A posztszovjet térségben súlyos vádakkal illették és illetik azokat a kollaboráns szervezeteket, amelyek a II. világháborúban a német oldalt támogatták. Ezzel párhuzamosan igyekeznek elterelni a figyelmet, illetve elhallgatni a náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal fenntartott, állami szintű politikai és gazdasági együttműködést, pedig ez utóbbi lényegesen kiterjedtebb volt, és befolyásolta a XX. századi történelem menetét, aminek végső következménye emberek millióinak halála volt.
A második világháború évtizedekre előre eldöntötte a világ jövőjét. Ma, a független Ukrajnában minden körülmények között tárgyilagos véleményt kell kialakítani arról a háborúról, amelyet tulajdonképpen két német eredetű eszmerendszer – a nemzeti szocializmus és a szovjet marxizmus – képviselői kezdeményeztek és robbantottak ki.
A neves orosz filozófusok írásait tartalmazó, 1909-ben megjelent Vehi (Mérföldkövek) nagy visszhangot keltett, és éles vitát gerjesztett értelmiségi körökben. Mihajlo Gerschenson, a kötet egyik szerzője Alkotói öntudat című cikkében megjegyezte: „Nem meglepő, hogy közgondolkodásunk története nem a belső fejlődés egyes szakaszaira, hanem ilyen vagy olyan idegen doktrínák uralkodásának korszakaira tagozódik? Schelingizmus, hegelizmus, saint-simonizmus, furrierizmus, pozitivizmus, marxizmus, nitscheizmus, újkantianizmus, Max, Avenarius, anarchizmus – bármelyik korszakot nézzük, csak idegen nevekkel találkozunk”. Az igazság az, hogy a Szovjetunió létrejötte a német marxista ideológiának köszönhető.
A nemzeti szocialista Németország, a marxista Szovjetunió és a fasiszta Olaszország létezésük teljes időtartama alatt szoros politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokat ápolt egymással. 1933. január 30-án, amikor Adolf Hitler lett Németország kancellárja, új szakasz vette kezdetét a német-szovjet kapcsolatokban. Az első lépést Hitler tette a Szovjetunió irányába 1933. május 5-én a Moszkvai Jegyzőkönyv (1931. június 24.) ratifikálásával, amely meghosszabbította az 1926-os kereskedelmi-gazdasági megállapodás hatályát. A nemzeti szocialisták központi sajtóorgánuma, a Völkischer Beobachter két cikkel is reagált a szerződés ratifikálására. Göbbels írta: „Németország nemzeti kormánya ezzel az aktussal demonstrálta, hogy a barátság szellemében szándékozik fenntartani és fejleszteni a politikai és gazdasági kapcsolatait a Szovjetunióval”.
Máig elhallgatják az a tényt, hogy Alfred Rosenberg, a Harmadik Birodalom hivatalos ideológusa, akinek a nevéhez köthető A XX. század mítosza című programadó írás is, és aki emberek millióinak elpusztításához járult hozzá, 1918-ban, a Szovjetunióban szerzett építész diplomát az akkori Műszaki Főiskolán, a későbbi Bauman Műszaki Egyetemen.
Ugyancsak kevesen tudnak arról is, hogy a Német Szocialista Munkáspártnak volt egy szovjetbarát baloldali frakciója. Ennek a tekintélyes eszmeáramlatnak olyan közismert személyiségek voltak a vezetői, mint a Strasser-fívérek és Göbbels, a birodalom későbbi szócsöve. Lelkes híve volt a göbbelsi politikának Richard Flisshess, aki Marx és Engels műveivel látta el a későbbi propagandaminisztert.
A német nemzeti szocializmus Ernst Jungerhez hasonló támogatói és ideológusai számára mintegy eszményképül szolgált a Szovjetunió. Erről tanúskodik alapművéből, A totális mozgósításból vett alábbi idézet: „A szovjet ötéves terv elsőként mutatta meg a világnak, miként kell egyetlen folyamatba terelni egy nagyhatalom együttes erőfeszítéseit”.
2011-ben a demokratikus világ megemlékezik a második világháború kitörésének 70. évfordulójáról. A világégést két ország, a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió robbantott ki azzal, hogy két oldalról lerohanta Lengyelországot. 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 45 perckor a német csapatok három irányból indítottak támadást Lengyelország ellen. A lengyel hadsereg semmit sem tudott felvonultatni Guderián harckocsijaival szemben. A kialakult helyzetben a Szovjetunió a hitleri Németországgal 1939. augusztus 23-án, 10 évre kötött szerződés szellemében cselekedett.
