Az Ukrán Népköztársaság Központi Tanácsa 1918. január 22-én adta közre a IV. Univerzálét, amelyben kihirdette a szakítást a bolsevik Oroszországgal és a független ukrán állam létrejöttét.
Egyébként Lenin az ukrán néphez intézet kiáltványában már 1917-ben kinyilvánította, hogy Szovjet Oroszország nem békél meg a független Ukrajna létezésével. A szovjet köztársaság harkovi kikiáltását követően, már 1917 decemberében kezdetét vette az UNK elleni nyílt agresszió. Antonov-Ovszijenko és Mihajlo Muravjov parancsnoksága alatt moszkvai vöröskatonákból és a Balti Flotta petrográdi matrózaiból verbuválódott, több ezer katonát számláló bolsevik egységek támadást indítottak Ukrajna ellen. 1917. december végére már a szovjetek voltak hatalmon a harkovi, katerinoszlávi és poltavai kormányzóságokban. A következő célpont Kijev volt. Ukrajnának békét kellett kötnie a többi állammal, ha vissza akarta verni az agressziót. A Központi Tanács küldöttséget menesztett Breszt-Litovszkba, ahol Trojickij már tárgyalt a bolsevik Oroszország nevében. A Központi Tanács szempontjából fontos volt, hogy a tárgyalások és a békeszerződés megkötésének idejére megtartsák Kijevet. Ugyanakkor a Központi Tanácshoz hű ukrán hadsereg rendkívül rossz állapotban volt. A katonák belefáradtak a harcokba, demoralizálódtak, amihez az is hozzájárult, hogy soraikban sikeres propagandamunkát fejtettek ki a szovjet agitátorok, több egységet átcsábítva az oldalukra. 1917 nyarán még közel 300 ezres sereg támogatta a Központi Tanácsot, ám 1918 januárjára már alig 15 ezren maradtak.
Eközben Muravjov hatezres bolsevik sereg élén elindította a támadást a főváros ellen. A csapatok egy része a Harkov-Poltava-Kijev, a másik a Kurszk-Baszmacs-Kijev útvonalon – vasúton – közelített. Ilyen körülmények között a Központi Tanács egyetlen reménysége a kijevi hazafias diákifjúság maradt. Az Új Tanács az alábbi felhívással fordult a diákokhoz: „Hazán vészterhes időket él át. Fekete varjúként telepedett Ukrajnánkra az orosz bolsevik, rabló horda, amely szinte naponta foglal el újabb és újabb területeket, és a mindenkitől elszigetelt Ukrajna végül nagyon szorult helyzetbe kerülhet. A Szt. Volodimir egyetem vezetésének ukrán frakciója felszólítja a felsőoktatásban tanuló ukrán hallgatókat, hogy haladéktalanul siessenek hazájuk és nemzetük segítségére, egy emberként álljanak az ukrán szabadságharcosok zászlaja alá, és szálljanak szembe a támadókkal, akik meg akarnak fojtani mindent, amit hosszantartó, nehéz és hősies munkával teremtettünk. Bármi áron meg kell állítani azt a hadjáratot, amely romba döntheti, és örök függőségbe taszíthatja Ukrajnát…”  
1917. december közepétől Ukrajna északi határát az 1. számú kijevi Bohdan Hmelnyickij katonaiskola hallgatóiból szervezett négy század védte Baszmacs állomásnál Averkij Honcsarenko százados vezetésével. Az ukrán egységek készültek a határok védelmére. A bolsevik veszély elhárítása érdekében és a védők megsegítésére 1918. január 27-én még egy kijevi diákszázad érkezett Kruti alá. Bár a Kijevtől 130 km-re északkeletre eső településnél felsorakozott egység mind felkészültségét, mind pedig fegyverzetét tekintve gyenge volt, érkezésük mégis képes volt felizzítani a védők harci kedvét.
Mindent egybevetve, az ukrán egységek mindössze 16 golyószóróval és egy saját maguk által barkácsolt páncélvonatból – egy vasúti kocsi platójára szerelt géppuska – állt. Averkij Honcsarenko, tekintettel arra, hogy Baszmacsban számosan voltak a bolsevikok hívei, ott nem kívánt szembe szállni az ellenséggel, és visszavonta egységeit Kruti vasútállomására, ahol elfoglalták a védelmi állásokat. Az állomástól alig néhány száz méterre elfoglalt állásokat jól előkészítették a küzdelemre. A jobbszárnyat védte a töltés, a balszárnyon pedig a katonák és a diákszázad elkezdte ásni a lövészárkot. A bolsevikok január 27-én indították el a támadást, 5 km hosszú frontvonalat nyitva. Államiságunkat velük szemben 500 fiatal katona és 20 tiszt védte, mindösszesen 3 km hosszú vonalon.

