Oroszország és egyes ukrajnai politikusok összehangoltan állítják, hogy az 1932-33-as éhínség nem volt népirtás, azaz nem volt etnikai alapon végrehajtott tömeggyilkosság.
Ezzel szemben mit mondanak a tények?
Íme, az első tény, a legalapvetőbb (matematikai): az 1926-os és 1937-es népszámlálási adatok szerint a Szovjetunió lakosságának lélekszáma (az ukránok és kazahok számba vétele nélkül) 1926 és 1937 között 19. 4 % nőtt. Jellemző módon, a vizsgált időszakban az oroszok lélekszámának növekedése 20. 7% volt.
Ezzel szemben ugyanezen időszak alatt a Szovjetunióban élő ukránok tekintetében 15. 3 % volt a csökkenés.
Végeredményben az 1937-es elvárt növekedés az ukránokat illetően csupán 70. 9 % teljesült.
Mi történhetett 1926 és 1937 között, hogy a Szovjetunióban élő ukránok lélekszáma 8 millióval csökkent, amikor ugyanezen időszak alatt az országban élő valamennyi nemzetiség – a kazahok kivételével – lélekszáma gyarapodott?
Az 1932-33-as éhínség áldozataiban az a közös, hogy abszolút többségük ukránok lakta területeken, Ukrajnában és a Kubányban élt.
Az áldozatok között voltak más nemzetbeliek is, akik azok közül kerültek ki, akinek nem sikerült beépülni az élelmiszerek elosztása felett rendelkező intézményekbe.
A más nemzetbeli áldozatok voltak azok a „forgácsok”, amelyek „az ukrán erdő” irtásakor pattantak le a fákról.
Manapság egyes oroszbarát politikusok az áldozatok számának megállapíthatatlanságára próbálnak apellálni, mintha 8-12 millió ember elpusztítása már népirtás lenne, 3 millióé azonban nem. Pedig eléggé nyilvánvaló tény igazolja a népirtást: egy, Közép-, Dél- és Észak-Ukrajna határmezsgyéjén álló faluban 2-4-szer annyi lakos halt éhen, mint amennyi áldozata volt ugyanitt a második világháborúnak.
Mint közismert, Ukrajna közel 7 millió embert veszített a második világháborúban. Figyelembe kell vennünk azonban azt is, hogy az éhínséget követően tömeges betelepítések zajlottak Ukrajnába Oroszországból és a Szovjetunió más köztársaságaiból, ami úgyszintén befolyásolta a statisztikai adatokat.
A második tény. Ukrajnában és a Kubány ukránok lakta vidékein a Szovjetunió más területeihez képest gyökeresen eltérő módon zajlott az élelmiszerek elvonása. Ukrajnában a fegyveres egységek nemcsak a gabonát vették el a lakosságtól, hanem kivétel nélkül minden élelmiszert, s amit nem tudtak elszállítani, azt a helyszínen megsemmisítették.
A harmadik tény. 1932-33-ban kizárólag Ukrajnában és az ukránok által lakott kubányi térségben vetették be a katonaságot azzal a céllal, hogy az emberek ne menekülhessenek el az éhhalál elől.
Egész ukrajnai megyéket, településeket, valamint Ukrajna határait katonai alakulatok zárták körül. Semmi hasonlóra nem volt példa sem a Volga mentén, sem pedig a Szovjetunió más térségeiben.
Számosan tanúsíthatják, hogyan próbáltak az ukránok átszökni az orosz büntető egységek által lezárt határokon. Számosan ma is élnek e tanúk közül, méghozzá azért, mert sikerült áttörniük a határon. Az éhínséggel sújtott vidékeken folyamatos volt a büntető egységek által fenntartott blokád. <

