07. 16. szerda

Másodszor eszegetek a „Fiáker”-ben. A falakon különböző klassz dolgok vannak, amik a lovakhoz kapcsolódnak, patkóhoz, fogathajtáshoz, ostorok, a bejáratnál középen – két lámpa van, mellettük – egy álló ventillátor (és a ventillátor mögött, beleilleszkedve a látványba egy festett kerék a falon). A másik falra lovak vannak festve, előttük - szénával teli vályú (igazi, nem festett). Ilyen a bajor enteriőr!...
Ma kicsit olyan nekem Magyarországon – mintha Németországban lennék (vagy Ausztriában?).

A téren.
Néptánc (mint szerdánként).
Nem tudják, mi az a szerda?! Ez az a nap, amikor a felnőttek leveszik az álarcukat és önmaguk lehetnek (a munkahét közepe!)
Néptánc – amikor az emberek összejönnek: a nők – kézen fogva, a férfiak – egymás vállát fogva. Ilyenkor a felnőttek gyerekek lesznek, a gyerekek pedig – boldogok. Ilyenkor látod az embereken a jellemüket és a sorsukat.
Ilyenkor kevés hely marad a téren. Ilyenkor középen formálnak egy másik kört, aztán egy harmadikat, negyediket… De nem segít. És akkor a csoport kimegy oldalra – a fagylaltos bódé mellé. És innen tánclépéssel mennek a mellékutcákba.
Ilyenkor életre kelnek a falak, a kövek, az ég és még talán a Színész és a Színésznő is. Ilyenkor ők válnak nézőkké, az emberek pedig – színészekké.

07. 17. csütörtök

A peronon egy viseltes férfi vár a szerelvényre, egy férfi, akinek mindegy az elővárosi vonatok menetrendje, csak az állomás a fontos, mint – a számára kijelölt élet – megmondja neked – ha megkérdezed, hogy hova tart.
A peronon egy viseltes férfi keres menedéket, a pénztárak, az öregasszonyok és sorok mögött, oldalt pedig – egy turista gitárral.  
Férfi – valakinek a nagyapja vagy apja, talán valaha turista volt, vagy még jobb, zongorista, a billentyűk és egy asszony szerelmese.
A férfinak a vonat nem fontos, a vonat számára drága, ha megunja – leszáll valahol (és gyalog továbbvonszolja magát.)  
Utolsó kívánsága teljesült – öreg fanfárok szólnak, és az éveken át, hallja szerelme horkolását.

