1991 december elején olyan eseményre került sor, mely meghatározó volt a fiatal ukrán diplomácia alakulásában. Közvetlenül a népszavazás eredményének kihirdetése után Budapest diplomáciai kapcsolatot létesített Ukrajnával, és december 6-án a Magyar Köztársaság delegációja, Antall József vezetésével Kijevbe látogatott. Ünnepélyes keretek között a Marijinszkij Palotában aláírták a Jószomszédi és Együttműködési Alapszerződést (Aláírás - 1991.12.06., Ratifikáció ukrán részről - 1992.01.07., magyar oldalról – 1993.05.11., Ratifikálásról szóló dokumentumok cseréje – 1993.06.16.). Ez volt az első ilyen szintű dokumentum, melyet Ukrajna aláírt. Ugyanazon a napon Kijevben megnyílt a magyar nagykövetség, szintén elsőként a külföldi diplomáciai képviseletek közül.
Visszatérve az alapszerződéshez, meg kell jegyezni, hogy ebben a dokumentumban rendkívül fontos rendelkezést rögzítettek, miszerint „…a Feleknek nincs, és a jövőben sem lesz egymással szemben területi követelése.” Később, a ratifikáció során a szerződés ezen szakaszán három napig vitatkoztak a magyar Országgyűlésben. Az ellenzék – elsősorban a Független kisgazdák – ellenállása ellenére a parlament ratifikálta a dokumentumot.
…
 Időszerű megjegyezni, habár a magas rangú magyar delegáció látogatása és az aláírt egyezmények megalapozták az ukrán-magyar kapcsolatok további fejlődését, de az ukrán nagykövetség hiánya Budapesten hiú ábránddá tette a kétoldalú együttműködés beindulását. Ezt látva 1992 januárjában Kijev kijelölt engem Ukrajna magyarországi ideiglenes ügyvivőjének. Erről örömmel tájékoztatott B. Taraszjuk telefonon.
Kapcsolatom Abojimov nagykövettel, míg ezt a tisztséget töltötte be, nem volt egyszerű. Úgy éreztem, hogy ő egy pszichológiai vámpír. Szerencsémre a kezembe került egy ilyen emberekről szóló cikk. Figyelmesen elolvastam és tudtam, hogyan kell bánni vele. Tehát a vámpírokkal nem kell vitatkozni, ez őket élteti, és félni sem szabad tőlük. A legjobb csendben ülni, vagy keresztbe tett lábakkal és összefont karokkal mindenben egyetérteni. Hiszik vagy sem, - de nekem ez segített.
Abojimov folyamatosan okot keresett arra, hogy lehordjon, főleg akkor, amikor munkám nagy részét Ukrajnának szenteltem, de igyekeztem nem adni neki alkalmat rá. Főleg, amikor 1990 őszén megválasztottak a követség pártirodájának titkárává, a barátomat, B. Szpiridonovot pedig a magyarországi szovjet kolónia pártszervezetének titkárává, ami több mint 2000 kommunistát jelentett. Már ő maga is kezdett tartani tőlem.
De azután, hogy kineveztek Ukrajna magyarországi ideiglenes megbízottjának, mintha bögöly csípte volna meg. Megkezdődtek magyarországi tartózkodásom legnehezebb napjai. Abojimov megtiltotta, hogy használjam a hivatali kapcsolatokat, a nemzetközi telefont, faxot és fénymásolót. Gyakorlatilag el voltam vágva Kijevtől. Ahogy mindig, akkor is a magyar barátaim segítettek ki. Pásztor Lajos barátomnak volt egy szűcsműhelye Budapesten. Innen küldtem táviratot az ukrán Külügyminisztériumba, telefonáltam a kollégáknak és döntöttem a  különböző ügyekben.
Március elején elkezdtek a felhők gyülekezni felettem. Kéréssel utaztam Kijevbe A. M. Zlenkohoz. Átszállással eljutottam Csopig, onnan pedig vonattal Kijevbe. A minisztérium abban az időben még kicsi volt, mindössze hetvenen dolgoztak ott. A miniszter még aznap fogadott. Indítványoztam, hogy nyissuk meg az ukrán nagykövetséget Budapesten. Abban az időben a Legfelsőbb Tanácsban igen aktív szerepet játszottak a Ruh pártbeliek, akik azt követelték Zlenkotól, hogy nyissák meg az első követséget a határon túl. Ugyanakkor az államnak erre nem volt pénze.