A támadást Remnyov tengerészeinek élcsapata (mintegy kétezren) indította. Kruti védői géppuskatűzzel fogadták a támadókat. Az ukrán katonákat támogatta a páncélvonat, amely időről-időre az ellenség hátába került, és onnan támadta állásait. Csata közben egy másik géppuska is került a platóra, amellyel a hős Loscsenko százados tartóztatta fel a támadókat. A harcok során a helyi szabad kozákok 80 önkéntese is felsorakozott a védők oldalán. A megszállók – a halottakra és sebesültekre való tekintet nélkül – makacsul törtek előre. Az ütközet késő éjszakáig tartott. Az ukránok több támadást is visszavertek, jelentős veszteségeket szenvedtek el, de a vörösöknek nem sikerült menetből elfoglalni Krutit. Remnyov támogatására megérkeztek Muravjov újabb egységei, és a csernyigovi vasútvonal felől pedig egy ellenséges páncélvonat, amely hátba támadta a hős védőket. Eközben fogytán volt a diákok és junkerek lőszere. Fennállt a körülzárás veszélye, amelyből az egyetlen kiút a katonavonat felé vezetett. „Mindaz, ami megmaradt, kevésnek bizonyult az ellenség folyamatos támadásai közepette; egy percnyi pihenőnk sem volt, éppen ezért, és a további emberveszteségek elkerülése végett vissza kellett vonni az egységeket, hogy később bármi áron egyesülhessünk Szimon Petljura „fekete hajdamakjaival” – írta visszaemlékezéseiben Averkij Honcsarenko, a védők parancsnoka. – Petljuráék már Brovari állomásnál voltak, és készítették állásaikat”. A junkerek a töltés védelmében vonultak vissza, a diákok előtt és mögött azonban nyílt volt a terep. Andrij Omelcsenko százados úgy döntött, hogy előbb kézitusában készteti meghátrálásra az ellenséget, és csak azután vonul vissza. Az összecsapás sikertelen volt, a századnak nagyok voltak a veszteségei, és maga Omelcsenko is elesett. Az ádáz csata után az ukrán egységeknek – halottaikkal és sebesültjeikkel – sikerült a vonattal visszavonulni. A vöröskatonák nem tudták utolérni a visszavonulókat, illetve folytatni a támadást, mert Krutiban már korábban felszedték a síneket. Muravjov csapatainak gyors előretörését Kijevbe a diákok által, az egyenlőtlen küzdelemben tanúsított önfeláldozó hősiesség akadályozta meg.
A harc hevében fogságba esett egy 30 diákból álló szakasz. Visszavonulás közben, a szürkületben eltévedtek, és Kruti állomáson kötöttek ki, amelyet akkora már elfoglalt az ellenség. A szemtanúk szerint a diákokat állati kegyetlenséggel lemészárolták. Az ifjú hősök Még nem halt meg Ukrajna kezdetű dallal az ajkukon mentek a halálba. A helyieknek egy ideig azt is megtiltották, hogy eltemessék a halottakat. „Így ért véget a kruti csata – írta Averkij Honcsarenko százados. – Veszteségeink: 250 fiatalember, egy szakasznyi diák (30 ember) és 10 tiszt. Fiataljaink teljesítették a katonai parancsot, az elesettek emlékét dicsfény övezi, és példaképei ők a jövendő nemzedékeknek!”
Brovariba érkezvén, Kruti védőinek és Szimon Petljura egységeinek fel kellett adni állásaikat, hogy haladéktalanul a Központi Tanács segítségére siethessenek. Január 29-én, Muravjov csapatainak támadásával összhangban a kijevi Arzenál gyárban fegyveres felkelést robbantottak ki a bolsevikok. A lázadást négy nap leforgása alatt – február 1-je és 4-ke között – elfojtották.

Muravjov csapatai csak február 5-én érkeztek Kijev alá, rettenetes ágyútüzet zúdítva a városra. Muravjovék február 9-én foglalták el a várost, és véres leszámolásba kezdtek a védtelen lakossággal szemben. Nem hivatalos adatok szerint 5 ezer embert gyilkoltak meg. A nyílt utcán lőttek agyon mindenkit, aki ukránul beszélt és rokonszenvezett a Központi Tanáccsal.
Ezzel párhuzamosan, 1918. február 9-én, csupán néhány órával azután, hogy hírül adták a Központi Tanács visszavonulását Kijevből, a Tanács képviselői Breszt-Litovszkban aláírták a megállapodást a központi hatalmakkal, melynek értelmében a németek katonai segítséget ígértek a Központi Tanácsnak, az aláíró államoknak szállítandó, jelentős mennyiségű élelmiszerért cserébe. A német csapatok segítségével az UNK kormánya március 2-án visszatérhetett a bolsevikoktól felszabadított Kijevbe.
A Központi Tanács 1918. március 19-ei határozata értelmében a 27 meggyilkolt diákot Kijevbe szállították, és katonai tiszteletadással helyezték örök nyugalomra Aszkold sírjában. Búcsúztatójában Mihajlo Hrusevszkij a következőket mondta: „Az ukrán nemzet mostanáig hitte, hogy lehetősége van a fejlődésre az új, demokratikus Oroszországban. A történtek után azonban Ukrajnának nincs közös útja Oroszországgal, lett légyen ez az út akár reakciós, akár forradalmi…”
Kruti ifjú védőinek hőstette mindörökre úgy került be az ukránok függetlenségi harcának krónikájába, mint a becsület és nemzetünk megtörhetetlen szellemének tanúbizonysága. A hivatalosság évtizedekig hallgatott a kruti ütközetről. A nemzet azonban mindvégig őrizte a Haza ifjú védelmezőinek emlékét. Cselekedeteikről visszaemlékezések íródtak, versek és dalok születtek, a 90-es években pedig az Ukrán Népi Mozgalom fakeresztet állított Aszkold sírján. 2006-ban, Viktor Juscsenko államfő jelenlétében avatták fel Kruti állomáson a hősök emlékhelyét. Egy 7 méter magas halmon egy 10 méter magas vörös oszlop áll, a Kijevi Egyetem vörös épületének portikuszát díszítő egyik oszlop másolata, hiszen ebből az intézményből került ki Kruti védőinek többsége. A dombocska lábánál egy kis kápolna áll, az emlékmű közvetlen közelében pedig egy kereszt alakú tavacska látható. Az utóbbi években január 29-én, állami szinten is megemlékeznek a kruti hősökről.

Nagyija Muzicsuk