II. Katalin orosz cárnő már szinte trónra lépésének pillanatában megbízta Vjazemszkij herceget, hogy foganatosítson egy sor intézkedést, amellyel az ukránok a legrövidebb időn belül rákényszeríthetők „a finoman végrehajtott oroszosításra”. Száz év múltán Valujev szovjet belügyminiszter fontosnak tartotta meggyőzni a világot arról, hogy ukránok „nem léteztek, nincsenek, és nem lehetnek a jövőben sem”.
Ezek a tények jutottak az eszembe, mikor kézbe vettem Viktor Kondrasin penzai történész professzor Az 1932-33-as éhínség: az orosz falu tragédiája című könyvét, amely nemrég jelent meg Moszkvában. A szerző a Volga-mentét, a Don-vidéket és a Kubányt sújtó 1932-33-as éhínség kutatására vállalkozott, ám meglepő módon elkerülte a figyelmét, hogy a két utóbbi térségben a mezőgazdaságban foglalkoztatottak túlnyomó többsége ukrán nemzetiségű volt: „Oroszok, mordvinok, tatárok, ingusok és más nemzetiségek éltek akkoriban és élnek most is ezeken az oroszországi területeken. Ez a könyv azonban a fő hangsúlyt a Volga és a Don mentén, illetve a Kubányban élő oroszokra helyezi, tekintettel arra, hogy a történelmileg kialakult állapotok szerint éppen ők kötődtek a leginkább a földműveléshez, következésképpen ők voltak az erőszakos kollektivizálás elsődleges célpontjai”. (51. old.)
Vajon miért akarja Kondrasin meggyőzni az olvasót arról, hogy a felsorolt térségekben már kezdetektől fogva nem voltak jelen és „történelmileg nem kötődtek a földműveléshez” az ukránok? A kérdésre a választ az a dicshimnusz adja meg, amelyet a szerző saját magához intéz könyvében: „V. V. Kondrasin gyakran szerepel a tömegtájékoztatásban, munkái megjelennek tudományos kiadványokban, többek közt külföldön is, amelyekben cáfolja az ukrán történészek és politikusok álláspontját arra vonatkozóan, hogy az 1932-33-as éhínség az ukrán nemzet ellen elkövetett népirtás volt. A témával foglalkozó írásaiban leszögezi, hogy az 1932-33-as éhínség a Szovjetunióban élő népek egyetemes tragédiája volt, e tragédiának pedig nem megosztani, hanem egyesíteni kellene a népeket”. (29. old.)
A fenti önértékelés fényében már nem is csodálkozunk azon, miért nem tartotta szükségesnek megemlíteni a Volga-mente, a Don-vidék és a Kubány legnagyobb létszámú földművesei között az ukránokat. Pedig ott voltak. Az 1926-os népszámlálási adatok szerint mind a 40, zömében még a XVIII. század végén a betelepülő zaporozsjei kozákok által alapított sztanyicában (a magyarországi tanyabokrokhoz hasonló településszerkezet) az ukránok voltak többségben. Íme, a számszerű adatok: Baturinszk összlakossága 7 086 fő, ebből 5 034 ukrán, Berezanszk: 10 885/9 297, Brjuhovec: 12 466/9 698, Vaszjurinszk: 10 443/9 142, Viscseszteblivszk: 3 251/2 400, Dinszk: 12 525/10 316, Gyagykivszk:7 324/6 665, Katerininszk: 13 391/11 824, Kiszljakivszk: 13 112/11 416, Konelivszk: 8 712/7 824, Korenivszk: 15 548/9 313, Krilivszk: 9 427/8 146, Kuscsivszk: 11 865/9 364, Medvegyivszk: 18 146/15 222, Nezamajivszk: 12 133/10 150, Paskivszk: 18 000/14 166. Perejaszlavszk: 8 781/7 552, Plasztunivszk: 12 375/10 528, Platnirivszk: 13 925/11 628, Poltavszk: 14 306/10 985, Popovicsivszk: 10 715/7 762… Hasonló népesség-arány mutatható ki valamennyi térségbeli településen.