A negyedik tény. Az éhínség maga alá gyűrte az akkori Ukrajna egész területét, ugyanakkor nem érintette a szomszédos orosz és fehérorosz megyéket. Az ukrán határvonal teljes hosszában – Zsitomírtól Luhanszkig – az egyik oldalon elhelyezkedő ukrán falvakban emberek százai és ezrei haltak éhen, a másik oldalon, alig néhány kilométernyire az ukrán határtól, de már más köztársasághoz tartozó településeken élők azonban nem is érzékelték a helyzet megváltozását a korábbi évekhez képest.
A Szovjetunió viszonylag ellátottabb régióiba igyekeztek azok, akiknek sikerült áttörni a blokádon. Akkor, amikor a határ egyik oldalán, egyes ukrán falvak teljes lakossága halt éhen, a túloldalon, az orosz és fehérorosz területen ma senki sem akar emlékművet állítani az éhínség áldozatainak. Egész egyszerűen azért, mert ott nem is voltak áldozatok.
Az ötödik tény. Alig egy hónappal a személyi igazolványok 1933. január 22-én történt bevezetése után Sztálin és Molotov példa nélkül való direktívát juttatott el a járások párt-, tanácsi és rendfenntartó szerveihez, amelyben külön kiemelték, hogy a Kubányból és Ukrajnából tömeges elvándorlás kezdődött az oroszországi központi feketeföldű övezet, a Volga, a moszkvai és nyugati oroszországi megyék és Fehéroroszország irányába.
A helyi hatalmi szerveknek parancsba adták, hogy akadályozzák meg a falusiak távozását más járásokba, azokat pedig, akiknek „sikerült eljutniuk északra”, haladéktalanul tartóztassák le, s miután kiszűrték közülük „az ellenforradalmi elemeket”, költöztessék vissza eredeti lakhelyükre.
Az OGPU (államvédelmi hatóság) adatai szerint már 1933 elejéig 219. 5 ezer ukrajnai menekülőt fogtak el, közülük 186. 6 ezer embert visszaköltöztettek, a többit bíróság elé állították.
1933. március 17-én a szovjet kommunista párt végrehajtó bizottsága és a kormány rendeletben szabályozta, hogy csak azok léphetnek ki a kolhozból, akik szervezett munkaerő toborzáson vesznek részt. A rendelkezés következtében az ukrán falvakban azért haltak éhen az emberek, mert törvényes úton képtelenek voltak távozni az éhínség sújtotta övezetekből.
A hatodik tény. Ukrajna mellett az akkoriban túlnyomórészt ukránok által lakott Kubány volt a másik olyan régió, ahol 1932-33-ban az élelem elkobzását követően fegyveres egységek zárták körül a falvakat.
Közvetlenül az éhínséget megelőzően Kubányból tömegével telepítették ki a sztanyicák (a tanyabokroknak megfelelő településszerkezet) lázadásra leginkább hajlamos lakosságát. A helyüket Oroszország más térségeiből érkezett vöröskatonák foglalták el.

Az éhínség ideje alatt a betelepülőket fejadagokkal látták el, eközben a Kubány ukrán lakossága tömegesen pusztult.
A hetedik tény. Az éhínséggel párhuzamosan zajlott Ukrajnában az ukrán értelmiség megsemmisítése és az ukrainizálódási folyamat visszaszorítása.
1932-33-ban Ukrajnában lényegesen megugrott a letartóztatások száma. 1932. december 14-én, Moszkvában Sztálin elnökletével került sor arra az operatív tanácskozásra, amelyre meghívót kaptak az ukrajnai KP KB, az Észak-kaukázusi országrészi és Nyugati (Szmolenszk) megyei pártbizottságok tagjai. A tanácskozáson határoztak arról, hogy a beszolgáltatások megszervezésének takarásában felszámolnak minden olyan gazdasági, politikai és kulturális törekvést, amely Ukrajna újjászületését tűzte ki céljául. Ezek legjellemzőbb megnyilvánulása az ukrainizáció volt.
A határozat egyértelműen parancsba adta az ukrainizáció leállítását:
„A KB és a Népbiztosok Tanácsa rámutat, hogy a helyes bolsevik nemzetiségi politika végrehajtása helyett egyes ukrajnai járásokban mechanikusan folyt az ukrainizáció, nem vették figyelembe az egyes járások konkrét sajátosságait, nem elég körültekintően válogatták meg a bolsevik ukrán kádereket, amivel megkönnyítették a burzsoá-nacionalista elemek, petljuristák, stb. számára legális fedőszervezetek, saját ellenforradalmi gócok és szervezetek létrehozását”.
E határozatot követően felerősödött az ukránok elleni terror.
A nyolcadik tény. Oroszországban teljes egészében elhallgatták az ukrajnai éhínséget. Ezzel szemben az 1921-es Volga-menti éhínséget elismerték. Közismert „a Volga-mente éhezőinek” megsegítésére alakult nemzetközi szervezet neve. Az ukrajnai éhínség kapcsán semmi hasonlóról nincs tudomásunk.
Pedig az ukrajnai éhínség sokkal súlyosabb és tömegesebb volt, mint a volgai. Moszkva csak most, a nyilvánvaló bizonyítékok és tények nyomására kezdi elismerni az ukrajnai éhínség megtörténtét. Korábban még ezt sem tette meg.
Ha valaki régebben, a szovjet időkben, néhány évtizeddel az éhínség után akárcsak egy szót is szólt volna az éhínségről, utalva ezzel Ukrajnára, s ha erről tudomást szerzett volna a hatalom, az az ember azonnal börtönbe került volna. Annak ellenére, hogy az éhínségre minden felnőtt ukrajnai lakos emlékezett.
Az áldozatok még ma is rettegnek kimondani az igazságot az éhínségről. Volodimir Monakov, az egyik moszkvai egyetem professzora például szerette volna pontosítani édesanyja születési dátumát, és megismerni családja történetét. A professzor szerint édesanyja csak arra emlékezett, hogy egy Luhanszk megyei gyermekotthonban nőtt fel.
Édesanyja, Hanna Nelasza csak az után ismerte el, hogy mindenre emlékszik, amikor megnézte a szülőföldjéről készült fotókat, végighallgatta kortársainak visszaemlékezéseit, és bevallotta: azért hallgatta el az igazságot, mert félt, hogy kimondásával árthat a gyermekeinek.

