06. 30. Hétfő
Szia, kedvesem, most tudok írni Neked.
Emlékszel, meséltem Neked Magyarországról? Majdnem Európa közepe. Valamikor a nálunk volt közepe, a Kárpátok ukrán részében, aztán a geológusok és térképészek kézbe vették az eszközeiket és újramérték – és így Európa közepe valahova északabbra került, valahova a Baltikumba… Vagy senki nem is mért semmit… Csak úgy eldöntötték, hogy a centrumban könnyebb lesz a költségvetésnek, az embereknek, a politikusoknak… Egy szóval Magyarország – a centrumban van. Ha a térképre nézek, így is néz ki. Aztán eszembe jut, hogy Európához hozzátartozik Oroszország is – vizuálisan Ázsia határa keletre tolódik – a központ elmozdul…A franc essen abba centrumba! Hogy nem bír a helyén maradni! És különben is, ki találta ki ezeket a határokat?! Éltünk volna tovább békében, és boldogan osztoztunk volna tovább az erdőkön és mezőkön. Bocsáss meg. Ez úgy szívből jött.
Szóval, így.
Magyarország – hallottál róla valamikor? Azt mondták, hogy a magyarok egyáltalán nem hasonlítanak ránk, és olyan a nyelvük, hogy Európában senki sem érti őket. Minket sem ért senki – és mégis élünk. De ez egy másik téma… Saját nyelvünk és saját következményekkel.
A nagymamámnak volt egy testvére Janka, aki a második világháború után kiutazott Lengyelországba. Ott (vagy még itt, Ukrajnában, vagy már ott – a Harmadik Köztársaságban) udvarolt neki valami magyar. Nem túl magas. Azt mondta rá „kicsi mágyár”. Nem tudom ez mit jelent, kedvesem, nem tudom. Lehet, hogy valami sértő, vagy közömbös – megtudom és elmondom.
És most azon gondolkodom: milyen is ez a Magyarország? Már eltöltöttem itt egy pár órát.
…Pár perccel azelőtt, hogy vonattal elhagytuk Lvivet, esni kezdett. Olyan fülledt volt előtte a levegő… Amikor elkezdett zuhogni, hirtelen nem voltak emberek a peronon a vagonok mellett. Mintha valahova eltűntek volna. De lehet, hogy mindenki erre a vonatra szállt fel, az eső elől menekülve – a forró Magyarországra, vagy még inkább a napfényes Olaszországba?
Kiadós eső. Mielőtt elindultunk rám tört a nosztalgia. Az átjáróban a homlokomat az ablaknak támasztottam.

07. 01. Kedd
Minden felfelé ívvel. Mint a létrán – út vezet az Istenhez, az égbe, egy kellemesebb légkörű szobába és a szúnyogokhoz a plafonon. És komolyan, úgy van, hogy: a korábbi tetteid, nevetségesnek tűnnek, összehasonlítva azzal, amit ma kell tenned. És az, amit ma teszel, csekélységnek tűnik majd összehasonlítva, a holnapival. Milyen messze van – az egész holnap… Ott minden lesz – előre egyáltalán nem látható véltetlenek, és új emberek, akik vagy kellemes dolgokat hoznak, vagy kompromittálnak, és különböző szituációk (inkább nem használom azt a szót, hogy „probléma”, félek, hogy még materializálódik) olyan szituációk, amiket magad teremtesz. Habár kívülről úgy tűnik majd, mintha nem is te, hanem valaki más lenne a hibás. De mi vagyunk felelősek az életünkért…

Végül is.
Végül is, nem ez a legfontosabb, amit el akartam mondani, kedvesem.

