A történész nézőpontja
Éles és hasznos vita bontakozott ki az orosz államfőnek az Assotiated Press hírügynökségnek adott interjújában kifejtett történelemértelmezése körül. Íme, egy idézet az interjúból: „A helyzet úgy alakult, hogy ennek a területnek egy része (Ukrajna) különböző, tőle nyugatra eső államok fennhatósága alá került, és ezekben az években az ukrán népet számos baj érte, tulajdonképpen rabigában és megalázott helyzetben élt. Csak Oroszország két részének újraegyesítését követően indult fejlődésnek, úgy is mondhatnám, felvirágzásnak ez az ukrajnai térség. Ukrajna a közös, egységes lét eredményeképpen vált nagy, európai állammá, újabb területekhez jutott, nőtt a lakosság száma, méghozzá elsősorban Oroszország néhány nyugati megyéjének megszerzése révén. A Szovjetunió által végrehajtott cseréket területek adományozásával kompenzálta. Hatalmas infrastrukturális beruházások indultak, fejlesztették az ipart, etc.”
Az orosz elnök szavai felvetnek néhány kérdést. Milyen „újraegyesülésről” beszél, amikor az ukránok a XVII. században egyáltalán nem azonosították Moszkoviát a Russzal, amit számos írásos emlék is bizonyít? Milyen „rabságról” beszél, amikor az igazi rabság (jobbágysors) Oroszországból érkezett, pontosan abban az esztendőben – 1783 –, amikor az ukrán autonómia maradékát is felszámolták? Mindenki által közismert tény, hogy az igazi rabság ekkor köszöntött be, hiszen lehetővé vált a jobbágyok adás-vétele. A földesúr eladhatta, valamilyen vagyontárgyra cserélhette a jobbágyát, elválaszthatta a férjet a feleségtől, a szülőket a gyerekektől. Ezzel tulajdonképpen felszámolták azokat a szociális vívmányokat, amelyeket a Bohdan Hmelnyickij vezetésével megnyert felszabadító háborúban vívtak ki maguknak az ukránok, és amelyeket 135 évig élveztek. A lengyel fennhatóság alatt csak a tulajdon cserélhetett gazdát, és az uraságnak csak a dézsma beszedésére volt joga. A moszkoviták uralmát megelőzően Ukrajnában sohasem volt olyan rendszer, amely megengedte volna az emberkereskedelmet. Történt pedig mindez abban a Balparti Ukrajnában, amely az orosz államfő szerint „virágzott”.
A „virágzásról” bővebben
Az 1740 és 1748 között készült nyilvántartásokból kiderül, hogy a Hetmanság hét ezredének állomáshelyén (három és fél jelenlegi megye területe) ezer iskola működött. Gyakorlatilag minden jelentősebb településen és faluban volt iskola, ahol kizárólag ukrán nyelven folyt az oktatás. 1800-ban, Ukrajnában egyik pillanatról a másikra bezárták az iskolákat. Ukrajnában már a XVII. században az emberek 60% írástudó volt. Egy szemtanú, Pavlo Halebszkij, az antiochiai (Szíria) pravoszláv pátriárka fia és titkára írta a következőket: „A ruszinok, azaz a kozákok földjén egy óriási pozitív meglepetéssel találkoztunk: kevés kivétellel mindegyikük, még az asszonyok és a lányok is tudnak olvasni, ismerik az egyházi szertartások rendjét és az egyházi énekeket; emellett a papok tanítják az árvákat, és nem engedik, hogy felügyelet nélkül kószáljanak az utcán”.
A nemzeti elnyomás következményei élesen visszatükröződtek az ukrajnai oktatási rendszer állapotán: 1897-re már kevesebb, mint 15% volt az írástudók száma.
Idézzük fel, mit írt Ukrajnáról 1654-ben (a Perejaszlávi tanácskozás éve) a már idézett Pavlo Halebszkij: „A kozákok földjének minden piaca és városkája teli van emberekkel, különösen kisgyerekekkel. A városokban 40-50 ezren, sőt többen is élhetnek, a gyerek pedig annyi, mint a fűszál, és mindegyikük tud olvasni, még az árvák is.
Van egy szép szokásuk: fiatalon adják össze gyermekeiket, és ez okból kifolyólag többen vannak, mint az égen a csillag, vagy a tengerparton a homok.