A kilencedik tény. Az 1932-33-as, Ukrajna számára ínséges években a Szovjetunió exportálta a gabonát és az élelmiszereket, eközben Ukrajnában milliók haltak éhen. Amikor Ukrajna egyre nagyobb területeit gyűrte maga alá az éhínség, teljes gőzzel folyt a gabonaexport. Számos bizonyítékot szolgáltatnak erre vonatkozóan a nyilvános tőzsdei és kormányzati statisztikák.
Az ukrajnai éhínség szándékosságát egyértelmű bizonyítékok igazolják. Ezért nem véletlen, hogy országok tucatjai ismerték el népirtásnak az éhínséget.
Senki sem magyarázhatja meg, hogyan következhetett be Ukrajnában a tömeges éhhalál a XX. században, hogyan fordulhatott elő kannibalizmus, hiszen ilyen esetekről korábban semmit sem jegyzett fel az ország történelme – még a középkorra vonatkozóan sem.
Az ukrán történelem során előforduló gyenge termésekről hírt adnak a krónikák, de kizárólag a kenyér árának emelkedését említik, éhhalálról, mi több, tömegesről azonban egyetlen szót sem ejtenek.
Ugyanakkor Dmitrij Medvegyev orosz elnök ukrán kollégájához intézet levelében kijelenti: „az erőszakos beszolgáltatások politikáját az Ukrán SZSZK-ban zömében ukrán káderek hajtották végre, olyanok, akik nemcsak alaposan teljesítették a központ utasításait, hanem gyakorta „saját tervekkel” is előálltak”.
A jelenlegi orosz elnök arra irányuló kísérlete, hogy a helyi káderekre „kenje” az éhínségért viselt felelősséget, ahhoz lenne hasonlítható, mintha Vlaszov orosz felszabadító hadseregét vádolnánk a hitleri rendszer minden, a Szovjetunió területén elkövetett gaztettéért.
Az ukrajnai éhínséget nem lehet a helyi vezetők „túlkapásaival”, illetve azzal magyarázni, hogy a felső vezetés nem tudott semmiről. Az ilyen érvek teljesen abszurdak egy olyan országra vonatkoztatva, mint a Szovjetunió, ahol az egész társadalom a megtorló szervezetek szigorúan központosított ellenőrzése alatt állt.
Ezek az intézmények részletekbe menően ismerték az egyes emberek magánéletét is, kizárt, hogy ne tudtak volna milliók haláláról. Az emberek milliói két éven át csak és kizárólag Moszkva tudtával és beleegyezésével halhattak meg Ukrajnában.