A miniszter szkeptikusan fogadta az információt. „És honnan szerzel helyet, pénzt és minden mást?” – kérdezte tőlem. Magabiztosan azt feleltem, hogy minden problémát megoldunk. „Akkor nyisd meg, – mondta – de előre bocsátom, hogy nem leszel nagykövet és nem adok neked lakást Kijevben.”

Itt tennék egy rövid kitérőt. Anatolij Makszimoviccsal nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Mint ember rendkívül önimádó és egoista. Nem tudom mi nem tetszett neki bennem, de folyton azon volt, hogy belém kössön, valahogyan kritizáljon. Egyszer Nyíregyházán egy nemzetközi találkozón, melyet a Kárpáti Eurorégió szervezetének létrehozása alkalmából hívtak össze még 1993 tavaszán, ezt mondta nekem: „Idefigyelj Gyima! Bár mafla vagy, de annak ellenére te írtad a követségek legjobb éves jelentését.” Micsoda dicséret! Tovább mesélem, milyen negatív szerepet is játszott ez az ember az életemben.
Visszafelé, megálltam Ungváron és találkoztam egy barátommal, Vaszil Szivulejjel, a „Liszbank” akkori vezetőjével. Megállapodtunk, hogy 50 ezer dollár kamatmentes hitelt ad egy évre a követség működésének elkezdésére. Továbbá Vaszil elküldte a követségre dolgozni Vitalij Hercet, aki a bank munkatársa volt. A munka nagy lendülettel megindult. Másnap Budapesten találkoztam a diplomáciai képviseletekért felelős magyar igazgatóság főigazgatójával. Kíséretet adott mellém és néhány épület címét, melyeket ki lehet bérelni követségnek. Rögtön meg is állapodtunk a bérleti díj negyedéves fizetési haladékáról.
Az első épület nem felelt meg, de a második rögtön megtetszett. Itt volt valamikor a NSZK budapesti konzulátusa, a Nógrádi utca 8 szám alatt. A megnyitáshoz csupán egy kozmetikai felújításra és bútorokra volt szükség. Másnap ismét találkoztam a főigazgatóval és megkértem, hogy egy hét alatt végezzék el a felújítást a földszinten. Először ellenkezett, de amint megtudta, hogy a világon ez lesz Ukrajna első nagykövetsége, rögtön kiadta a megfelelő utasítást a csapatának.
Március 19-én felhívtam a minisztert és elmondtam neki, hogy 24-én készen állunk a nagykövetség megnyitására. Felkértem, hogy vegyen részt ezen az ünnepélyes eseményen. Később kiderült, hogy Zlenko nem hitt nekem és „komszomol afférnak” nevezte a tevékenységemet. Hosszasan tanácskozott a miniszterhelyettessel, V. Lipatovval és úgy döntött, hogy Taraszjukot küldi Budapestre, akit éppen akkor neveztek ki.
1992. március 24-én ünnepélyes keretek között megnyílt Ukrajna magyarországi nagykövetsége, mely Ukrajna első diplomáciai képviselete lett külföldön. A megnyitóra Ungváron keresztül megérkezett Budapestre a külügyminiszter-helyettes, az ezen poszton kéthetes munkatapasztalattal rendelkező Borisz Taraszjukkal, valamint az ungvári megyei adminisztráció vezetője Sz. I. Usztics, és a Zakarpatlisz konszern vezérigazgatója I. I. Herc. Szemerkélt, elég sok vezető tévétársaság újságírója jött el, és mi Budapesten és az egész világ előtt az ukrán himnusz közben felvontuk az ukrán lobogót.
Tíz évvel később a nagykövetség dolgozóit üdvözlő táviratában Ukrajna elnöke, L.D. Kucsma ezt írta: „Tiszta szívből köszöntelek ezen az ukrán diplomácia számára nevezetes napon – a független Ukrajna első nagykövetségének megnyitásának 10 éves évfordulója alkalmából. Meggyőződésem, hogy a nagykövetség által megszerzett nagy tapasztalat garanciát jelent Ukrajna érdekei számára, és a jövőben is méltóképpen képviseli államunkat a nemzetközi porondon.”