Az 1939 nyarán folytatott szovjet-német tárgyalások arról tanúskodtak, hogy Moszkva külpolitikájának elsődleges célja katonai-területi igényeinek kielégítése volt. A szövetséges kiválasztásában elsősorban az vezérelte, hogy melyik országtól kaphat biankó csekket a szomszédos államokkal szembeni diktátum és erőszak véghezviteléhez. Ezt a szövetséges Németország jelentette számára.

A szovjet vezetés tisztában volt Hitler imperialista célkitűzéseivel és tudta, hogy kivel kötött szövetséget: Hitler: Mein Kampf című művét orosz nyelvre először a 20-as évek végén, a Politikai Bizottság tagjai számára fordították le. Tehát jóval Hitler hatalomra kerülése előtt. A könyvet Karl Radek – 1920 és 1924 között a Komintern végrehajtó bizottságának tagja – fordította.
Sztálin rátalált a megoldásra: Szovjetunió és Németország aláírta azt a barátsági és megnemtámadási szerződést, amely megteremtette a második világháború kitörésének feltételeit, és „Molotov-Ribbentrop”paktumként került be a világtörténelembe.
A nagyköveti és miniszteri szinten folytatott tárgyalásokat követően került sor Hitler és Sztálin táviratváltására.
Hitler 1939. augusztus 20-án kelt távirata:
„Sztálin Úrnak, Moszkva
1. Őszintén üdvözlöm az új német-szovjet kereskedelmi megállapodást, mint a német-szovjet kapcsolatok átalakításának első lépcsőfokát.
2. A Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződés hosszú távon meghatározza számomra Németország politikáját. Éppen ezért Németország megújítja azt a politikai vonalat, amely mindkét állam számára hasznos volt az elmúlt évszázadokban. A kialakult helyzetben a birodalmi kormány a messzire vezető változásokkal teljes összhangban fog cselekedni.
3. Átveszem Molotov külügyminiszter révén hozzám eljuttatott megnemtámadási paktumot, és létfontosságúnak tekintem mielőbb tisztázni az ezzel összefüggésben felmerülő kérdéseket.
4. Meggyőződésem, hogy a szovjet kormány által igényelt kiegészítő jegyzőkönyv rövid időn belül elkészülhet.
5. Németország és Lengyelország között elviselhetetlenné vált a feszültség. Lengyelországnak a nagyhatalmakkal szemben tanúsított magatartása bármelyik napon válsághelyzethez vezethet. Németország, számolva ennek valószínűségével kész a rendelkezésére álló eszközeivel megvédeni az állam érdekeit.
6. Véleményem szerint – tekintettel mindkét fél szándékára – ne vesztegessük az időt, és mielőbb nyissuk meg együttműködésünk új szakaszát. Ezért újfent javasolom, hogy augusztus 22-én, kedden, de legkésőbb augusztus 23-án, szerdán fogadja külügyminiszteremet…
Adolf Hitler”
1939. augusztus 21-én Sztálin a következőket válaszolta Hitlernek:
„Adolf Hitler Úrnak, a Német Állam kancellárjának
Levelét köszönöm.
Remélem, hogy a német-szovjet megnemtámadási szerződés fordulópontot jelent az országaink közötti politikai kapcsolatok javítása tekintetében.
Országaink népeinek békés kapcsolatrendszerre van szükségük. A német kormány hajlandósága a megnemtámadási szerződés aláírására megalapozza a feszültség felszámolását, a béke és az együttműködés feltételeinek megteremtését országaink között.
A szovjet kormány felhatalmazott annak közlésére, hogy augusztus 23-án kész Moszkvában fogadni Ribbentrop urat.
J. Sztálin”
Ribbentrop 1939. augusztus 23-án megérkezett Moszkvába. Von Schullenburg német nagykövet jelenlétében, a legmagasabb szinten fogadta őt Sztálin és Molotov. Később Ribbentrop elmondta, hogy Sztálin és Molotov „nagyon kedvesek” voltak vele, és úgy érezte, mintha „régi párttársai között lett volna”. Az is igaz, hogy volt olyan pillanat, amikor Ribbentrop kissé kényelmetlenül érezte magát, konkrétan: amikor az általa összeállított „Komintern-ellenes paktum” került szóba. „Sztálin jóindulatú magatartása azonban enyhítette a nyugtalanságomat. Kijelentette, hogy ez a szerződés nem a Szovjetunió ellen, hanem a nyugati demokráciák ellen irányul… Sztálin kijelentette, hogy a Komintern-ellenes paktum elsősorban a londoni City-ben és az angol kiskerekedők körében okozhat nyugtalanságot”. Ribbentrop egyetértett ezzel, és viccelődve hozzátette: „Sztálin urat kevésbé izgatja a Komintern-ellenes paktum, mint a londoni City-t és az angol kiskereskedőket”!