Kedves olvasóm, minden ember házában tíz, sőt annál több szőkefürtös gyereket látnál; a fehér haj miatt neveztük őket „sztareceknek”. Évente születnek a családokban az újabb gyerekek, szinte egyforma növésűek, ami még jobban meglepett bennünket. Milyen Isten áldotta vidék ez! Egy, Aleppo és Hanom Tusan közötti távolságon belül öt, nyolc, vagy akár tíz falu is van. Ez láthattuk a főutakról, de vajon mi lehet ezektől jobbra vagy balra?
A városiak szép ruhákat viselnek. Ez az Isten áldotta vidék nagyságát és virágzó helyzetét tekintve leginkább gránátkőre emlékeztet. Nincsenek közöttük sem bűnözők, sem pedig rablók”.
Ezzel szemben most, miután Ukrajna, fennállásának 379 esztendejéből 357-et különféle, Oroszországgal kötött szövetségekben töltött, a világ 233 országa közül a hatodik helyen áll a népességfogyás tekintetében. Ha pedig a hozzá hasonló méretű országokat vesszük, akkor az elsőn. (A 2013-as Statisztikai Évkönyv szerint.)
Az ukránok a világ 225 országa közül a második helyen állnak az ezer lakosra jutó halálozások számát tekintve. Ennél már csak egy országnak, Dél-Afrikának rosszabbak a mutatói.
Ha a születések számát nézzük, akkor 224 ország közül a 202. helyen állunk. (A hasonló méretű országok közül csak a posztindusztriális Japánban, Olaszországban, Németországban és Dél-Koreában rosszabb a helyzet.)
Az egy nőre jutó születések számát tekintve Ukrajna a 215. helyen áll. (ennél csak Dél-Koreában rosszabb a helyzet.)
Mindezek mellett Ukrajna vezető helyet foglal el a szociális okokra visszavezethető, illetve a demoralizált társadalmakban gyorsan terjedő betegségek tekintetében.
Valaki akár azt is mondhatná, hogy mindez a függetlenség következménye, nem pedig a szovjet rendszeré.
A tények azonban mást mutatnak. Ha ránézünk Ukrajna térképére, azt látjuk, hogy a legjobb szociális mutatókkal éppen azok a régiók rendelkeznek, amelyek a legkevesebb időt töltötték ezekben a „szövetségekben”. Nyugat-Ukrajnában tovább élnek az emberek (három évnél hosszabb ideig, mint a Don medencéjében), lényegesen magasabb a születések száma, nagyságrenddel alacsonyabb a bűnözés, jobb a válási statisztika, kevesebb az alkoholista, stb.
Az ukrán lakosság demográfiai piramisa matematikai egyértelműséggel mutatja, hogy a múlt század 30-as és 40-es éveiben több demográfiai katasztrófát is megélt a nemzet. A tények nyilvánvalóak a tudósok számára is: teljesen természetellenesen alakult a lakosság életfája.
A diplomaták és az államfők természetesen nem lehetnek tárgyilagosak, hiszen számukra az első számú szabály a saját országuk nézőpontjának képviselete. Ezért próbálkozik Vlagyimir Putyin és az orosz diplomácia is látszólag az ukrán szempontokat is figyelembe véve értelmezni Ukrajna történelmét. Ha Oroszország nézőpontjából tennék ezt, állításaik nemigen foglalkoztatnának bennünket. Fogalmazhatnának azonban úgy is, ahogy a valóságban történt: Ukrajna csatlakoztatásával Oroszország kijöhetett Európa „medvebarlangjából”, lerázta magáról a Rzecz Pospolitától elszenvedett számos vereség emlékét, az ukrán szakemberek révén sikerült lényegesen csökkentenie a lemaradását az európai államok többségétől, s végül, de nem utolsó sorban nagyhatalommá vált. De vajon az ukránoknak éppen az oroszoktól kell hallaniuk, mit jelentett az „újraegyesülés” Ukrajna számára?
Ha képtelen vagy meggyőzni valakit, zavard össze. Az orosz diplomácia, élve ezzel a diplomáciában elfogadott szabállyal, a „rázós” kérdésekről inkább történelmi síkra terelte a vitát: hogy eshetett meg, hogy a Ruina „1663 és 1687 között” Oroszország nélkül is létezhetett?