07. 18. péntek

Edittel az óvárosban sétáltunk…
És mosogatás közben, megértettem, hogy miért olyan értékes – egy utcácskán többször végigmenni… És, hogy nagyon fontos – egy térre a másik irányból is bemenni… És, hogy nagyon fontos – mosogatás közben ezen gondolkodni… És, hogy jó beszélgetésből sohasem lehet elég – csak kevés…
Edit oroszszakos, és egy kicsit viccesen beszél… De hisz tudod, kedvesem, hogyan beszélnek oroszul a külföldiek! Az ő szakmájuk törvényszerűen egyre jobban hanyatlik, végzős diákokat egyre kevésbé érdekli, és egyre kevésbé értik és beszélik az oroszt az egyetemi felvételikor. Pont, mint nálunk.
És még valamit megértettem mosogatás közben… Őszintén szólva, amit nem értettem –rájöttem: az élet pillanatokból, véletlenekből, célokból, terveken felül áll.
Séta közben Edittel elhaladtunk az Esze T. utcában (nem tudom, mit jelent a T., mert a térképem nem olyan nagy léptékű, és ez az utca nagyon apró, rövid és rokonszenves), összefutottunk az egyik volt oroszszakos társával, aki oroszul üdvözölt, Jura. Sajnos, nem ukránnyelvű. Aztán ebben az Esze T. utcában utolért minket Edit volt tanára – rajz és képzőművészet tanár… Évek óta nem találkoztak, habár mindketten Pécsen laknak. A fiúval meg négy éve nem találkoztak. Később, amikor megvettük nekem a jegyet vissza Ukrajnába (kicsi szimpatikus utazási iroda a Jókai Mór és Mátyás király utca sarkán), akkor… üldögélünk, beszélgetünk, várunk, míg megírják a jegyet… (ezek az apróságok… mennyire emlékszem rájuk! Csernyivciben két órát álltam a pénztár előtt, és még húsz percet az ablaknál, amíg az a lány ráírta a számot, különböző telefonokon telefonált, kérdezett valamit, nem hallott valamit: köztünk meg az üveg, mint a börtönökben…szovjet időket idézve, isten ments! Itt meg öt perc alatt megírta a hölgy a jegyet, még egy kicsit izgatott is volt, lehet, hogy ez az első munkanapja, vagy azok a bizonyos nehéz napok…) üldögélünk, valamiről folyamatosan mesélek Editnek oroszul, amikor odalép hozzá egy madám: „Zdrásztvuj, májá dárágájá!” Én, természetesen egy másodperc alatt dobva vagyok… Kiderül, hogy ez Edit volt osztálytársnője, és együtt tanultak még oroszul is… A gondviselő így őrködik felettünk, - gondolom magamban, és ők már csicseregnek is egymás között (rég nem találkoztak, bár akárcsak a korábbi találkozásoknál, ő is itt lakik). Edit rólam beszél, hogy „vendégségben vagyok a városban”, hogy „ukrán író” vagyok, viccel, hogy Magyarországon „mindenki beszél oroszul”, bemutat a barátnőjének, finom szorítással kezet fogunk, és még finomabban meghajolunk és bemutatkozunk egymásnak. Persze, tiszteletlen vagyok és már megint rögtön elfelejtettem, hogy hívják a Barátnőt… Bízom benne, hogy ő is így van ezzel.
És Edit még feltárta előttem a Pécs titkához és legendájához vezető utat. Például, a Janus Pannonius utcában van két hely, ahova az emberek lakatokat akasztanak… Korábban azt hittem, hogy reklám vagy kiállítás, mint Csernyivciben Anatol Fegyirko mindenféle ostoba emlékműve, de nem! Ez egy mindennapi legendás szokás! Mindenki felakasztja a lakatját, annak jeléül, hogy egyszer még visszatérnek! Rengeteg lakat van ott – mind különböző: óriásiak, nagyok, kicsik, miniatűrök, szívbe vésett feliratokkal, mint például „Ádám Eszti”, különböző piktogramokkal, jelekkel, szimbólumokkal, kódokkal, titkos jelentésekkel, tudatalattiak, kimondatlanok, titkosak, nyíltak, valahogy szellemi síkra emelkedve… de a földön járnak, ahol a lényeg van…
Nekem is oda kell majd akasztanom egy lakatot emlékül, egyedit, magamtól. Kitaláltam valami mást – ukrán láncot. „Élő lánc”, amit a szovjet birodalom összeomlása előtt lehetett látni 1990-ben – hárommillió ukrán fogta meg egymás kezét, és összekapcsolta Lvivet, Kijevet és a Don-medencét (több száz kilométeren át)… Az valami rendhagyó volt, az emberek egyesülése, a kezek-zára… senki sem választ szét… erősebben… erősebben… együtt… Ukrajna együtt… és máig érthetetlen, hogy ki irányította az embereket, ki koordinálta a folyamatot, ezt a folytonosságot… lehet, hogy az embereknek mindig kell mese, ábránd? Remény??? Ez 1990. január 21-én történt, 71 évvel az után, hogy Kijevben deklarálták Ukrajna csatlakozási okiratát.

És még egy legendát elmesélt Pécsről Edit. Az osztályok a ballagás előtt fényképezkednek és készítettnek egy tablót magukról, vicces formában – elmentünk egy kávézó előtt, aminek a kirakatában volt egy ilyen tabló a tanulókról és tanáraikról dollárhoz hasonló bankjegyeken. Ilyen tablókat (és nem csak bankjegyeken) gyakran lehet látni a pécsi kávézókban.