A tárgyalások során Sztálin javasolta, hogy a következő pohárköszöntőt a Führernek címezzék: „Tudom, mennyire szereti vezérét a német nép, ezért is ürítem poharam az egészségére”! Molotov a birodalmi külügyminiszter és von Schullenburg nagykövet egészségére emelte poharát. Molotov Sztálint is felköszöntötte, megjegyezvén, hogy Sztálin volt az, aki márciusban elmondott beszédével elindította azt a fordulatot a nemzeti szocialista Németország és a kommunista Szovjetunió között, amelynek eredményeképpen baráti irányba fordult a két ország kapcsolatrendszere, s amit jól fogadtak Németországban is. A találkozó végén Sztálin a következő szavakat intézte a birodalmi külügyminiszterhez: „A Szovjetunió nagyon komolyan veszi a paktumot, és kész becsületszóra megfogadni, hogy nem csapja be partnerét”. Sztálin pohárköszöntője nem volt üres frázis: a Ribbentroppal folytatott megbeszélésen kimondott szavaihoz kivételes pedantériával ragaszkodott is. A találkozó eredményeképpen a Legfelső Tanács rendkívüli ülésszakán (1939. augusztus 31.) ratifikálták a szovjet-német megnemtámadási szerződést.

Sztálinnak érdeke volt a háború kitörésének elodázása. „Tudtuk, hogy a háború itt van a kertek alatt, és azt is, hogy gyengébbek vagyunk, mint Németország, és hátrálásra kényszerülhetünk. Csak az volt kérdéses, meddig hátrálunk: Szmolenszkig vagy Moszkváig. Erről többször is beszéltünk…” – ismerte el Molotov a háború után.
A Münchener Neue Nachrichten német nemzeti szocialista napilap a következőket írta akkoriban: „A paktum aláírásával Németország biztonságos hátországot teremtett magának azzal, hogy figyelembe vette az első világháború többfrontos harcának tapasztalatait. A Lengyelország, Norvégia, Hollandia, Belgium és Dél-Franciaország elleni győzedelmes hadjárat sokkal több gondot okozott volna, ha nincs a német-szovjet szerződés. A szerződésnek köszönhetően volt sikeres a nyugati előrenyomulás”.
A szovjet sajtó is beszámolt a háborús eseményekről. 1939. szeptember 2-án a Pravda közreadta a TASZSZ közleményét: „Berlin, szeptember 1. (TASZSZ). A német tájékoztatási hivatal jelentése szerint a német csapatok a vezérkar parancsára ma reggel több ponton átlépték a német-lengyel határt. A német légierő egységei is felszálltak, hogy különböző lengyelországi objektumokat bombázzanak”.
1939. szeptember 9-én Molotov az alábbi szövegű rádióüzenetet küldte Ribbentropnak: „Megkaptam értesítését, miszerint a német csapatok bevonultak Lengyelországba. Kérem, tolmácsolja üdvözletemet és jókívánságaimat a Német Birodalom kormányának. Molotov”.
A Szovjetunióval diplomáciai kapcsolatban álló országokban szolgálatot teljesítő nagyköveteknek küldött, 1939. szeptember 17-i keltezésű kormányzati jegyzék arra szolgál bizonyítékul, hogy a Szovjetunió helyesli szövetségese, a hitleri Németország cselekedeteit: „A lengyel-német háború rávilágított a lengyel állam belső életképtelenségére… A magára hagyatott, vezetés nélkül maradt Lengyelország számos, a Szovjetunióra veszélyt jelentő esetlegesség és meglepetés kényelmes terepévé vált. A mindeddig semleges magatartást tanúsító Szovjetunió nem szemlélheti tovább közönnyel ezeket a tényeket. A szovjet kormány az iránt sem maradhat közömbös, hogy Lengyelországban élő testvérei, az ukránok és a fehéroroszok kiszolgáltassanak a sors kénye-kedvének, és védtelenek legyenek. A kialakult helyzetből következően a szovjet kormány utasította a Vörös Hadsereg Főparancsnokságát, hogy adja ki a parancsot a csapatoknak a határ átlépésére, a nyugat-ukrajnai és nyugat-fehéroroszországi lakosság életének és javainak megvédésére.