Egyébként ez a kérdés egyáltalán nem egyértelmű. A Ruina léte azzal kezdődött, hogy a moszkvai kormány hat évig halogatta a katonai szövetség megkötését Bohdan Hmelnyickijjel, kívülállóként nézte végig a háborús vérontást, s közben arra hivatkozott, hogy még nem ért véget a lengyelek elleni háborúja. Valójában Moszkva mindkét fél kifárasztására törekedett.
Az 1654-ben kötött, Ukrajna szuverenitását garantáló perejaszlávi megállapodás értelmében, Ukrajnában az adót ukrán hivatalnokok szedték be, egy részét azonban kötelesek voltak továbbadni Moszkvának. Ezen túlmenően Ukrajna vállalta, hogy nem folytat különtárgyalásokat Törökországgal és Lengyelországgal. E két korlátozásért cserébe Moszkva belépett a Lengyelország elleni háborúba. A maguk részéről a kozákok megígérték, hogy katonai segítséget nyújtanak Moszkvának Szmolenszk visszaszerzésében, és hadjáratokat indítanak Fehéroroszország ellen. Ígéreteiket becsülettel teljesítették is – visszahódították Szmolenszket és a Litván Nagyfejedelemség területének nagy részét és a fővárost, Vilnát is. Ukrajna azzal, hogy Moszkva megsegítésére irányította a kozák seregeket, lényegében védtelenné tette saját területeit az egy Podolje kivételével.
Nagyon jellemző az is, hogyan ment végbe az „újraegyesülés”. Számos ukrán ezred és parancsnok megtagadta, hogy felesküdjön a cárra. Többek közt Iván Bohun, Iván Szirko ezredes, és a braclavi, kropivnyani, poltavai és umanyi kozák ezredek teljes létszámmal, számos ukrajnai város, valamint az ukrán pravoszláv papság, élén Szilvesztr Koszovij metropolitával. Iván Bohun váteszi szavakkal figyelmeztetett: „Moszkoviában a legszörnyűbb rabság uralkodik. Nincs és nem is lehet senkinek semmilyen tulajdona, mert minden a cáré. Moszkoviában úgy árulják az embereket a piacon, mint nálunk az állatokat. Egy ilyen nemzethez csatlakozni rosszabb, mintha a lángok közé vetnénk magunkat”.
Fegyir Hurszkij, a kozákság körében nagy tiszteletnek örvendő cserkaszi esperes és prédikátor a következőket mondta 1654-ben a perejaszlávi tanácskozáson: „A három napkeleti király vagy bölcs felbecsülhetetlen ajándékokat – aranyat, tömjént és mirhát – hozott Jézus Krisztusnak. Az arany jelentette az uralkodást, a tömjén a halált, a mirha pedig az isteni feltámadást. A népünknek most felkínált ajándékok is előrevetítik a sorsunkat. Nemzetünk is azt ölti majd magára, amivel ezeket az ajándékokat letakarták. A lengyel ajándékokat szőnyegek takarják, de szőnyegei a mi kozák népünknek is vannak. A törökök ajándékát selymek borítják, tehát kozák népünk is selyembe öltözik. A moszkvai ajándékokat gyékény takarja, tehát kozák népünk is gyékényt ölt majd magára”.
Sokatmondó az is, hogy Vaszil Buturlin, a moszkvai követek vezetője, arra hivatkozva, hogy „a cár szava helyettesíthetetlen”, nem kívánt eleget tenni a kozákok azon követelésének, hogy a cár nevében esküdjön meg arra, hogy Moszkva nem sérti meg a megállapodást.
A kozákok két és fél éven belül meggyőződhetek arról, milyen üres volt a moszkvai ígéret.
1656 októberében a moszkvai kormány – megszegve a megállapodást – különbékét kötött a lengyelekkel. Tulajdonképpen a perejaszlávi szerződés megkötése után két és fél évvel megtörtént a szakítás Moszkvával.