Korábban sohasem jártam Pécsett. És sohasem jártam Magyarországon. És az Európai Unióban. És még a határon túl sem, távol Tőled édes Ukrajnám.
De volt egy álmom valahova – utazni. Igaz, ez a posztszovjet emberekbe beleplántált általános álom, hogy kitörjenek az ördögi körből és elmenjenek valahova messzire, ahol senki sem állítja meg őket. Szép álom, de erőltetett. Belülről jövő késztetés.
És ezért mi vagyunk a hibásak. Hibásak vagyunk abban, hogy a világban a „határon túl” vadnak, tehetetlennek (sajátosnak, exkluzívnak, eredetinek, lélekben gazdagnak, lelkibetegnek, lököttnek, szűklátókörűnek, vétkesnek, elszántnak, meztelennek) érezzük magunkat.
Valahogy úgy történik, hogy különböző intézmények ajtaját betörjük, hogy megkapjuk az igazolást vagy az engedélyt VALAMIRE.
Amikor összerúgtam a port a a csernyivci és kijevi állomások biztosítótársaságával, akkor azt gondoltam, hogy a legnehezebb – kiállni a hosszú sort (mint a kilencvenes években, amikor nem volt mit ennünk és a szüleink egy zsák cukrot kaptak fizetésként), és ami a legnehezebb – kérdezni és nem hallani a válaszokat (vagy azért, mert köztem és az illető között üvegfal van, vagy azért, mert nincs mit hallani: nincsenek válaszok), és ami könnyebb – egyszerűen leülni és el kezdeni sírni egy fém kerítés mellett, ahonnan éjszaka elhajt a rend őre, és neked mindegy, hogy hogyan fogalmazod meg a kérdést…

Amikor megkaptam a vízumot, azt gondoltam ez egy mese!

De, úgy tűnik, igazából
a mese
itt
kezdődik,
kedvesem!

Csernyivcitől Pécs – 700 kilométer… De, sajnos, innen nincs közvetlen vonat Magyarországra, ezért először jegyet kellett váltanom Lvivig, és ott átszállni egy másikra – kényelmesebb, csatolt vagonokra Budapestig.

…Folyamatosan hagyjuk magunk mögött az ukrán városokat és éjszaka, úgy kettő körül, megállítanak minket. Azért, hogy ellenőrizzék az útleveleket és – ami különben még fontosabb – hogy átalakítsák a vonatot az eltérő nyomtávszélességre. Ez körülbelül két órát vesz igénybe. A kupé szomszédaim már rég itt hagytak (velem utazott két aranyos gyerek… Munkácsig… egy diáksrác és a barátnője… a felső részen feküdtek és persze ölelkeztek vagy csókolóztak… megkínáltam őket mandarinnal… elmentek, és én tovább alszom…).
Szakaszosan alszom, amikor a kupémba bejön egy egyenruhás férfi és oroszul kérdezi, hogy hova utazom, milyen céllal és mit viszek; egy másik férfi, aki magyarul kérdez valamit, majd tört oroszsággal azt mondja „cigaretta”, „vodka”. Aha… Ez sincs, és amaz sincs nálam. „Nem cigizel?” – kérdezi. Ellenállást nem tűrően rázom a fejem és visszaalszom. Érdekes, hogy ilyen sürgés-forgás közepette, útlevél nélkül (amit épp most vittek el a vámosok leellenőrizni és lepecsételni) én csak szundikálok… Elég édesdeden. Mert álmodom.
Érdekes, hogy vajon különböznek-e az otthon látott álmok azoktól, melyek távol az édes otthontól jönnek? Azt mondják, hogy új helyen az ember álmában a sorsát látja.
Egy vonaton alszom, ahol még sohasem jártam, azaz számomra új helyen. És álmot látok. Ez azt jelenti – hogy a sorsomat látom álmomban? De az a bökkenő, hogy nem emlékszem mit álmodtam.
Félálomban olvasom a magyar állomások neveit, nézem a ködöt, az ápolt mezőket… Valamikor mi mind egy államban voltunk, az óriási unióban, milyen fura erre gondolni… „Hatalmas az én drága országom”… De mindenki a saját érdekeit nézte. – De mindenhol más volt a leányzó fekvése. Emlékszel, kedvesem, apa mesélt a moldáviai útjáról: rengeteg anekdotát a moldávokról, hogy ilyenek, meg olyanok, hogy egy villanykörtét sem tudnak becsavarni, de mégis ők értenek a szőlőműveléshez! Nem lehet összehasonlítani bárki mással, főleg Ukrajnával nem. Nincs ott egy szál gaz, se egy ferde ösvény… És aztán, így higgyél a vicceknek.
A reggel, az reggel. Az út, az út. Ugyanaz a vonat. Ugyanaz a vagon. Ugyanazok a kalauzok.