Akkor a Kubányban összesen 915 450, az Észak-Kaukázusban pedig 3 106 852 ukrán élt. Éppen ezért nehéz számunkra „az orosz falu tragédiájaként” megélni a térséget sújtó éhínséget. Annál is inkább, mert Kondrasin – a tragédia földrajzi kiterjesztése érdekében – olyan Észak-kaukázusi járásokat is „a különösen szerencsétlen” térséghez sorol, minta jejszki, kanyivi, krasznodari, sztaromeni, valamint a Sztavropol megyei kurszavi járások.
Természetesen ebben az esetben is az orosz falu tragédiájáról ír. Az 1936-os népszámlálási adatok szerint a jejszki járásban 74 037 ukrán és 23 568 orosz élt, a kanyiviban 45 451 ukrán és 8 130 orosz, a korenyiviben – 76 422/36 939, a krasznodariban – 102 831/18 086, a sztaromeniben – 65 488/9 583, a kurszaviban – 57 665/8 767. Számunkra nem közömbös annak a 35 115 ukránnak a sorsa sem, aki a Kondrasin által megnevezett armaviri járásban élt, mint ahogy az akkor már orosz többségű kurganini járás 11 514 ukránjának sorsát is a szívünkön viseljük.
Hasonló tömbben éltek az ukránok az 1932-33-as éhínség idején a Volga és a Don mentén is. Ez utóbbi térség kapusztinojarszki járásában a lakosság 49 %, a jelaniban 51. 9%, a kotovszkiban 69. 3%, a krasznojarszkiban 72. 4%, a pokrovszkijban 74. 9%, a szamojlivszkijban 79. 3%, a mikolajevszkijban 81%, a vlagyimirszkijban közel 90% volt ukrán. Az 1926-os népszámlálási adatok szerint csak az alsó Volga mentén 600 ezer olyan ember élt, aki ukránnak vallotta magát, egy részük nem is tudott oroszul, amire a következő tény szolgál bizonyítékul: egy hivatalos jelentés szerint a dubini járásban az 1919-es beszolgáltatási tervet azért nem teljesítették, mert „a járási végrehajtó bizottság visszatartotta az ukrán nyelvű plakátokat, és orosz nyelvűeket küldött az ukránoknak”.
Ami a Don vidékének lakossági megoszlását illeti, itt is abszolút többségben voltak az ukránok. Különösen egyértelműen megmutatkozik ez Taganrog megye egyes járásaiban. Az itt élő ukrán népesség is nagy veszteségeket szenvedett el az 1932-33-as éhínség során.
El kell ismerni azonban, hogy elsőként a kubányi ukránokat érte a legnagyobb csapás. Feltétlenül szólni kell Poltavszka sztanyicáról, amelynek lakossága szívügyének tekintette az ukrán kultúra gazdagítását, itt működött az első Összoroszországi Ukrán Tanítóképző is. Elsőként erről a településről vitték el a lakosságot északra, a megüresedett házakba pedig a Vörös Hadsereg kozák veteránjait költöztették, a település nevét pedig Krasznoarmejszkre változtatták, hogy semmi se emlékeztessen az ukrán eredetre. Hasonló tragédiát élt meg egy másik kubányi ukrán sztanyica, Umanszk is. A kitelepítést követően Leningradszk lett a neve.

Oroszország nem feketeföldű övezeteiben szintén lemaradtak a beszolgáltatási tervek teljesítésében, de a Kreml velük szemben nem foganatosított hasonló intézkedéseket…
Az Ukrán SZSZK-ban sem történtek hasonlóan tömeges kitelepítések, egyszerűen azért, mert nem volt kit kitelepíteni – egész falvak haltak ki. Dokumentumokkal bizonyítható, hogy nagyszámú orosz és fehérorosz betelepülő foglalta el az éhínség következtében kiürült ukrán falvak házainak százait.
Ami pedig az un. „fekete táblákat” illeti, ezeket nemcsak a Kubányban, a Don és a Volga mentén és az USZSZK-ban alkalmazták, hanem a köztársasági vezetés kezdeményezésére Észak-Kazahsztánban is. Ha végignézzük a legnagyobb veszteségeket elszenvedett települések jegyzékét, már meg sem lepődünk azon, hogy a lakosok túlnyomó többsége ukrán földműves volt. Az uszty-kamenogorszki és fedorivszki járások éhínség sújtotta falvaiban is zömében ukránok éltek, hiszen a térségben jobbára ők foglalkoztak földműveléssel. Az 1926-os népszámlálás adatai szerint a fedorivszki járás 28 302 lakosából 25 408 volt ukrán.