A moszkvai cár, akinek a lengyelek királyi koronát ígértek, megszegte Ukrajnával szemben vállalt kötelezettségeit. A hetman megpróbált bekapcsolódni a befolyási övezetek felosztásába, követelvén, hogy a Rzecz Pospolita és a Hetmanság határa ott legyen, ahol „az egykori orosz fejedelmek korában volt”, azaz minden ukrán földet magába foglaljon. A vilnai tárgyalásról azonban kitiltották a hetman követeit. Amikor Bohdan Hmelnyickijnek beszámoltak erről, a szemtanúk szerint a hetman fájdalmasan felkiáltott: „Ne szomorkodjatok, gyermekeim. Én tudom, mit kell tenni: el kell engedni a cári hatalmasság kezét. Oda megyünk, ahová Isten küld bennünket, ha nem keresztény uralkodó szárnyai alá, akkor akár a pogányé alá!” 1656 októberében Hmelnyickij Moszkva tiltakozása ellenére szövetséget kötött Svédországgal, amely akkor éppen az oroszok ellen háborúzott. A szövetség közreműködésével Hmelnyickijnek sikerült visszahódítani és Ukrajnához csatolni a nyugati területeket. Az 1657-ben kötött korsuni szerződésben Svédország elismerte Ukrajna független államiságát. Bohdan Hmelnyickij 1657. augusztus 6-án, az újabb, Lengyelország elleni hadjárat előkészítése idején halt meg. Iván Vihovszkij, az új hetman folytatta Hmelnyickij függetlenségi politikáját.
A hetman-ellenes ellenzék
A cári kormány szerette volna növelni a befolyását Ukrajnában, pénzzel és ügynökei révén szervezte a hetman ellenzékét és megpróbált polgárháborús helyzetet teremteni. Az állandó fenyegetés Moszkva részéről, a perejaszlávi szerződés megszegése és az ellenzéknek nyújtott támogatás a hajdácsi szerződés megkötésére késztette Vihovszkij hetmant. E megállapodás értelmében Ukrajna független államként, Orosz Nagyfejedelemség néven, Lengyelországgal és Litvániával azonos jogokat élvezve betagozódott a Rzecz Pospolita szövetségi államba, közös uralkodó fennhatósága alá. Ez a megállapodás az ukrán diplomácia hatalmas sikere volt, hiszen ez volt Bohdan Hmelnyickij célja is. A lengyel katonáknak tilos volt a nagyfejedelemség területén tartózkodni. Ha a harci cselekmények ukrán területen folytak, a lengyel katonaság a hetman parancsnoksága alá került.
Moszkva hamarosan új agresszióba kezdett. 1659 tavaszán Trubeckoj herceg parancsnoksága alatt 100-150 ezer fős orosz sereg elkezdte a Balparti Ukrajna megszállását, lerombolva és kirabolva mindent, mi útjába esett. A moszkovita sereg többek közt lerombolta és kirabolta Mirhorodot, Lubnyit, Pirjatint és a Balpart több más települését. Azokat, amelyek napjaink orosz diplomatái szerint „virágoztak”. A moszkvai hadvezér – írja az egyik krónikás – „fogadta az egyik város küldöttségét, imádkozott, keresztény módjára keresztet vetett előttük, ugyanakkor tatár módra rabolta ki a várost és a lakosságot, mondván: Isten majd megtalálja bűnösöket, a katonákat azonban meg kell jutalmazni”.
A moszkvai hadsereg ostromzár alá vette Konotopot. A kozákok és a városlakók Hrihorij Huljanickij nyizsini ezredes parancsnoksága alatt két hónapig állták az ellenség ostromát. Az ellenséges erők a város ostromára összpontosították erőiket, és ennek köszönhetően Vihovszkij hetmannak sikerült összegyűjteni a sereget és felkészülni a döntő csatára, amelyre a Konotop melletti Szosznivci folyó közelében került sor június 28-29-én, és a moszkvai seregek megsemmisítő vereségével ért véget. A moszkoviták 30 ezer embert veszítettek, ötezren estek fogságba (köztük több bojár, mint pl. Pozsarszkij és Lvov parancsnokok) az ütközet idején, és még néhány ezren a háromnapos, egészen Moszkovia határáig tartó üldözés során.
A Moszkva által lefizetett néhány sziveri ezred azonban fellázadt a hetmani hatalom ellen.
1660-ban újabb háború tört ki Lengyelország és Moszkovia között az ukrán területekért. Ebben a háborúban a moszkvaiak oldalán ukrán csapatok is harcoltak Jurij Hmelnyickij parancsnoksága alatt. Seremetyev volini hadjárata a moszkvai csapatok súlyos vereségével ért véget Csudnov falu határában. 1660 októberében Jurij Hmelnyickij hajlandó volt megkötni Lengyelországgal a szlobogyiscsei szerződést, amelynek értelmében újra érvényt szereztek a hajdácsi békének.