Edit még egy államtitkot is átadott nekem. Itt az idősek egyáltalán nem tudnak oroszul. Igen, tanulták az iskolában. Igen, kötelező tantárgy volt. Igen, muszáj volt tanulni. De most mindenki büszkén mondja: „Ó igen, évekig tanultam oroszul az iskolában, még a gimnáziumban is, de még így sem tanultam meg beszélni!” „Az emberek itt nem szerették a szovjet hatalmat” – közli Edit. És én ezt örömmel és teljesen el is fogadom! Elmondom neki, hogy milyen nehéz helyzetben van az ukrán nyelv Ukrajnában, amennyire ezt az orosznyelvű társalgás megengedi, csodálkozik: «Hogyhogy – Kijev szinte teljesen orosznyelvű?!» «Hogyhogy – csak nyugaton van sok ukrán?!»

Mára ennyit a politikából. Inkább valami maradandó dologról.

Ebben a lakásban nincs egy igazi óra, hagyományos formával és ismertetőjelekkel. És mi is egy óra különös ismertetőjele – az, hogy mutatja az időt? Nem! Mindenre figyelnie kell, ami a lakásban zajlik, védeni a rosszakaróktól, megjegyezni minden porszemet, minden mozzanatot, amit a házigazdák nem vettek észre, mivel többet lát, mint ők, és belelát a parányi világegyetem minden részecskéjének a lelkébe, és képes megragadni a pillanatot – és… mégsem, mert az láthatatlan. Ez olyan, mint ahogy érzed a szelet, van, amikor nagyon is, de meglátni – képtelenség… Szeretem ezt a világot, órák nélkül szeretem. Egy óra nem zavar abban, hogy ne érezzem az időt, és kívülről nézzem a világot… Kezdek megszeretni minden percet, de nem, mint az óra vagy a nap részét, hanem mint egy végtelen pillanatot, ami másodpercenként ismétlődik… Íme érzem ahogy valaki az utcán, felakaszt egy újabb lakatot… Íme valaki, aki láthatatlan és örökké való megcsókolja a nyomokat, amit éppen most az ükunokái, vagy az ükükunokái hagytak a lakaton… Íme az ükunoka, megfordul, mert valami nyomja, valami húzza a földhöz – hallgatózik… Mi az? Biztos őseink sóhaja a földből … És az, aki ükunokának tartja magát, elmegy, belemerül az emlékekbe, a szép emlékekbe… „Szeretlek” – suttogja nyomában a világ.
Érdekes, hogy vajon ki volt az első – aki először idezárt egy lakatot, bezárta a kört, ahonnan új körök kezdődtek, mint a vízen? Ki volt az első, aki képes volt bemutatni az időnek ezt az érzését, hiszen ez az idő észlelése, igaz, kedvesem? Ezt az érzést, ami elvész az észlelésünk közepette? Bármennyit is gondolkodik az ember, nem tudja elérni azt, ami tőle független. És ami független tőle az, az idő – ami megállás nélkül halad.
Éjszaka (talán, a legalkalmasabb időszak a gondolkodásra – ilyenkor töpreng mindenki a világon a homokszemtől a Jóistenig) a lakatok kinyílnak, leülnek az útra és nézik az eget. Azt mondják ott a végtelenség… És kérik a végtelent, hogy a tulajdonosaik ne essenek össze, ha pofont kapnak, állva maradjanak, ha megszédülnek, és túléljék, ha haldokolnak. És tulajdonosaik több mint valószínű, hogy hallják ezeket a hangokat…És visszatérnek Pécsre…
Érdekes, hogy ki készített először a világon lakatot, és először zárat. Vajon gondolta-e ez a bizonyos „első”, hogy a lakat jelképe lesz nem csupán a fizikai védelemnek – a vadállatok, az ellenségek és a széllel szemben, de szellemileg is? Annak a védelemnek, amire egyetlen hadsereg sem képes a világon – amikor az ember nem fél a saját világának lakatját kinyitni… Azt mondják, az a legerősebb, aki nem fél semmitől…

Mára ennyit a filozófiáról. Inkább valami praktikusabbról.