Budapesten – egyetlen felirat sincs angolul… Bosszantó! Csak „Western Union”…
Ó! Találtam egy feliratot oroszul arról, - mit kell tenni, ha huligánok támadnak meg: egy nagy oszlopon az állomás közepén meg kell nyomni egy gombot és mindent elmondani a rendőrnek… Az még jó, ha az áldozat el tudni kúszni a gombig. Az előrelátó magyarok! Ott, képzeld el, négy nyelven van kiírva – feltehetőleg magyarul, angolul, németül és oroszul. Érdekes, hogy vajon a rendőrök mind a négy nyelven beszélnek? És vajon megért-e téged az váll-lapos ember a drót másik végén, amikor csurom véresen vagy sokkosan megpróbálod elmagyarázni az összes részletet ferdítés nélkül?

A vonathoz a budapesti pályaudvaron nem jut el bárki. Csak azok, akiknek van jegyük, azaz az utazók. Maga a pályaudvar félig nyitott, U betű alakú, nagy akropoliszszerű tetővel, egyik oldalról nyitott. A nyitott rész felől (a közepébe annak a bizonyos U betűnek) érkeznek a vonatok és repülnek be a galambok, akik ezekre a vonatokra és a táblára engedik az emésztésük végtermékét.
A U betű közepébe csak hatos, hetes, nyolcas és kilences vágányra érkeznek vonatok. A többi szám – ezek szerint balra vagy jobbra a nyitott résztől, valahol a látóhatárunkon túl van… Bár, nem a miénken, csak az enyémen túl. Mert az emberek, akik itt várakoznak, mindennél gyorsabban tudják a láthatatlan nyomvonalak és peronok elhelyezkedését, a vonatok és elektricskák közlekedését, és még targoncákat vezetők területén is.
A peron végénél egy kordon áll, ahol kedves hölgyek és urak ellenőrzik a jegyek érvényességét. Ellenőrzés után – lepecsételik. Bizonyára azért, mert ha az ember már a peronon van, akkor muszáj utaznia. Vagy akárhova is megy, erre az állomásra már nem tér vissza.

Isteni és emberi segítséggel megvettem a jegyet, és segített az angol.
Egy srác megmutatta a kasszát, segített jegyet venni (igazából, ő vette meg én csak a pénzt adtam rá), megmutatta, melyik vágány. Azt mondja, hogy lehet, hogy nem lesz szerencsém, mert például az 1-es vágány nagyon messze van, it is very far from here, just very fucking far from here. Viccből visszakérdezek, hogy még véletlenül se kövessek el baklövést: «how much fucking?» Persze nevet. Hm… Ezek szerint, egész jól beszélek angolul!

Igazából, neked köszönhetően nem is beszélek rosszul. Még a vonaton elolvastam a magyar-ukrán társalgási zsebkönyvből a magyar betűk kiejtési szabályát és most már tudom, hogy hogyan kell kiejteni (az egyetlen – amit nem tudok, hogy mikor mit kell mondani és melyik betűvel milyen szavakat kell alkotni…). Lehet, hogy Pécsen találok valamilyen magyar-ukrán és ukrán-magyar szótárt.