S végül tegyük fel magunknak a legfontosabb kérdést: miért? Miért akarta a szovjet kormány megsemmisíteni az ukrán nemzetet?
A válasz nyilvánvaló. A szovjet kormány cselekedeteire egyetlen gazdasági cél sem szolgál magyarázatul. Minden állam ereje a polgáraiban rejlik. Az ukrán parasztok milliói évente sokkal több élelmiszert termeltek meg a szovjet rendszernek, mint amennyi 1932-33-ban az életben maradásukhoz szükségeltetett.
Az éhezést a gyerekek viselik a legnehezebben. Felnőve értékteremtővé és az ország gazdasági erejének alapjává válhattak volna. A Szovjetunió azonban az elpusztításuk mellett döntött. Az ukrajnai falvakban született gyerekekkel ukránul beszéltek, és ukrán hagyományok szerint nevelték őket. Azért ölték meg őket, mert az ukrán nemzet tagjai voltak.
Ukrajna volt a birodalom legnagyobb, eltérő etnikummal rendelkező része, következésképpen ő jelentette számára a legnagyobb veszélyt. A XX. század kezdetére nyilvánvalóvá vált, hogy a cári hatalom által erőltetett asszimilációs politika kudarcot vallott. A népszaporulat ütemét tekintve pedig Ukrajnát gyakran hasonlították Kínához.
1926-ban, az intenzív betelepítések ellenére is csak 8% volt az oroszok aránya Ukrán SZSZK-ban. Az egész országot tekintve – Nyugat-Ukrajnát is – ez az arány csupán 6% volt.
A falusi lakosság egyértelmű etnika identitással, elsősorban nyelvvel rendelkezett. Ezek a jellegzetességek fokozatosan politikai arculatot öltöttek. Ez a tény különösen az 1917 és 1923 között lezajlott felszabadító mozgalmakban fogalmazódott meg.
Trockij állítása szerint abban az időben a hatalmától megfosztott ukrán elit, a politikai alapszervezetek és a kapcsolattartók, valamint az ukrán lázadók háromszor annyi erőt vontak el a bolsevikokból, mint az egész Antant együttvéve.
Ukrajna sokkal hosszabb ideig harcolt a bolsevikok ellen, mint bármely más szovjet térség. Ukrajnában a bolsevikok még 1921-ben sem tartották ellenőrzésük alatt a járási székhelyek többségét, csupán a kormányzósági fővárosokban voltak hatalmon. A bolsevikok elleni felkelések száma csak azt követően csökkent, miután Lenin felismerte, milyen veszélyt jelentenek a felkelések a külföldi intervenciótól való fenyegetettség közepette, és utasítást adott „az új gazdaságpolitika” (NEP) elindítására és az ukrainizáció tilalmának feloldására.

Ukrajna létezése önmagában véve komolyan fenyegette, és fenyegeti napjainkban is Oroszország birodalmi identitását. Felvetődik a kérdés: amennyiben Kijev és a Kijevi Rusz szinte valamennyi nagyvárosa öröktől fogva ukrán, akkor minek nevezzük Oroszországot?
A OGPU akkori fővárosi (harkovi) parancsnoka azt állította, hogy az éhínség következtében „az etnikai anyag megváltozik”.
Sergio Grandenigo harkovi olasz konzul a következőket írta Olaszország moszkvai nagykövetének: „a jelenleg Ukrajnát sújtó szerencsétlenség következménye az ország oroszok általi gyarmatosítása lesz, ami az etnikai összetétel megváltozásához vezet. A jövőben, sajnálatos módon a legközelebbi jövőben többé már senki sem fog Ukrajnáról vagy az ukrán nemzetről beszélni, az ukrán problémáról sem esik több szó, mert Ukrajna a valóságban orosz többség által lakott területté válik”.
Az Ukrajnában szervezett éhínség egy sorban áll a hitleri gázkamrákkal – méreteit és lényegét tekintve egyaránt.
Azok, akik Ukrajnában és külföldön tagadják a népirtás tényét, valójában a sztálini rendszert fényezik.
A teljes népesség megsemmisítése vagy áttelepítése a keleti despotákra jellemző országlási módszer. Így bánt el a Szovjetunió számos kaukázusi és krími néppel, amelyek egysége akadályozta hatalmuk és asszimilációs törekvéseik beteljesülését.
Ha Sztálin végrehajtotta népirtást a Szovjetunió más nemzeteivel szemben, miért nem tehette volna meg ugyanazt az ukránokkal? Annál is inkább igaz ez, mert a XX. kongresszuson Nyikita Hruscsov pártfőtitkár elismerte, hogy Sztálin az éhínség után minden ukránt Szibériába akart száműzni.
Hruscsov szerint az ukránok száműzését csak nagy lélekszámuk akadályozta meg. Ma már számos szovjet vezető tanúsíthatja Sztálin ukránokkal kapcsolatos terveinek valóságtartalmát.
Az éhínség a Szovjetunió által végrehajtott legnagyobb népirtás és az emberiség történetének egyik legnagyobb genocídiuma.