Ma tökéletesítettem a magyar tanulási módszert. Először is persze a főneveket tanulom, és az egyszerű számneveket, néhány melléknevet és ritkán igét.
Az ismeretlen szavakat felírom egy cetlire (fölül – magyarul, alul – ukránul), amit aztán ráragasztok a középső szekrényre az asztal mellett. Nézem, megjegyzem, valamilyen asszociációkat gyártok… (A legkönnyebb dolgom azokkal a szavakkal van, aminek hasonló a megfelelője ukránul, lengyelül, angolul, németül, valamelyik latin nyelven, vagy nagyon érdekesen hangzik, vagy azokkal, amiket láttam a kirakatokban, ajtókon, vagy cégtáblákon).
Amikor újra meg újra megnézem őket, letakarom a cetli felsőrészét (ahol magyarul van a szó), látom az ukrán megfelelőjét és próbálok emlékezni az eredetire. Ha jól mondtam, szinte gondolkodás nélkül, akkor átragasztom a másik felső szekrényre. Ott már egymás alá ragasztom őket úgy, hogy mindegyik letakarja az alatta levőt. Így a magyar szavak le vannak takarva, és így csak az ukrán szavak sorozatát lehet látni. Ezen is rendszeresen ellenőrzöm a tudásomat.

A nyelvtannal külön kell foglalkozni! Először mindent át kell írni – felrakni a táblámra, saját kezűleg, és rendszerezni by myself. Csak akkor fogod megérteni, ha találsz magadnak saját asszociációkat. Például azt a végződést, hogy valamiben (-ban, -ben) úgy jegyeztem meg, mintha visszhang lenne, akusztika, ami BELÜL keletkezik. És a valami mellett végződését (-nál, -nél) – Méhes Károly fotója alapján, „Az ablaknál”. És így tovább, fejlesztve a fantáziát…

07. 19. szombat
Tegnap reflektálnom kellett azokra a lakatokra, melyek egyikének jelenleg a fogságába estem.
Először a központba mentem, megint véletlenül a lakatoknál kötöttem ki, megint megnéztem azokat a lakatokat és zárakat, megláttam, hogy van köztük modern biciklizár is, lefényképeztem párat, amibe feliratot és szíveket véstek…
Tovább menve pár métert – ismét egy kerítésbe botlottam, ahol ugyanolyan lakatok voltak, csak, ezen látszott, hogy azért állították fel, hogy a turisták ne árasszák el lakatokkal a várost.  Ezen jóval kevesebb dísz van, egyelőre csak egy-egy lakat lóg a kerítés rúdjain. De van, amikor egymásra vannak halmozva – helyenként a lakat egy másik lakathoz kapcsolódik, és nem a kerítés vasrúdjához. Gondolom, hogy néhány év múlva rá is az a sors vár, mint az elsőre – őt is teleaggatják, beborítják, telerakják lakatokkal, mint a ragasztóval, és szomorúan fog nézni az emberekre, átnéz közöttük, filozofikusan a város részének képzeli magát – és a zárakat – a gyermekeinek, unokáinak és dédunokáinak.