A főperonnál áll egy tábla, ahol ki van írva, melyik vonat melyik vágányon található. A feliratok mechanikusan mozognak, pörögnek, mint hosszúkás a feliratok a mozgó fényreklámokon. A tábla előtt várakozva álldogálnak, táskákon üldögélnek, szomorkodnak és unatkoznak az emberek, amikor pedig megjelenik a vonatuk peronjának száma, elmerülnek a gondolataikban és tovaringatóznak, ringatóznak, ringatóznak, ringatóznak. Egy lány engem kérdez: «Sorry, where is the 2nd number?» Válaszolok, hogy minden bizonnyal valahol balra. Nos, látja, itt ilyen számok vannak. A kettes meg ott valahol. Arra kell menni. Úgy tűnik a lány, nem túlságosan elégedett… vagy csak túl fáradt… abba az irányba fordul, amit mutattam neki és elindul a gurulós bőröndjével.
Végre! Megjelent a számom. Az én vonatom a 11-es vágányon van, azaz nekem jobbra… Megmutatom a jó asszonykának az úti okmányokat, azt mondom „keszenem” és tisztelettudóan tovább megyek.
A vonat hófehér. Tiszta. A helyek meg vannak jelölve külön azok számára, akik az ablak mellett ülnek, és akik nem. Az ajtók egy mozdulattal nyílnak egy speciális karral (ó Istenem! Nem kell ütni, rángatni, tolni, nyomni, lábbal rúgni, törni, zúzni, térddel taszajtani, vállal nekifeszülni, kézzel ütni az üveget és segítségért kiáltani. Csupán egy csodálatos kilincs alkalmazásával… J)))
A dizájnban dominál a fehér szín (a falak, a plafon, a fejtámla) még a fény is, ami a falakra vetül és utána szétszóródik az egész kocsiban. A hely ettől lágy és otthonos. És a levegőben, nem tudom miért, de megjelenik a Húsvét érzése.

…Finoman beront a térbe a vagon falai közé… egy lökés nélkül… recsegés és zaj nélkül... Egy női hang a hangszóróban, valamit mond, udvariasan hallgatom (semmit se értek).
A vagon nincs tele. Hallok magyar szavakat… úgy tűnik nem nehéz a kiejtés…

A vonaton – normális, átlagos emberek ülnek. Mert azok, akik hozzánk, Ukrajnába érkeznek igazán elszánt turisták, válltöméssel, nyári kalapokban, laza pólókban, mindig napbarnított arccal. De itt – átlagos emberek vannak, bőröndökkel, táskákkal, egyszerűen öltözve. És mindegyikük arcán – az életről való morfondírozás. Vagy csak ülnek, bámulnak kifelé az ablakon, és talán nem is magyarok, hanem igazi ukránok!

Pécs.
Egy szó.
Ez az egy szó magába foglalja számomra a következő hónapot. Meglátjuk, ki kit kápráztat el.

Továbbiakban ez következik: Pécs – Károly – autó – ház – lakás – kulcsok – ajtó. Próbáld ezt elképzelni, míg iszom egy teát.

A szobámban a dekoratív falnál az éjjeliszekrényen (milyen szovjetesen hangzik…) áll egy cserepes virág, mű, de szép. Zöld, finom hosszú levelei vannak, úgy néz ki, mintha igazi lenne. Ezek a levelek valami zöld hungarocellből, vagy habszivacsból, vagy valamilyen műanyag forgácsból „hajtanak ki”. A lényeg, hogy zöld. Bedugom az ujjam, hogy megtudjam végre mi is ez. A bedugott köröm megakad a zöld habszivacsban, amelyben pillanatok alatt ott marad a körmöm keskeny nyoma.
Az én „nyomom” mellett meglátom másét is (félkör alakú, keskeny és még mélyebb)…
Biztos ilyen a sorsa ennek a cserép virágnak, vagy a habszivacsnak, hogy mindig benyomkodják az ujjukat, hogy megnézzék, mi van ott, tanulmányozzák, és miután megismerték – elfelejtsék. Emlékül csak a köröm nyoma marad. Milyen jó, hogy én nem vagyok habszivacs… 

Az ablakomnál madarak csiripelnek. Hála Istennek, nem magyarul…

Láttam Pécs központjában, a sétáló utcán egy könyvesboltot. Be kell mennem megnézni mit árulnak. Talán valamit ukránul… Kétlem.