Taraszjuk magával hozta a konzuli munkához szükséges bélyegzőgyűjteményét, és ez volt minden, ami a minisztériumtól kitelt. De nekünk ennyi is elég volt, hogy elkezdjük a munkát a követségen.
Este az ukrán közösséggel ünnepélyesen megemlékeztünk Tarasz Sevcsenko évfordulójáról. Ez volt az első ilyen rendezvény, melyre Budapesten sor került. Kárpátaljáról hoztak vodkát, bort és különböző ételeket. Az est a volt Szovjet Kultúra Házában került megrendezésre, és gondoltuk, hogy az igazgató, G. Visinszkij biztosít számunkra edényeket és minden mást a fogadás megrendezéséhez. De néhány órával a koncert kezdete előtt kiderült, hogy semmit sem kapunk. Patthelyzet volt. Még szerencse, hogy volt a zsebemben negyvenezer forint, ami elég volt arra, hogy a szomszédos Astoria étteremben edényeket béreljünk.
Viselkedésének igen egyszerű oka volt – Abojimov nagykövet megtiltotta, hogy a „hoholoknak” (jelentése: ukrán ember, pejoratív kifejezés orosz szemszögből – szerk.) edényeket adjon. Mellesleg egy nappal a nagykövetség megnyitása előtt még részt vettem egy diplomáciai értekezleten, ahol a nagykövet gúnyos azt mondta: „Nos, Dmitro Ivanovics, azt mondják ma megnyitják a követséget?” Azt feleltem, hogy igen. „Na, na – a válasz hallatára – hát nyissák csak.”
De ez nem csupán irónia volt, mivel Abojimov meg volt róla győződve, hogy semmit sem tudok csinálni, hisz se pénzem, sem emberem és közlekedési eszközöm sincs. Tévedett, és ezért Moszkvától komoly megrovásban részesült, hogy nem tájékoztata időben az ukrán nagykövetség megnyitásáról. Emiatt, most már, mint az Orosz Föderáció nagykövete, Abojimov majd egy évig nem köszönt nekem.

Nem tudok nem megemlíteni még egy történetet, ami Abojimovval és velem esett meg. Már ideiglenes meghatalmazott voltam, és a magyarok mindent megtettek, hogy az elismerésükről biztosítsanak, mint a független Ukrajna képviselőjét. Abban az időben Magyarország védelmi minisztere hivatalos látogatást tett Ukrajnában, engem pedig meghívtak a Budapest melletti tököli katonai reptérre a delegáció fogadására. A követségen kértem egy autót, de olyat, amin van zászlótartó. A feleségem varrt egy ukrán zászlót és itt volt az alkalom, hogy használjuk. Amikor ezt meghallotta Abojimov, megtiltotta, hogy autót adjanak nekem, mert nem akarta, hogy orosz autón valaha is ukrán zászló lobogjon.
Számomra ez maga volt a tragédia. A magyarok várják Ukrajna képviselőjét, nekem pedig nincs autóm. És ekkor eszembe jutott a barátom István, aki a magyar nemzetbiztonság vezetője volt és egy egész garázs Mercedesszel rendelkezett. Szerencsére megvolt a telefonszáma, felhívtam és ő válaszolt. Tíz perc múlva a követség előtt állt egy fekete Mercedes. Kimentem, a sofőrnek odaadtam a zászlót és ő elkezdte kitűzni.
Abojimovnak akkor épp el volt törve a lába és mankóval járt, így kirendelte a garázsból a kocsit, de az ügyeletes gondnok úgy gondolta, hogy az ő Mercedese érkezett meg és értesítette a követet. Látni kellett volna Ivan Pavlovics arcát. Kijön, és ez a galád Tkacs az ő Mercedesére tűzi ki az ukrán zászlót. Csak amikor már elmentem látta meg a magyar rendszámot. Mit kapott szerencsétlen gondnok a fejére?!
Tehát a követséget létrehoztuk és elkezdtünk dolgozni. Ki az a mi? Én, mint ideiglenes megbízott és Vitalij Herc, a Liszbank munkatársa. Vitalijnak volt egy Zsigulija, amivel Budapestet jártuk. Az első látogatónk egy amerikai állampolgár volt. Vízumért jött. Volt egy kis tapasztalatom a konzuli munkában, így adtam neki egy űrlapot és miután kitöltötte beütöttem a vízumot az útlevelébe. A pecsét gumiból volt, amit fejjel lefelé nyomtam be. Amikor az amerikai meglátta, hogy neki van az 1. számú vízuma, ráadásul fordítva, mint kellene, az öröme határtalan volt.