Ezzel egy időben a szovjet kormány minden szükséges intézkedést megtett annak érdekében, hogy kimenekítse a lengyel népet abból az iszonyatos háborúból, amelybe korlátolt vezetői sodorták, és biztosítsa számukra a békés életet.
Nagykövet Úr, fogadja őszinte nagyrabecsülésemet.
V. Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa”.
1939. szeptember 27-én Ribbentrop újra Moszkvába utazott, és szeptember 28-án Molotovval aláírták az új szovjet-német barátsági és határszerződést. Ez a megállapodás hivatalosan és jogilag is szentesítette Lengyelország felosztását Németország és a Szovjetunió között. A szerződéshez egy térképet is mellékeltek, amelyen Sztálin és Ribbentrop aláírásával hitelesítve jelölték be az új határokat. Egy napra rá titkos tárgyalásokat folytattak a Hadügyi Népbiztosság és a német szárazföldi haderő parancsnokságának képviselői. Szovjet részről a tárgyaláson Vorosilov hadügyi népbiztos és Saposnyikov I. osztályú hadseregparancsnok, a Vörös Hadsereg Főparancsnokságának vezetője vett részt. A német felet Köstring tábornok, Aschenbrenner tábornok és Krebs főhadnagy képviselte. Megállapodtak arról, hogy mindkét hadsereg egységeit átcsoportosítják Lengyelország nyugati határaihoz, egyeztették a csapatmozgások menetrendjét és a csapatok állomásoztatási rendjét az elfoglalandó területeken.
Lengyelország nyolcadik felosztásának eredményeképpen a Szovjetunióhoz került 202 069 négyzetkilométernyi lengyel terület 13,2 millió lakossal. Szovjet alattvalóvá lett 5,2 millió (38%) lengyel, 4,9 millió (37,2%) ukrán, 1,9 millió fehérorosz és 1,1 millió (8%) zsidó nemzetiségű lakos. Itt szeretnék kitérni arra, hogy 1920-tól kezdődően Lengyelországban az Ukrán Katonai Szervezet – Ukrán Nacionalisták Szervezete (UVO-OUN) elindította a küzdelmet az önálló ukrán államiságért az ukrán etnikum által lakott, lengyel megszállás alatt álló területeken.
Németország a harcokban 16 500 katonát veszített, a Szovjetuniónak közel 3 ezer halottja és 8-10 ezer sebesültje volt. 250 ezer lengyel került hadifogságba, akiket a Szovjetunióban létrehozott ideiglenes koncentrációs táborokban helyeztek el. A lágerekben – a Katynban, Sztarobelszkben és Harkovban kivégzetteken kívül – 105 ezren pusztultak el.
A Lengyelország felett aratott német és szovjet győzelmet követően Grodnóban, Kovelben, Pinszkben és Bresztben közös katonai díszszemlét tartott a Vörös Hadsereg és a Wermacht. A legjelentősebb parádén felvonulókat Bresztben Szemjon Krivosejin szovjet parancsnok és Heinz Wilhelm Guderian köszöntötte. Guderian így emlékezett az eseményre: „A lengyelországi hadjárat volt harckocsizó egységeim tűzkeresztsége. Arra a következetésre jutottam, hogy kitűnően helytálltak, és igazolták a létrehozásukra fordított erőfeszítéseket”. „Breszti tartózkodásunk búcsú díszszemlével és ünnepélyes zászlócserével ért véget, amelyen Krivosejin tábornok is részt vett”. Ez a fényképeken és filmszalagokon is megörökített díszszemle a két totális rendszer közötti egyetértés bizonyítéka.
A Szovjetunió nevében Molotov elemezte a paktum aláírása nyomán kialakult nemzetközi helyzetet: „Köztudott, hogy az utóbbi néhány hónapban új, konkrét tartalmat, új értelmet nyertek az olyan kifejezések, mint az „agresszió” vagy „agresszor”… Európa nagyhatalmairól szólva, most azt is elmondhatjuk, hogy Németország olyan állam, amely  szeretné mielőbb befejezni a háborút, ezzel szemben az agressziót tegnap még elítélő Anglia és Franciaország a háború folytatását támogatja, és ellenzi a békekötést. Amint látjuk, a szerepek felcserélődtek… A hitlerizmus eszmevilágát, mint bármely más eszmerendszert el lehet fogadni és lehet tagadni is. Politikai nézőpont kérdése… De nemcsak értelmetlen, hanem bűn is egy olyan háború kiterjesztése, amelynek célja „a hitlerizmus megsemmisítése”.