 

07. 02. Szerda
Tegnap jött az ihlet, hogy írjak valamit, valami elbeszélést, vagy tanulmányt, vagy valami ilyesmit, mint egy elmélkedést, naplót. Hogy legyen benne valami érdekes és valami műfaji.

Ahhoz, hogy egyek valamit, Pécsett nem kell messzire mennem. Ez a bárok, kávézók, éttermek és kis sétálóutcák városa.
Amikor kiléptem abból az épületből, ahol lakom, úgy 20 méterre egy kisvendéglőbe botlottam, egy ismerős szóval a nevében – „Fiáker”. Ugyanígy hangzik magyarul is… legalább is a neve. A pultos lánnyal németül beszéltünk. Szerencsére, még valamire emlékszem a gimnáziumból. A helységben csak a pultos lány, a csapos, egy srác (talán valamelyikük fia) és én voltam, a halandó.
Rendeltem egy salátát, levest és zöldséges rizst. Érdeklődöm, hogy miért nincsenek emberek (az, hogy hogyan kérdeztem meg félig kitalált németséggel – ez egy teljesen másik történet…).  A lány azt feleli; mert ez a „Fiáker”. Mit jelent ez, kérdezem, arra fektetve a hangsúlyt, hogy mi az összefüggés az elnevezés és a látogatók száma között… Amit hosszasan elmondott, annak a felét sem értettem… felismertem néhány német és nemzetközi szót, és ebből kitaláltam magamnak a mondanivalót… művészi találgatással foglalkoztam, míg ő beszélt, ezt-azt… író akartam lenni…
De finomat ettem!

A nyelv itt olyan egyedülálló, hogy képtelenség a szavakat külön elcsípni.
De azért valamit tudok: köszönöm, egy! Hazamegyek – rám sem ismersz!
Vettem croissant. Annyit mondtam csak „kroasszan” – és megértették, hogy mit akarok venni. De megkérdezte: „egy”? Én mutattam neki az egyik ujjam. Gondolom, nem bántódott meg.
Otthon megnéztem a szótárban – és tényleg „1”…

Voltam a szupermarketben ami, mint kiderült este 9-kor zár… Én meg azt gondoltam, hogy non-stop… Mászkálok, kefirt veszek (muszáj valami ilyesmit enni 2 nap utazás és ki tudja milyen kaja után), amikor egyszer csak mellém pattan egy securitys és valamit mond. Elnézést kérek tőle, hogy nem beszélek magyarul, kérdezem tőle angolul, hogy mit mond, de szegény, biztos németül tanult az iskolában. Odavezetett a pénztárhoz – az volt az utolsó pénztár. És én volt az utolsó vevő abban a szupermarketben. Kimentem – és utánam egy akkora rácsot engedtek le a plafontól a padlóig, mint a börtönben… J

Ma bekötötték az internetet. Azóta boldog vagyok és elégedett J

07. 03. Csütörtök
Gyorsan telnek a napok, kedvesem, ne haragudj, de ettől a változatosságtól még arra sincs időm, hogy utánad sóvárogjak!
Minden beszélgetésem a városban úgy kezdődik, hogy „Excuse me, do you speak English?”
Aztán, ha azt felelik „Igen”, „Kicsit”, akkor folytatom: hogyan jutok el oda, vagy van-e angol nyelvű étlap, ezt vagy azt keresem… De ők inkább a némettel barátkoznak L
Igaz, ha valamit megkérdezel tőlük angolul, akkor olyan boldogok, hogy külföldivel beszélnek! Pont, mint nálunk – amikor valakinek elmagyarázod az útvonalat, akkor a lelkedet elönti a boldogság és büszkeség, és a szívedben pacsirták dalolnak…

