Dmitro Tkacs
Egy ukrán diplomata visszaemlékezései
Az első évfolyam után nyári magyar nyelvi gyakorlatra küldtek a debreceni egyetemre. Ez volt az első látogatásom Magyarországon. Az Arany Bika Szállóban laktam – abban az időben az volt a város egyik legjobb szállodájában. Az eltöltött másfél hónap nagyon sokat jelentett a nyelvtanulás szempontjából. Elsősorban, hogy már nem féltem magyarul beszélni.
Nagyon megtetszett nekem Magyarország. Az illedelmes, kedves emberek, a tiszta utcák, az üzletek megrakott polcai – teljes ellentétben álltak Moszkvával. Már akkor eldöntöttem, hogy ha már ilyen szerencsém volt, az életem hátralévő részét ennek az országnak szentelem.
Az akkori főkonzul bevont engem a konzulátusi munkába, amit az egyetemi tanulmányaim után végeztem. A főkonzul Baljaszinszkij Izjaszlav Henrihovics, korábbi földművelésügyi miniszterhelyettes volt. Halvány fogalma sem volt a diplomáciai munkáról, de határozottan és erélyesen irányított. Egy alkalommal meghívott engem és a konzult, Zsenyát, hogy vegyünk részt Észtország ünnepnapján Nyíregyházán. Hárman utaztunk a Volgával. Először, ahogy mindig sor került a hivatalos részre, majd következett a koncert és végül egy ünnepi ebéddel zárult. Az asztal elég szerényen volt megterítve. És ekkor megadták a szót a főkonzulnak. Természetesen egy szót sem tudott magyarul, így oroszul beszélt tolmács segítségével. Köztudott, hogy a magyarok nem igazán kedvelik a tósztokat, de ez nem zavarta Izjaszlav Henrihovicsot abban, hogy negyven percet beszéljen, és ráadásul még fordítás és hőség is volt hozzá. Zsenyával csak ültünk és feszülten vártuk, hogy mikor lesz ennek vége. Az egyetlen szórakozásunk az volt, hogy figyeljük a legyet, amely a pohárköszöntőt mondó és köztünk repkedett. De szerencsétlen légy nem bírta tovább a hosszú tósztot és holtan zuhant le. Mi ketten elkezdtünk nevetni, erre a főkonzul rögvest befejezte a mondókáját és olyan gyűlölettel nézett ránk, hogy azt gondoltam Debrecenig gyalog megyünk.
Már visszafelé az autóban kérdezte, hogy mi olyan vicceset mondott, hogy úgy röhögtünk, mint a bolondok. Vettem a bátorságot és részletesen elmondtam neki. És meglepő módon, ő is el kezdett nevetni. Végül a szobámban ért véget a vendégség ukrán szalonnával és paprikás vodkával.
Ez alatt a kiküldetés alatt sikerült Budapestre is ellátogatnom. Zsenya saját ügyben utazott a fővárosba és engem is magával vitt társaságképp. Budapest nagy hatással volt rám építészetével, tereivel, körútjaival és emlékműveivel. Különösen a magyar Parlament méltóságteljes megjelenése akkor és most is. Már akkor, amikor elkezdtem Budapesten dolgozni, többször is alkalmam volt az Országházban járni, és nem győztem csodálni a szépségét és nagyságát.
Másodszor 1988 őszén érkeztem Budapestre gyakorlatra a szovjet nagykövetségre. Három hónapig tanulmányoztam a nagykövetségi munkát és a diplomamunkámat írtam, aminek a témája a magyar-szovjet kölcsönös kapcsolatok az új gondolkodás tükrében volt. Az „új gondolkodás” szóösszetételt Gorbacsov vezette be a politikai nyelvezetbe, és nagyon modernnek számított. Titokban nem is diplomamunkát írtam, hanem kandidátusi disszertációt. Mivel az akadémiának volt saját tudományos tanácsa és igény szerint lehetőség volt nem csupán diploma, hanem PhD védésére is.
Majd következett a személyzeti bizottság. Mindannyian a Szovjetunió Külügyminisztériumában kaptunk munkát. Jómagam a Magyar Népköztársaság osztályának első titkára lettem és megkaptam az első osztályú első titkári diplomáciai rangot. Augusztus elején kezdtem el a munkát, majd szeptember végén már Budapestre jöttem, a követségre dolgozni.
Abban az időben a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete a tehetséges szovjet újságíró, valamikori Propaganda és Agitációs Bizottság vezetője, Sztukalin Borisz Ivanovics volt. Nagyon melegen és szívélyesen fogadott és felajánlotta az első titkári megbízatást a kulturális kapcsolatokért felelős csoport élén. Elfogadtam.