Amikor a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót, 1941. július 3-i rádióbeszédében Sztálin megjegyezte: „Felteszem a kérdést: hogyan fordulhatott elő, hogy a szovjet kormány megnemtámadási szerződést kötött olyan hitszegő emberekkel, szörnyetegekkel, mint Hitler és Ribbentrop? Vajon a szovjet kormány nem követett el hibát? Persze, hogy nem! A megnemtámadási szerződés két állam békeszerződése. Ilyen szerződést ajánlott nekünk 1939-ben Németország. Vajon a szovjet kormány visszautasíthatott egy ilyen ajánlatot? Úgy gondolom, hogy egyetlen békeszerető állam sem mondhatott volna le egy szomszédos állammal kötendő békeszerződésről, még akkor sem, ha az ajánlattevő állam élén olyan szörnyetegek és emberevők állnak, mint Hitler és Ribbentrop. Természetesen kizárólag olyan megkerülhetetlen feltételekkel, ha a békeszerződés sem közvetlenül, sem pedig közvetve nem sérti a békeszerető állam területi épségét, függetlenségét és becsületét. Mint ismeretes, Németország és a Szovjetunió megnemtámadási szerződése éppen ilyen volt.
Mit nyertünk azzal, hogy megnemtámadási szerződést kötöttünk Németországgal? Másfél évre biztosítottuk országunk számára a békét, és lehetővé tettük az ellenállás erőinek felkészítését arra az eshetőségre, ha a náci Németország a paktum ellenére is megkockáztatná országunk megtámadását. Számunkra ez egyértelmű nyereség volt, Németország szempontjából pedig veszteség. (J. Sztálin: A Szovjetunió nagy honvédő háborújáról. Moszkva, 1946. 11. old.)

Heinz Guderian, Hitler terveinek egyik legelkötelezettebb végrehajtója a 20-as évek közepén, Kazanyban kötött ismeretséget a Szovjetunióval, az ottani harckocsizó kiképző központ, a „Káma objektum” szervezésekor. A Kazany közelében létrehozandó, szovjet és német szakemberek közös képzését ellátó intézmény létesítésére vonatkozó szerződést 1925-ben írták alá, és 1926. október 2-án ratifikálták Moszkvában. A ratifikációs okiratot német részről von der Lit-Tomsen ezredes, a Vörös Hadsereg részéről pedig J. Berzin írta alá. Az iskola a Kazany mellett állomásozó margopoli ezred egykori laktanyájának területén alakult meg. A katonai telephely egy kis katonai városkából, lőterekből és harckocsi gyakorlóterepekből állt. Heinz Guderian ellátogatott a cseljabinszki harckocsizó iskola kazanyi részlegéhez. Egy német tábornok visszaemlékezései című memoárjában (2007-ben, Moszkvában is kiadták) írja: „1926-tól volt külföldön egy gyakorlóterepünk, ahol kipróbálhattuk az új, német harckocsikat”. (24. old.)
A kazanyi iskolában képezték a harckocsizók tisztikarát. Az eszközök Németországban készültek. A Krupp, a Rheinmetal és az Erchart német cégek titkos megbízást kaptak a főparancsnokságtól arra, hogy gyártsanak könnyű és közepes harckocsikat. A harckocsik szétszerelt állapotban érkeztek Kazanyba, ahol az összeszerelésüket is megtanulták a jövendő tisztek. Hat darab 23 tonnás, 75 mm-es löveggel felszerelt és három 12 tonnás, 37 mm-es löveggel ellátott harckocsit rendeltek 1928-ban a „Káma objektum” számára. A németek használták a brit gyártmányú Karl-Lloyd márkájú könnyű harckocsikat is, amelyeket a szovjet vezetés bocsátott rendelkezésükre.