Miért nem vitték végig tervüket a bolsevikok, és miért nem irtották ki az ukrán népet?
A 30-as évek elején új háború volt készülőben a világban. Egy lakosság nélküli, kiürített Ukrajnának nem lett volna gazdasági értéke. A Kreml szempontjából sokkal hatékonyabbnak tűnt megtörni Ukrajna gerincét és olyan genetikai alapanyaggá tenni az ukránokat, amely vakon szolgálja a birodalmat, mintsem megsemmisíteni ez etnikum egészét.
Mindezeken túlmenően, az ukránok tömeges megsemmisítése nem járt volna száz százalékos politikai hatékonysággal, tekintve, hogy az ukrán népesség közel egynegyede Nyugat-Ukrajnában, a Szovjetunión kívül élt, következésképpen nem állt Moszkva ellenőrzése alatt.
Milyen következményekkel járt az éhínség Ukrajna szempontjából?
Tényekkel bizonyítható az összefüggés az éhínség és az ország jelenlegi demográfiai helyzete között. A XX. század elején a gyors népesség-növekedés tekintetében Ukrajnát Kínához hasonlították. Manapság, a XX. század sorozatos demográfiai katasztrófái nyomán világviszonylatban is Ukrajna áll az első helyen a népességfogyás tekintetében.
Nyugat-Ukrajnában, amely szintén szenvedő alanya volt a deportálásoknak és megtorlásoknak, az éhínség azonban elkerülte, ma az országos átlagnál lényegesen jobb a demográfiai helyzet.
A „jóakarók” mostanság azt ajánlják az ukránoknak, hogy felejtsék el az éhínséget, mert az emlékezés, úgymond „árt az Oroszországgal fenntartott kapcsolatoknak”. Felvetődik a kérdés: ki „a kapcsolatok megrontója”? Azok az ukránok, akik nem hajlandók elfeledni meggyilkolt felmenőiket, vagy a Kreml, amely meggyilkolta őket és még az emléküket is eltörölte?
Az oroszországi oktatási minisztérium a közelmúltban hagyta jóvá az 1900-tól 1945-ig terjedő időszak oroszországi történelmének oktatási koncepcióját. E koncepció értelmében a sztálini megtorlások rendszere „az ország irányításának ésszerű módja volt”.
Ezen iránymutató munka szerint „az éhínség nem volt eleve megszervezett, mindössze az időjárási körülmények és a kollektivizálás befejezetlensége okozta”.
„A falvak életében keletkezett zavarokat a tömegessé váló falusi lázadások okozták”, és „egyébként sem volt más megoldás” – olvashatjuk a koncepcióban. Úgy látszik már nem elég filmekkel és tv-műsorokkal mosni az orosz emberek agyát. Az oroszországi iskolások hamarosan olyan könyvekből tanulnak majd, amelyben megmagyarázzák, hogyan lehet „racionálisan” elpusztítani ártatlan emberek millióit.
Ezért volt helyes döntés Dmitrij Medvegyev részéről, hogy nem utazott el Ukrajnába a megemlékezésre. A sztálinizmus oroszországi tisztára mosásának fényében álságos lett volna a jelenléte az emlékezők között.

A Szovjetunió területén élő legnagyobb lélekszámú etnikumok az 1926-os és 1937-es népszámlálási adatok szerint:

Nemzetiség	1926 р.	1937 р.	1937, százalékosan 1926-hoz mérten
Oroszok	77 791 124	93 933 065	120,7 %
Ukránok	31 194 976	26 421 212	84,7 %
Fehéroroszok	4 738 923	4 874 061	102,9 %
Üzbégek	3 955 238	4 550 532	115 %
Tatárok	3 029 995	3 793 413	125,2 %
Kazahok	3 968 289	2 862 458	72,1 %
Zsidók	2 672 499	2 715 106	101,6 %
Azeriek	1 706 605	2 134 648	125,1 %
Grúzok	1 821 184	2 097 069	115,1 %
Örmények	1 568 197	1 968 721	125,5 %

Az emberiség írott történelmében nem találunk ilyen döbbenetes mutatót egyetlen nemzetre vonatkozóan sem, mint az alábbi:

A férfiak átlagos életkora Ukrajnában (1933)	A nők átlagos életkora Ukrajnában (1933)
7,3 év	10,9 év

Olekszandr Palij történész УКРАЇНСЬКА ПРАВДА