1989 októberében történelmi esemény zajlott. Először járt Magyarországon az ukrán Kulturális Minisztérium delegációja Jurij Olekszandrovics Olenko vezetésével. Az ukrán tisztviselőket úgy fogadták, mint egy független állam képviselőit. Teljes körű tárgyalásokat folytattak velük, aminek eredményeként a történelemben először aláírták az ukrán-magyar együttműködésről szóló megállapodást a kultúra területén. Ez volt az első kétoldalú nemzetközi dokumentum az újkori történelemben, melyet Ukrajna Moszkva jóváhagyása nélkül írt alá.
Nem történt minden zökkenőmentesen. Reggel, az ukrán delegáció megérkezésének másnapján a hotelben odajött hozzám a magyar minisztérium ukrán ügyekért felelős munkatársa, Mayer Rita és elmondta, hogy a delegáció minden tagja éjszaka fizetős csatornákat nézett és hatalmas számlát csinált a szállodában. Ráadásul megitták az összes italt mini bárból, ami szintén nagy összeg. Rita kétségbe volt esve, hogy be kell számolnia a delegáció tagjainak a fizetős szolgáltatásokról, mert minden mást a magyar fél fizetett.
Az egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy megkérjük a magyar kulturális minisztert, Glatz Ferencet, hogy fizessék ki a számlát, de világos volt, hogy Rita ezt nem meri megtenni. Nem volt más választásom, én mentem oda a miniszterhez. Figyelmesen végighallgatott és ezt mondta oroszul: „Rendben, kifizetjük.” Este azokban a szobákban, ahol a mieink laktak, ki voltak kapcsolva a fizetős csatornák és üres volt a hűtő.
1990 augusztusában Budapestre látogatott az ukrán Külügyminisztérium delegációja A. M. Zlenko vezetésével. Ezt a találkozót nekem kellett megszerveznem, kijevi partnerem pedig Borisz Ivanovics Taraszjuk, a Külügyminisztérium politikai elemzésekért felelős hivatalának vezetője volt. Az ukrán delegációt magas szinten fogadták Magyarországon. Találkozóra került sor Göncz Árpád köztársasáig elnökkel, Antal József miniszterelnökkel és Jeszenszky Géza külügyminiszterrel. A magyarok igyekeztek megmutatni, hogy támogatják Ukrajna függetlenségi törekvését, hogy önálló állammá váljon és ebben készek mindennemű támogatást megadni.
1990 szeptemberében Göncz Árpád köztársasági elnök hivatalos látogatást tett Ukrajnában, mely a szomszédos államok vezetőinek találkozója volt. Az ukrán veztéssel, parlamenti képviselőkkel folytatott megbeszélések kellemes és konstruktív légkörben zajlottak.
Az áttörést Magyarország és Ukrajna közötti kapcsolatokban L.M. Kravcsuk, a Ukrán Legfelsőbb Tanács vezetőjének látogatása (1991. május 30 – június 1.) jelentette, amikor is 9 kétoldalú szerződést írtak alá, melyek lefektették az ukrán-magyar együttműködés jogi alapkövét. Különösen a Nyilatkozat Ukrajna és Magyarország közötti kapcsolatokról, a Konzuli egyezmény, a Nyilatkozat a nemzeti kisebbségek jogainak védelméről szóló együttműködés alapelveiről. Az első két dokumentum de jure Ukrajnát független államként ismerte el.
Érdekes volt, hogy a magyar diplomáciai protokoll először és talán utoljára szembesült azzal a problémával, hogy a fogadó küldöttség vezetője a Parlament elnöke. Nem az elnök, nem a miniszterelnök, hanem a házelnök. És volt még egy kényes momentum: a Szovjetunió reakciója a fogadó küldöttségre, hiszen egyetlen vezető volt – Mihail Gorbacsov, akinek kijárt az ilyen magas rangú fogadtatás.
A magyarok úgy jöttek ki ebből a helyzetből, hogy sor kerítettek egy személyes protokolláris találkozóra L. Kravcsukkal. Ahelyett, hogy a hivatalos fogadásra a Kossuth téren került volna sor, a katonaság a reptéren sorakozott fel. A rezidencián és az autókon szovjet zászlókat helyeztek el, de a városban nem voltak. Az ukránoknak megfelelt ez a variáció, mivel először fogadták őket úgy külföldön, mint egy független állam képviselőit.
Ukrajna modern történelmében a Legfelsőbb Tanács vezetőjének első hivatalos találkozóját bonyolult tárgyalási folyamat előzte meg. Ukrán részről B. I. Taraszjuk – akkor a Külügyminisztérium politikai elemzésekért és tervezésért felelős hivatalának vezetője – vezette a delegációt, míg magyar oldalról Monori István – a Szovjetunióval való együttműködésért felelős közigazgatási hivatal vezetője – volt jelen. A probléma abban állt, hogy bár az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak (USZSZK) az alkotmány szerint joga volt külpolitikai tevékenységet folytatni, de a legtöbb szuverén állami joggal – nevezetesen a nemzetközileg elismert határok, állampolgárság, saját útlevél, diplomáciai képviseletek, hadsereg stb. – nem rendelkezett. Ez természetesen megnehezítette a tárgyalások menetét, elsősorban amikor a Konzuli egyezményről, valamint Ukrajna és a Magyar Köztársaság kapcsolatairól szóló nyilatkozatról volt szó. Ezen túlmenően erőteljes nyomást gyakorolt az ukrán delegációra, I. P. Abojmov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete. Jól ismert szigorúságával a szovjet diplomaták és magyar küldöttség vezetői felé mindent megtett annak érdekében, hogy egyetlen elfogadott dokumentumban se legyen megemlítve, hogy Ukrajnát de facto, mint független államot ismerik el.