Jurij Hmelnyickij politikája ellen fellázadt három, Moszkva által felheccelt balparti ezred, amivel tulajdonképpen kezdetét vette az ország kettészakadása Balparti és Jobbparti Ukrajnára.
A Ruináról
1663 és 1687 között (Ivan Mazepa hetmanná választásáig) Ukrajnát Ruinának nevezték. Tulajdonképpen erről beszélt Jevhen Kiszeljov és az orosz diplomata. Valószínűleg érdekes lett volna megtudnia, miért is jelentette az „áruló” Mazepa megválasztása a Ruina végét. Ruina fenyegetettségének fő oka az volt, hogy Moszkovia, Lengyelország, az Oszmán Birodalom és a Krími Kánság egyaránt szemet vetett az ukrán földekre a Bohdan Hmelnyickij, egyes utódai és Moszkva közötti hibás szerződésből kifolyólag, illetve több ukrán hetman-jelölt külföldi uralkodóktól várta hatalma legitimálását.
A külföldi kormányok pozíciókkal és kedvezményekkel jutalmazták a legalkalmatlanabb elöljárókat és a társadalom kivetettjeit, akik hajlandók voltak elárulni hazájukat. Ez által demoralizálódott az ukrán politika. A ruinai korszak legjelentősebb hetmanjai, - elsősorban Petro Dorosenko - igyekeztek visszaállítani Ukrajna egységét. A többfrontos küzdelemben azonban ez nagyon nehéz feladat volt. A határok mentén körben felsorakoztak az ukrán földekre ácsingózók. A jobbpart lakossága már nem támogatta a szövetséget sem Lengyelországgal, sem Moszkvával, sem pedig a tatárokkal. A többfrontos háború nagyon kimerítő volt, ezért a legkisebb rossz mellett kellett dönteni. 1665 decemberében Brjuhoveckij aláírta Moszkvában az 1665-ös cikkelyeket, amelyek jelentős mértékben korlátozták a Hetmanság állami hatáskörét. Sijkevics főírnokot (gyakorlatilag miniszterelnököt), miután megtagadta a cikkelyek aláírását, azonnal letartóztatták, és Szibériába deportálták. Kialakulóban volt a hetmani hatalom – az ezredeseket is érintő – tulajdonképpeni alárendelése a cárnak, nőtt a moszkvai katonák létszáma Ukrajnában, és az ukrán kormányt kötelezték a katonaság ingyenes élelmezésére. A jelentősebb ezredesi településeken kívül katonai garnizonok voltak még Poltavában, Kremencsugban, Novgorod-Sziverszkben, Kanyevben, sőt Zaporozsjében – Kodak erődítményében – is. Az ukrán lakosságtól – a kozákok kivételével – az adókat a moszkvai parancsnokok gyűjtötték be, és minden adót el kellett juttatni a cári kincstárba. A lakosság elégedetlensége azután érte el a csúcspontját, miután 1667-ben megköttetett Lengyelország és a moszkvai állam közötti andruszivi béke, amelynek értelmében Ukrajnát a Dnyeper mentén osztották ketté.
A balparti ukránok Moszkva árulásának tekintették ezt a békeszerződést, hiszen Bohdan Hmelnyickij éppen Lengyelország ellen lépett szövetségbe Moszkvával. Moszkovia sokadszorra sértette meg az ukrán-moszkvai szövetség feltételeit, sajátjaként rendelkezett az ukrán területekkel, illetve úgy tett, mintha meghódította volna, nem pedig az ukránok saját szándékukból vitték volna be a szövetségbe. Kiderült, hogy Moszkva minden szerződéses megállapodás ellenére részese volt Ukrajna felosztásának, és teljesen átfogalmazta az Ukrajnával kötött szövetség lényegét. 1667-1668-ban a balparton Moszkva-ellenes felkelés tört ki. A főszerepet Perejaszláv városa játszotta, az a település, ahol másfél évtizeddel korábban tárgyalt a Perejaszlávi tanács.
