindenki azt hitte, hogy az amerikai elnök tudja, mi történik a világban, és nem véletlenül jött el Ukrajnába.
De amikor az elnök Ukrajna tudomására hozta, hogy semmi szükség nacionalista felhangokra, és meg kell erősíteni „államunkat”, azaz a Szovjetuniót, az emberek hangulata megváltozott. Ukrajna már felszabadult, a szabadságról beszélt, és ide jött ez a magas rangú vendég, aki vette magának a bátorságot, és ennyire alábecsült bennünket. Valóban nem fogta fel, hogy milyen nagy reménységgel fordulunk Amerika felé, és milyen nagyra becsüljük az amerikai elnököket?
Amíg a vezérek sustorogtak, nem jutott el hozzájuk a fentiek hangja. Pedig odafent valami történt.
Két és fél héttel később, az Úr Színeváltozásának napján a Kreml elcsendesedik. Elbuknak kemény „lovagjai”, a kommunista puccsisták. Bush látogatása után három héttel Ukrajna kihirdeti függetlenségét, és „nacionalista” lobogók tengere árasztja el az országot.
A világ hatalmasai közül senki sem hitt abban, hogy Ukrajnában a nemzeti érzés életben tartása egyet jelent az élni akarással. Egy dolog, amit ők mondanak rólunk, és egészen más az, hogy mi vagyunk és leszünk.
Egyébként tény, hogy a külvilág számára Ukrajna nem létezik. Csak Moszkvának tetsző formában emlegetik. Sem örömeink, sem fájdalmunk, sem tiltakozásaink nem érdemesülnek figyelemre.
A demokratikus világ az egyes nemzetek önkifejezésének csak a demokratikus formáit hajlandó elfogadni, és eközben nem gondol arra, hogy az a nemzet egyszerűen félrevezetett és elnyomott.
Milyen izgatottak voltunk a december 1-jei népszavazás előtt! Hiszen alig 4 hónap telt el azóta, hogy Bush azt javasolta nekünk, hogy ne is gondoljunk a függetlenségre. A nép pedig nem fogad szót? Mit képzel az a nemzet, amelyet 70 esztendőn át fegyelmeztek „izzó vassal” és vörös terrorral? December 1-jén aztán az ukránok szép csendben, mindenféle agitáció nélkül a szavazóurnák elé járultak, és 91% a függetlenségre szavazott!
A világ urai tágra nyitották a szemüket: nocsak, hát ilyen ez a nép..., amelyet „izzó vassal” próbáltunk megnevelni és átnevelni. Amelyről „önálló lyukon” ülő karikatúrákat rajzoltunk, és megmutattuk a Szibériába vezető utat. Úgy látszik, hogy nem felejtette el 1933-at!
Az ukrán értelmiség sem nagyon bízott a nemzeti emlékezetében. Eleget néztük a „képviselők” álarcait a képernyőkön, és már senkinek sem hittünk. Aztán kiderült, hogy „újra létezünk” - írta Mikola Vingranovszkij. Mi nem azok vagyunk, akik a felszínen lubickolunk, mi a mélyben élünk!
A népszavazás után Ukrajnát diplomáciai szinten kezdte elismerni a világ.  
Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a Majdan után Ukrajnát olyan demokráciaként kezdték megismerni, amely lassacskán kezd megszabadulni azoktól, akik a felszínen lubickolnak. Az ukrán nemzet hitelesebben képviseli magát, mint a vezetői. Megnyomorítva, de él a nemzet.
Információs terünket az Ukrajna iránti bizalmatlanság korlátozza. Ez a helyzet már régtől fogva, a forradalom óta ismerős számunkra. Akkor sem részesültünk a bennünket megillető figyelemben. Józan megítélés szerint az 1991. december 1-jei népszavazás véget vetett a bizalmatlanságnak, és tiszteletet érdemel.
Az eszmei gáncsoskodók hatalmas serege azonban nem tűnt el a semmiben. Az életüket az ukránok lejáratásának szentelők változatlanul vezető pozíciókban vannak. Moszkvában senki sem oszlatta fel az Ukrajna figyelésével megbízott apparátust...
Van szólásszabadság, csak az a kérdés, hol van a szó forrása? Honnan származik az információ és a kész sztereotípiák?
Az éretlen újságírás gyermekként ismételgeti mások szavait és hangsúlyait. Már 20 éve kérdezzük: „Vajon Ukrajna kiteljesedett?” „Van Ukrajnának jövője?”
Annak idején Kucsma elnök maga is meglepődve konstatálta: Ukrajna 10 esztendeig képes volt talpon maradni, tehát független állam lesz. Janukovicsék azért jöttek, hogy mindent visszafordítsanak. Elüldögéltek a hatalom csúcsain, és rájöttek, hogy az államnak fejlődnie kell, a kormányos pedig választhat: vagy halad előre, vagy karambolozik.
Lépten-nyomon és minden szinten nemzeti infantilizmusba ütközünk. Folyton kérdezgetjük a külföldi vendégeket, mit gondolnak Ukrajnáról. Szeretnénk a magunkétól jobb véleményt hallani magunkról...
A nemzetek a körülmények ellenére formálódnak. Az ellenségek akarata és a jó szomszédok ámulata ellenére. Minden pillanatban élni akarásról tesznek tanúbizonyságot. Emlékeznek Isten által adományozott jogaikra és vágyaikra!
Első lépésként szeretnénk az összes közönyös, hitetlen és rest „harcost” összegyűjteni a nemzeti kultúra mezején, és rájuk szólni: álljatok fel! Hagyjátok abba a szédelgést a gőgös öntömjénezés és a megalázó kuncsorgás között!
Aki nem áll szilárdan a lábán, hagyjon fel a szerepléssel.
Ne kérdezgessék az idegeneket, tisztelnek-e bennünket. Kérdezzék inkább a saját népüket. Ne azokat, akiket Schuster úr mutogat a stúdióban, hanem azokat, akik nem nézik a műsorát, mert van önbecsülésük.
Valljuk be őszintén, vajon melyikünk hitt abban, hogy a felügyelet alól még fel sem szabadult nép megszavazza a függetlenséget, aminek még a gondolatát is megtiltották neki? Nem ismerjük a népünket, és nem gondolkodunk el azon, hogy ha túlélte a bolsevik terrort, valószínűleg túléli az államférfiak szerepében tetszelgő ripacsok hatalmát is.
A rettegés megbénít. A szégyenkezés cselekvésre ösztönöz.
Egykor Pantelejmon Kulis azt írta a sunyi és kétarcú értelmiségről, hogy az ő feladatuk lenne megfejteni és elmagyarázni az embereknek a küldetésüket. Mert nincs olyan erő, amely letéríthetné a számára kijelölt útról. Időről-időre hol kecsegtető jóslatokkal bíztatnak, majd szigorú büntetéssel fenyegetnek.
Pedig az életben vannak sokkal fontosabb dolgok, mint a hétköznapi vágyak és gazdasági körülmények, amelyek, persze hatással vannak mind a „kisemberre”, mind pedig a magas rangot viselőre. Az ember egységben ezzel az erővel képes felnőni rendeltetéséhez.

Jevhen Szversztyuk