…
Ukrajna első nagykövetségének megalakítása rendkívül nehéz ügy volt. A Külügyminisztériumnak nem volt kétoldalú diplomáciai tapasztalata, sem diplomaták, akik tudták volna, hogy mi is ez. Emlékszem, amikor M. P. Makarevics, a első miniszterhelyettes megkért, mint Ukrajna magyarországi ideiglenes ügyvivőjét, hogy a minisztérium hivatali munkatársainak mondjam el, mi is az a kétoldalú diplomácia. Egy óra alatt elmondtam, és még két óráig válaszoltam a kérdésekre. Az értekezlet résztvevői később mind Ukrajna nagykövetei lettek különböző országokban. Azonban engem segített a tapasztalat, amit a szovjet nagykövetségen szereztem, a szervező munkában való jártasság, amit a komszomol adott, valamint egyszerűen az élettapasztalat és, hogy a hazámért szerettem volna munkálkodni.
Hát miért is Magyarország lett az, az ország, amellyel elkezdődtek Ukrajna kétoldalú kapcsolatai.
Magyarország nagy hangsúlyt fektetett és fektet mai is a jószomszédi kapcsolatokra. Ez olyan magától értetődő, hogy a határos országok szoros külpolitikai környezetet alkotnak, ahol természetesen a hatékony együttműködés a béke és stabilitás záloga minden ország határain, valamint a folyamatos belső fejlődés, a szabad és változatos kommunikáció a külvilággal. Ukrajnának a függetlenné válás első lépéseitől kezdve fontos volt a baráti és jószomszédi viszony kialakítása kivétel nélkül az összes szomszédos állammal. Abban az időben a magyarok álltak leginkább készen egy ilyen együttműködésre.
Ezt több tényezők befolyásolta.
Magyarország hosszú ideig szenvedett keleti szomszédjától. A birodalom – legyen az orosz, vagy szovjet – mindig fenyegette Magyarország államiságát. A magyarok történelmi emlékezetéből kitörölhetetlen Oroszország szerepe a 1848-as forradalom leverésében, valamint a Szovjetunió szerepe az 1956-os forradalom elfojtásában. Így amikor felcsillant a remény, hogy a keleti határoknál a birodalom helyébe Ukrajna léphet, egy olyan állam, amely a demokratikus, európai fejlődés útját választja, akkor a magyarok természetesen mindent megtettek annak érdekében, hogy a remény valósággá váljon. A magyar politikusok és lakosok többsége megérti, hogy napjaink Európájában nem érdemes Magyarország trianoni békeszerződés folytán elvesztett területeinek visszacsatolásában bízni. Ezért a magyar nemzet egyesítése egyet jelent a nyelvi és kulturális egységgel, ami a nemzeti hagyományok megóvásán alapul. Így tehát, Ukrajnát, amelynek a területén közel 160 ezer magyar élt, olyan országnak tartották, ahol a legkedvezőbbek a viszonyok a magyarok szellemi egyesüléséhez. Nem véletlenül Magyarország először Ukrajnával írta alá a nemzeti kisebbségek védelméről szóló megállapodást, valamint létrehozták az Ukrán-magyar Vegyes Bizottságot a nemzeti kisebbségek kérdésének kezelésére, mely több, mint 17 éve sikeresen működik.

 Ahogy Ukrajna, úgy Magyarország is posztszocialista ország, melyek a fejlődés fő csapásirányának a piacgazdaságon alapuló demokratikus társadalom felépítését jelölte ki. Természetesen, a közös cél a jó együttműködés.
Mindkét ország deklarálta csatlakozási szándékát az európai és euroatlanti szervezethez. Magyarország folyamatosan támogatja Ukrajna európai és euroatlanti törekvéseit.
A geopolitikai tényező. A szomszédos Ukrajna és Magyarország a közép-kelet-európai régió országai. Szorosan összekapcsolódnak a védelem terén, tágabb értelemben – a haditól az ökológiáig. Gazdasági fejlődésükben fontos szerepet játszik az európai közlekedési hálózathoz való kapcsolódás – autó, vasút és vízi közlekedés terén.