A nyilatkozat 9. pontjában esett szó a biztonsági együttműködésről. Ez különösen dühítette a nagykövetet, aki így ordibált ezen sorok szerzőjével: „Maguk ott teljesen megőrültek, hát nem értik, mit csinálnak? Milyen biztonság? Hát már függetlenek… (ezután nyomdafestéket nem tűrő szavak következtek). Dobják ki a fenébe ezt a pontot.”
Abojmov tiltakozó nyilatkozatot is benyújtott a magyar Külügyminisztériumhoz.
De az összes arra irányuló kísérlet, hogy gátat vessenek az ukrán-magyar kapcsolatoknak hiábavalónak bizonyult. Már az ukrán delegáció legmagasabb fokú látogatása Magyarországon, a tárgyalások a köztársasági elnökkel, a miniszterelnökkel és az Országgyűlés elnökével, valamint a dokumentumok aláírása, mind azt igazolták, hogy a magyarok de facto elismerték országunk függetlenségét, még a Szovjetunió fennállás alatt. Az ünnepi vacsorán, melyet Göncz Árpád adott a küldöttségünk tiszteletére, Leonyid M. Kravcsuk Ukrajna megbízott magyarországi képviselőjeként mutatott be. De ezek csak szavak voltak, hiszen akkor még Moszkva döntött mindenről.
Nem tudok nem szólni egy érdekességről. Az ukrán küldöttség érkezése előtt még néhány dokumentumról nem született megállapodás. Elmentünk tehát Monori Istvánhoz az irodájába és egész éjszaka egyeztettünk és nyomtattunk. Magyar részről Kontra Ferenc ült a számítógépnél, a miénkről Taraszjuk. Reggel 6-kor végeztünk a munkával. István irodájának ablaka a Dunára nézett, és akkor megláttam, hogyan kell fel a nap a csodálatos folyó felett. Nem hiszem, hogy akár egyetlen külföldi diplomata is elmondhatja magáról, hogy egy egész éjszakát töltött a magyar Külügyminisztériumban.
Kravcsuk szintén fogadást adott a magyarok tiszteletére, melyre a szovjet nagykövetségen került sor. Az ukránok hoztak saját pálinkát, konyakot, kenyeret, szalonnát, kolbászt. Az elnök szakácsa a követségen dolgozó ukránok feleségeivel varennikit készített. Amióta részt vettem a szovjet fogadásokon, ez sikerült először olyan remekül, hogy volt bőségesen ital és finom étek is.
…
1991 őszén ismét Budapestre látogatott egy ukrán kulturális miniszter – Larissza Ivanyivna Horolec. Tárgyalásokat folytatott magyar kollégájával, együttműködési megállapodást írtak alá, valamint magával hozta Göncz Árpád Magyar Médea c. monodrámájának előadását. A Szovjet Tudományos és Kulturális Központban tartott előadáson jelen volt a köztársasági elnök és a magyar kultuszminiszter is. Médea szerepét a Leszja Ukrajinka Orosz Nemzeti Dráma Színház színésznője Ligyija Jaremcsuk játszotta. Lenyűgöző volt. A monodráma az egyik legnehezebb műfaj a színész életében. Lida játékában annyi lélek, fájdalom, és emberi érzés volt, hogy a nézőközönséget megbabonázta tehetsége, és amikor a darab véget ért tapsviharban tört ki. Göncz Árpád odament a művésznőhöz, megpuszilta és azt mondta neki, hogy amikor a darabot írta, akkor a szemei előtt pont egy ilyen nőt látott, mint Lida.
Nem tudom figyelmen kívül hagyni azokat a kuriózumokat, amelyektől nem mentesek az ilyen események sem. Az első akkor történt, amikor aláírták a megállapodást. Larisssza Horolec az aláírást követően, amikor kihozták a pezsgős poharakat, magyar kollégája előzetes figyelmeztetése nélkül hangosan elénekelt egy ukrán dalt. A magyar miniszter meglepődöttségében majdnem elejtette a poharat, majd később mosolyogva mesélte nekem, hogy életében először találkozott olyan miniszterrel, aki afeletti örömében, hogy aláírt egy megállapodást, hangosan énekelni kezdett.
(Folyt. köv.)