Viktor Kondrasin penzai történész könyvét olvasva meggyőződhetünk arról, miként igyekszik szolgálni Oroszország aktuális politikai érdekeit azzal, hogy az 1932-33-as éhínséget nem ismeri el az ukrán nép ellen elkövetett szándékos népirtásnak: „Nem azonosulunk azoknak az ukrán történészeknek és politikusoknak a véleményével, akik az 1932-33-as ukrajnai éhínséget etnikai genocídiumnak tartják. Nem értünk egyet azzal sem, hogy a „holodomort” szándékosan idézte elő a sztálini rendszer, hogy elpusztítsa, megsemmisítse Ukrajna lakosainak millióit… Nem osztjuk az ukrán fél véleményét, mert nem találtunk olyan dokumentumokat, amelyek bizonyítanák, hogy a sztálini rendszernek szándékában állt az ukrán nép elpusztítása”.
Ezzel összefüggésben kérdezem Kondrasint: és azok az utasítások, melyek értelmében fel kell számolni az ukrainizációt az ukrán többségű területeken (más nemzetek tekintetében 1932-33-ban semmi hasonló utasítás nem született)? Vajon ez nem elég bizonyíték arra, hogy a sztálini rendszer célul tűzte ki ukránok millióinak megsemmisítését – szellemi értelemben is? Kondrasin történészt nem ejti gondolkodóba az a tény, hogy az 1939-es népszámlálás – 1926-hoz mérten – már 1 437 151 ukránnal kevesebbet talált a Krasznodari országrészben. Nem gondolkodik el azon, hogy talán mégis az ukrán nemzetre mért céltudatos csapással állunk szemben?

Hogyan értékeljük azt az 1933. január 22-én született szovjet párt- és kormányhatározatot, amely csak az ukrán és a kubányi lakosoknak tiltotta meg, hogy más régiókba menjenek élelemért? Vajon ez nem bizonyítja, hogy az ukránokat céltudatosan ítélték éhhalálra? Hogyan értelmezzük Kondrasin következő, a fentiekkel ellentmondásos állításait? „Az éhínség közvetlen előidézőjének tekinthetjük Sztálin és Molotov drákói rendelkezéseit, amelyekkel gátat kívántak vetni a falusiak spontán migrációjának, bezárva az éhezőket a falvakba, és ezzel éhhalálra ítélve őket. Éppen ezért tekinthetjük az 1932-33-as éhínséget szándékosan megszervezett éhínségnek, amely Sztálin egyik legsúlyosabb bűne”. (376. old.)
Meggyőződésem, hogy Kondrasin az ukránok ellen elkövetett népirtást bizonyító dokumentumok ismeretében írhatta a következőket: „Az éhínség segített Sztálinnak abban, hogy Ukrajnában felszámolja rendszere potenciális ellenzékét, amely kulturális ellenzékből politikaivá alakulhatott volna, és ebbéli tevékenységében támogatóra talált volna a parasztságban. Erre vonatkozóan vannak adataink, többek közt az éhínséggel foglalkozó, Az orosz falu tragédiája című dokumentum gyűjtemény harmadik kötetében, amely azt taglalja, hogyan tevékenykedett a GPU az ukrán falvakban”. (242. old.)
A konkrét dokumentumok hiányát bizonyítandó, Kondrasin végső érvként idézi a Nemzetközi Jogászbizottság állásfoglalását, amely szerint „nem áll módjukban megerősíteni, miszerint előre megfontolt szándékkal, a moszkvai politika sikerének biztosítása érdekében idézték elő Ukrajnában az éhínséget” (18. old.)
Sajnos, Kondrasin nem olvasta végig a dokumentumot, ahol a folytatásban olvasható: „A bizottsági tagok többsége azonban elhiszi, hogy a szovjethatalom – ha előre nem is tervezte volna az éhínséget – bizonyára kihasználta a spontán éhínséget is arra, hogy rákényszerítse politikáját az ellenállókra”.