Az iskola elméleti tanári kara kizárólag németekből állt. A gyakorlati tárgyak oktatásába folyamatosan bekapcsolódtak a szovjet oktatók is. A német tisztek, akik ideiglenes felmentést kaptak a katonai szolgálat alól, a Szovjetunióban zajló gyakorlati oktatást összehangolták a berlini téli kurzusokkal. A németek Lengyelországon át, vonattal utaztak Kazanyba a saját nevükre szóló útlevéllel, de a foglalkozási rovatban kitalált szakma szerepelt. A konspirációval összefüggő kérdéseket a felek már a „Káma” létesítésére vonatkozó szerződésben rögzítették. Az iskolában a német tisztek a Vörös Hadsereg tiszti egyenruháját viselték.
Összesen mintegy 250 magasan kvalifikált harckocsizó végzett az iskolában, és nagy részük részt vett a Szovjetunió elleni harci cselekményekben. Az iskola tevékenységét a „közlekedési felügyelet” és a birodalmi hadsereg 6. számú felügyelete tartotta ellenőrzése alatt. A Vörös Hadseregen belül az iskola „a légierő tanfolyama” fedőnevet viselte.
Legalább ilyen intenzív volt az együttműködés Németország és a Szovjetunió között a légierő pilótáinak felkészítésében is. 1925. április 15-én, Moszkvában írták alá azt a jegyzőkönyvet, amelynek értelmében Lipeckben kiképző központot és raktárbázist létesítenek. A létesítmény tervezése már 1924-ben elkezdődött, amikor megszüntették a képzést a tulajdonképpen még el sem indult szovjet Repülőtiszti Főiskolán. Ennek az oktatási intézménynek a bázisán kezdték kiépíteni a német pilótaiskolát, amelyet a vörös légierő munkás-paraszt egységeként tartottak nyilván. A szervezés és a vezetés teljesen német kézben volt, és a német főparancsnokság által 1924-ben, Berlinben kidolgozott, egységes német képzési tervnek felelt meg.
A légi kiképző központ létrehozását a német védelmi hivatal ún. „1. számú légügyi felügyelete” irányította. Németország már 1923-ban megvásárolta a központ számára a Fokker hollandiai részlegétől 100 D-XIII típusú vadászgépet. A gépek felét 1925. június 28-án indították útnak az Edmund Hugo Stinnes gőzhajóval Leningrádba. A németek a cég hollandiai és angliai kirendeltségeitől bombázókat és szállítógépeket is vásároltak.
A szerződés értelmében a képzésben nemcsak német, hanem szovjet pilóták és műszaki alkalmazottak is részt vettek. A német tisztek 5-6 hónapot töltöttek a bázison, utána hazamentek. A német vezetőnek szovjet helyettese volt, aki a Vörös Hadsereg teljhatalmú megbízottja volt, és koordinálta a vendég személyzet és a fogadó ország közötti kapcsolatokat. Az iskola ingyen használta a repülőtereket és berendezéseket, az objektum felszerelésének minden költségét a német fél állta.
1926-ban beszámoltak Sztálinnak az iskola működéséről, és a szovjet fél részére származó előnyökről. A képzés teljes gőzzel 1927-ben indult be. Lipeckben intenzív próbarepüléseket végeztek az új harci gépekkel, kipróbálták a gépek felszerelését és fegyverzetét. A próbák eredményeképpen a német hadsereg több új típusú repülőgépet állított hadrendbe. Az iskolában 700 pilótát képeztek ki, köztük 450 különböző rangfokozatú német repülőtisztet. Közülük többen – K. Schtudent, H. Jenoschek, W. Wimmer, O. Desloch és mások – a hitleri Luftwaffe gerincét képezték. A lipecki létesítmény volt a birodalmi hadsereg legdrágább objektuma a Szovjetunió területén. Évente 2 millió márkát költöttek a fenntartására – 10 év alatt mintegy 20 milliót. A Reichstag költségvetési bizottságának adatai szerint a német hadügyminisztérium teljes, 73,7 millió márkás fegyverkezési költségvetéséből 5,7 milliót költöttek a harckocsizók és pilóták Szovjetunióban történő kiképzésére.
A hitleri Németország és a Szovjetunió intenzív gazdasági együttműködésére utal O. Sevjakov történész professzor, a Szovjet Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatója (Voproszi Isztorii, 4-5. szám, 1991.) a Szovjet-német gazdasági kapcsolatok: 1939-1941 című cikkében: „A két világháború közötti években Németország több alkalommal is hitelt nyújtott a Szovjetuniónak: 1925-ben, 1926-ban és 1931-ben összesen 700 millió márkát, 1935-ben pedig 200 millió márkát”.