A szocialista korszakban a két ország gazdasága meglehetősen összefonódott. Bár a KGST szétesése után Magyarország a nyugati országok felé orientálódott gazdasági téren, azért Ukrajna a magyarok számára továbbra is igen vonzó partner maradt. Hagyományosan a határ menti területeken fejlődik az együttműködés.
A két ország történelmi múltja nem terhelt konfliktusokkal és vitás kérdésekkel. Napjainkban is meglehetősen felhőtlenül alakulnak a kölcsönös kapcsolatok.
A legtöbb vitás nemzetközi kérdésben Ukrajna és Magyarország álláspontja gyakorlatilag megegyezik, vagy nagyon közeli. Ez lehetőséget ad mindkét ország külügyi hivatalának egységes irányvonalat követni a nemzetközi és a regionális szervezetekben egyaránt.
Ennek és más tényezőknek köszönhetően, tudatos, koordinált és céltudatos közös külpolitikával mindkét országnak, Ukrajnának és Magyarországnak is sikerült a 90-es években megteremteni egy integrált rendszer alapján a kölcsönösen előnyös és jószomszédi viszonyt. Ez magában foglalja a teljes körű ukrán-magyar együttműködés minden területét kivétel nélkül, és ennek végrehajtására a két ország kialakított egy hatékony kétoldalú, valamint nemzetközi szintű mechanizmust.
Fontos szerepet játszottak a személyes tényezők is. A 80-as évek végén a magyar Külügyminisztérium Szovjetunióért felelős hivatalának munkatársaként dolgozott Monori István – tapasztalt magyar diplomata, magasan képzett szakember és egyszerűen egy kedves ember. Ő segített nekem elkezdeni az ukrán-magyar együttműködést még a szovjet nagykövetségen. Én még nem hittem el, de ő már biztos volt benne, hogy Ukrajna hamarosan független állam lesz. A hivatalnál vele együtt dolgoztak még olyan fiatal diplomaták, mint Kontra Ferenc, Keskeny Ernő, Szűcs Szergej, akik szintén sokat tettek az ukrán-magyar kapcsolatok kibontakozásáért. Természetesen, egy ukrán származású diplomata jelenléte a szovjet követségen, aki a szovjet köztársaságokkal való kapcsolatokkal foglalkozott, szintén kedvező lehetőséget teremtett az ukrán diplomácia számára.
A kis kollektívánknak a kezdetektől fogva számos megpróbáltatással kellett szembenéznie.
1992 októberében Ungváron sor került az első találkozóra az ukrán elnök, Leonyid Kravcsuk és a magyar miniszterelnök, Antall József között. A repülők Munkácson szálltak le, mivel az ukrán elnök TU-134 gépét az ungvári reptér nem tudta fogadni. Először az ukrán gép szállt le, majd a magyar, ami egy katonai AN-26-os repülő volt. És amikor megfordult a szárnyával letörte az ukrán zászló rúdját. Természetesen minden újságíró, és voltak vagy harmincan, ezt lefényképezte. A tanácskozás után összehívtam az újságírókat és megkértem őket, hogy ne publikálják ezt a fényképet. Akkor még nem „tombolt” a demokrácia, és a kérésemnek volt súlya. A tárgyalások sikeresek voltak és a felek megállapodtak egy következő találkozóról Budapesten.
1993 decemberében elhunyt Antall József, az új korszak első magyar miniszterelnöke. Tudtam, hogy nagyon fontos, hogy a temetésre az ukrán elnök is eljöjjön. Sajnos, ezt Kijevben nem értették. Ennek egy oka volt: Antall József – miniszterelnök volt, míg L. M. Kravcsuk – elnök. És akkor mit tettem. Felhívtam a lengyel nagykövetet és megkérdeztem, hogy jön-e az elnöke. Azt felelte, hogy nem és ugyanezt kérdezte tőlem. Azt feleltem, hogy igen. A nap végén visszahívott Marek Kazminszkij és azt mondta, hogy az elnökük jön. Tiszta lelkiismerettel tájékoztattam Kijevet, hogy Budapestre jön a lengyel elnök. És így az elnökünk eljött, ami azért is fontos volt, mert a magyar fővárosban egy rendkívül fontos találkozóra került sor Al Gore-ral, az USA alelnökével, ahol elvi megállapodás született Ukrajna nukleáris leszereléséről.