Néha elfog a félelem, hogy éppenséggel semmi újat sem fogok látni, vagy érezni, és minden hiábavaló. Hogy végigmegyek a városon, és ami eddig élményeket és jó érzéseket adott, azt nem fogom többé érezni. Hogy csak egyszerűen végigmegyek. Egyszerűen végigmegyek. Egyszerűen. És valahol valami történik, valahol nagy ajtók nyílnak ki, keresztülmenve rajtuk pedig energiát szívhatok magamba, azt, ami OTT van az ajtók mögött. És mi történik, ha egyáltalán nem megyek keresztül rajtuk, hát nem az, hogy nem megyek át?

Eszembe jutott egy iskolai szakkifejezés: a tananyag elsajátítása. Ez azt jelentette, hogy mondjuk, ukrán irodalomból el kell olvasni egy jó pár művet, megismerni kritikákat és megtanulni elemezni. Ez a bizonyos „megismerkedés” nagyrészt egy-két diákot érint az osztályból, míg a többiek is ismerkednek vele, csak nem úgy, ahogy kell, hanem „másképp”…
Eszembe jutottak a gyermekkor fájdalmas emlékei, amikor tanulsz, igyekszel, érdeklődsz, majd belátod, hogy ez nem is segít neked beilleszkedni a körülötted lévő világba. És az iskolában körülvesz a szürke massza (mármint a diákokra értem).

Most még egyszer írok Neked a szupermarketükről. Van ott könyvosztály is… Hatalmas!!! Képzeld, van néhány zsámoly az olvasáshoz. Vagy a várakozáshoz… Ez olyan kedves! De ez leginkább, nem a lakók, vagy a békeszerető magyarok érdeme, hanem a globalizációé…

Jártam, keltem, megkérdeztem, hol vannak a szótárak. Megláttam egy csomó újat magamnak. Úgy tűnik, hogy még magyar-orosz szleng szótárt is kiadtak. Belelapoztam… De valamiért nem érdekel… Talán azért, mert nincs ukrán része?

Olvasni, olvasni és még egyszer olvasni!

Kerestem ukrán-magyar szótárt… De sajnos olyan nincs nekik. Van más szláv nyelvekből, főleg sok szerb és horvát. Őket biztos jobban tisztelik, mint minket, ukránokat. Hát ez van. De fognak minket is tisztelni.

Vettem két szótárat – angol-magyart és magyar-angolt. Hogy miért kettőt? Azért, mert valamiért nincs olyan, amiben mindkettő benne van, csak így, kettőben. És így van ez minden nyelvvel. Valahogy fura… Így könnyebb és kényelmesebb! A lány a kasszánál kérdezett valamit, de rögtön mondtam; nem beszélek magyarul. Erre ő kérdés nélkül adott nekem egy szatyrot, beütötte az összeget, elvette a pénzt és odaadta a visszajárót. Épp csak meg tudtam köszönni, és ezzel véget is ért a szupermarketes mesém.

A bevásárlóközpontban minden olyan modern, és már nem érezhető, hogyan lélegeznek a járdák az utcán. Van itt mozgólépcső, boltok, az átlagosnál több ember, több homályos lámpa (tudod olyan gazdaságos, ami sötétebbnek, homályosabbnak tűnik és látványos). És van tengergyümölcse. Habár ez nem magyarországi, és nem jó öreg pécsi… Ez európai uniós, ami egy másik történet a saját meséivel, mítoszaival, jó varázslóival és gonosztevőivel, saját mitológiájával.

De mi mégis Pécsett vagyunk, gondolkodnunk kell, és megőrizni a mesét, amit elődeink is megőriztek. Megőrizték nekünk, nesze neked itt a mese.