A Nemzetközi Jogászbizottság tagjai (egyébként egyetlen ukrán sem volt közöttük), Jacob Sundberg véd professzorral az élükön további következtetéseket is levontak: „Közvetlen adataink ugyan nincsenek arra vonatkozóan, hogy az 1932-33-as éhínség olyan rendszerszerű akció volt, amelynek célja az ukrán nemzet egyszer s mindenkorra való megtörése volt, de a bizottsági tagok többsége szerint a szovjet hivatalnokok tudatosan éltek az éhínség adta lehetőséggel, hogy véghez vigyék Ukrajna nemzetietlenítésére irányuló politikájukat”.

Említést kell tennünk arról, miszerint Kondrasin professzor elhallgatja, hogy a szovjet kormány egyetlen levéltári dokumentumot sem bocsátott e bizottság rendelkezésére, mi több, megtagadta vele az együttműködést és – tevékenységüket bírálandó – kommunista történészekkel tiltakozó leveleket íratott. A monográfia szerzője nem idézi azokat a bizottsági következtetéseket sem, amelyek a nyilvánosan hozzáférhető, 1926-os és 1939-es népszámlálások adataiból megállapítható demográfiai változásokat tükrözik.
A vizsgált időszakban a Szovjetunió lakossága összességében 16% nőtt, ezen belül az Oroszországi Föderációban 28%, Fehéroroszországban 11. 2% volt a növekedés, az Ukrán SZSZK-ban viszont 9. 9% csökkenést mutatnak az adatok. Ez elég alapot szolgáltatott a különböző országokból verbuválódott tekintélyes jogtudósoknak ahhoz, hogy az ukránok elleni céltudatos csapásnak tekintsék az 1932-33-as éhínséget.
Nem kerülheti el a figyelmünket a Kondrasin könyvében érintett másik elvi kérdés sem. Miközben elismeri, hogy „az esztelen kollektivizálás és a mértéken felül megkövetelt beszolgáltatás nyomorba döntötte a kazah állattenyésztőket és földműveseket, akik tömegével vándoroltak ki Kínába és a Kazahsztáni lakosok százezrei haltak éhen”, a szerző kijelenti: „a kazah tudósok azonban nem ukrán kollégáik útját járják, és az 1932-33-as tragédiát az orosz kutatókhoz hasonlóan értékelik”. (27. old.)
Kondrasin ugyanakkor állítja, hogy a kazahok akár egész gazdaságukkal átköltözhettek a Volga mentére az éhínség éveiben. A Volga középső folyásának térségében, a szorocsinci járásban például 81 kazah gazdaságban 391 ember dolgozott. (188. old.)
A kazahoknak tehát nem tiltották meg, hogy a köztársaságuk határain túl jussanak élelemhez. Ezt bizonyítja több tucat, Kazahsztánban előkerült dokumentum is. Csak az éhező ukrán lakosságot érintették – Kondrasin megfogalmazásával élve – azok a drákói intézkedések, amelyek megakadályozták, hogy a szomszédos régiókban beszerzett élelemmel meneküljenek meg az éhhaláltól.
Kondrasin professzor többször is bizonygatja, hogy nincsenek konkrét dokumentumok. Ez nem érv, hiszen 20 évvel ezelőtt Moszkva ugyanígy bizonygatta, hogy az 1939. augusztus 23-án, a Kremlben aláírt a Molotov-Ribbentropp paktumnak nincs semmiféle, Európát befolyási övezetekre osztó titkos záradéka. Később azonban előkerültek ezek a dokumentumok. Nagyon valószínű, hogy majd egyszer dokumentumokkal is lehet igazolni Nyikita Hruscsovnak a XX. kongresszuson tett nyilatkozatát, miszerint Sztálinnak szándékában állt az összes ukrán kitelepíteni Szibériába. Egyébként miért nem tekinti Kondrasin és más orosz történészek bizonyító erejű dokumentumnak azt az 1932. november 8-án kelt táviratot, amelyben Sztálin arról tájékoztatja Mendel Hatajevics ukrajnai KB-titkárt, hogy „a politikai bizottság most vizsgálja azt a kérdést, hogyan lehetne térdre kényszeríteni az ukrán parasztokat”?
Az oroszországi szerzők folyamatosan ismételgetik, hogy az éhínség tragédiájának egyesítenie kellene a nemzeteket, nem pedig elválasztani. Erre azonban csak azután kerülhet sor, ha végre feladják ideológiai irányvonalukat és elismerik a történelmi tényeket.