A szemrevételezés és az éjszakai víziók emlékei után bementem a Székesegyházba. De amíg mászkáltam körülötte, amíg fényképeztem, gyönyörködtem a cserepek formájában, a gótika és romantika egyesülésében, magányos egyedülálló angyalokban a tetőkön, - bezárták a Székesegyház udvarát… És a fém kapun – lakat! Esteledik, sehol senki, az udvar üres, magam-magányos vagyok az én Magyarországomon! A Székesegyházhoz a főútról egy kis mellékutcán lehet eljutni, ami inkább hasonlít egy magán kapu bejáratához és rögtön el is kanyarodik, így az útról a vége – a Székesegyház – igazából, nem is látszik (nem rögtön döntöttem el, hogy bemegyek ebbe a mellékutcába, csak miután körbenéztem… pechemre). Sehol egy lélek a Székesegyház körül és a mellékutcában sem. És, gondolom magamban, ha a mellékutca süket, nem feltűnő, akkor itt egyhamar nem lesz turista, talán csak holnap ebéd tájt…
És eszembe jut, hogy nem lehet messze még az, aki bezárta a kaput! A kapu egy hosszú épülethez kapcsolódik, biztosan, valamilyen irodai helyiségek… Az ablakoknál – bicikli és autó. A bicikli egy speciális lakattal van a kerítéshez láncolva (Megint lakat! Megint kerítés!!!!) Ajtó, amin valaki kijöhetne, vagy kinyithatná kérésemre a kaput, nincsen. Ajtók, vagy akár kertajtók és kapuk – vannak, de a másik oldalon. Amiken kutyákról van felirat és rajz is.
Nem is tudom, hogy zsibbadtam le annyira, hogy eszembe sem jutott, hogy átmásszak… A kapu magas, négy méter körül…A lakat is fejmagasságban van. És a tetején – szögek, amik meg is szúrhatnak…
Hát, hogy van ez?! Épp beleszerettem az angyalszobrokba és most meg ez a kapu… Nem ezen jöttem keresztül, hanem a téren! Azaz nyitva volt! Másképp nem lehetett!

07. 20. vasárnap

Ma voltam a bevásárlóközpontban, bolyongtam az „Alexandra” könyvesboltban. Ott – ahogy már meséltem – rengeteg könyv van, szép „kupacokba” rendezve és középen zsámolyok – azoknak, akik le akarnak ülni és olvasni valamit, vagy csak megvárni anyut.
Volt egy kellemetlen élményem. Találtam egy közepes kelet-európai társalgási könyvet. Benne van az összes kelet- és közép-európai nyelv, még az orosz is. Kivéve az ukránt és a beloruszt. És térkép is van benne. Szép, különböző színekkel. És Ukrajna és Fehéroroszország helyén egy fehér folt… Igazából, piszkos-zöld foltok. Fehér foltok a társalgásban? Fehér foltok a történelemben? Fehér foltok a kapcsolatokban?
Találtam még pár ehhez hasonló társalgás könyvet – különböző kiadásban és formában. A kiadók biztos abban bíznak, hogy Ukrajnában úgy is mindenki beszél oroszul, szóval a látogatóknak nem lesz gondjuk – mindenki „megérti” őket. Vagy azt hiszik, hogy Ukrajna és Fehéroroszország Oroszország alkotórészei. Vagy nem reagáltak még a tizenhét évvel ezelőtt lezajlott eseményekre. És elfelejtik, hogy amikor még létezett Csehszlovákia, akkor ott minden szlovák tudott csehül, bár nem minden cseh beszélt szlovákul, és mégis mindkét nyelven kiadnak társalgási könyvet – szlovákul és csehül is.
Szégyen és gyalázat – ránk nézve! Először is, mert nekünk kell bemutatkoznunk, megmutatni magunkat, megjelennünk, és nem é lenni! Ezért akarok megtanulni magyarul, és a műveiket ukránra fordítani, és amikor már biztos lesz a magyarságom, akkor visszafele is tolmácsolni. Szóltam!
Már tudok (majdnem, ha nem is 100%-ban, de néhány másodperc gondolkodás után, vagy akár anélkül) száztizenegy szót!!! És felismerek néhány nyelvi esetet! Például, időhatározóit IG (addig a napig), tárgyestet T-OT-ET (ezt a könyvet) és határozóit BAN-BEN (abban az évben). Na, a többes számot már rég megjegyeztem: hozzá kell tenni, hogy K, vagy OK, vagy EK, vagy még ÖK-ŐK-ÜK-ŰK. OK!