Perejaszlávban a helyi kozákok és a lakosság parancsnokostól megsemmisítette a moszkvai garnizont, és átállt Dorosenkóhoz. Petro Dorosenko egységei és a perejaszláviak Zolotonosa városában szétverték Scserbatov herceg hadosztályát, kisebb ellenállást követően foglyul ejtették a herceget, majd pedig felszabadították a Balpart városainak és kisebb településeinek többségét. Dorosenko hetmani hatalma azonban nem tartott sokáig. A hetmani hatalom ukrajnai megerősödésétől tartó szomszédos államok Dorosenko vetélytársainak támogatása révén hozzáláttak hatalmának megingatásához. Ukrajna, az agresszív Moszkoviával, Lengyelországgal, Törökországgal és a Krími kánsággal vívott küzdelem következtében fokozatosan vérbe borult.
A moszkoviaiak átjátszották Csigirint a törököknek
Ezután következtek az 1677-1678-as csigirini hadjáratok, minek következtében a moszkvai csapatok és a kozákok átjátszották a töröknek a fővárosként számon tartott Csigirint. Ezt megelőzően azonban a moszkvai parancsnok utasítására felgyújtották az akkor legalább 50 ezer lakosú fővárost. Ezt követte1681-ben a bahcsiszeráji megállapodás, amelynek értelmében Moszkovia és Törökország kötelezettséget vállalt a Bug és a Dnyeper közti terület teljes kiürítésére és néptelenül hagyására. Ezen kívül 1686-ban megköttetett még az „örök béke” Moszkovia és Lengyelország között, amely megerősítette Ukrajna Dnyeper mentén történt kettéosztását, és amelynek értelmében Moszkva és Lengyelország megállapodott olyan Dnyeper menti kozák területek, illetve ősi kozák városok fenntartása mellett, mint Kanyiv, Cserkaszi, Csigirin, Tratemiriv. A Kijevhez kapcsolódó déli területek és Braclav vidéke pedig semleges „pusztaság” lett.
Mindezek ismeretében úgy gondoljuk, hogy amikor az orosz diplomata mentegeti Moszkvát Ruina sorsát illetően, csupán szerényen kisebbíteni próbálja országa és hivatala évszázados erőfeszítéseinek súlyát.
A mindkét fél számára elfogadható nézőpontra ad esélyt az a tény, hogy Jevhen Kiszeljov és Andrij Vorobjov orosz diplomata egyaránt tekintélyként hivatkozik a történész Mikola Kosztomarovra. Mint tudjuk, Kosztomarov – Sevcsenkóval együtt – aktív tagja volt a Cirill és Metód Társaságnak (1845-1846-ban), amiért 10 év börtönnel és száműzetéssel fizetett.
A műsorvezetőnek és az orosz diplomatának is tanulsággal szolgálhat, ha elolvas egy, a Ruináról szóló szemelvényt a Társaság programadó dokumentumából, Az ukrán nemzet létének könyvéből, amelynek szerzője számos kutató szerint nem más, mint Mikola Kosztomarov. Ez a dokumentum, elkerülte a cenzúrát, ezért különösen őszintének tekinthető: „És látják a nemes urak és a moszkvai cár, hogy Ukrajnával semmit sem tehetnek, és azt mondák egymás közt: nem lesz Ukrajna sem a tiéd, sem az enyém, kettészakítjuk, amit a Dnyeper kettéosztotta, s a Balpart a moszkvai cár zsákmánya lesz, jobbpartot a lengyel urak rabolhatják le. És küzdött Ukrajna úgy ötven esztendeig, és ez volt a legszentebb és legdicsőségesebb szabadságharc, amit csak ismer a történelem, Ukrajna kettéosztása pedig a történelem leggaládabb cselekedete. És erejét veszítette Ukrajna, és elűzték a hős kozákokat a Dnyepernek jobb partjáról, és az urak a hatalmuk alá hajtották a szegény szabad nemzet maradékát. A baloldalon még tartotta magát a kozákság, ám időről időre a moszkvai cár fogságába esett, később a pétervári uralkodóéba, hiszen az utolsó moszkvai és az első pétervári cár százezreket fojtott az árkokba, és csontjaikon építette fel az új fővárost. A német Katalin cárnő, ez a világraszóló kurva, az istentelen, férjét meggyilkoló asszony végérvényesen megsemmisítette a kozákságot és a szabadságot, hisz’ kiválogatta Ukrajnában azokat, akik elöljárók voltak, nemességet és birtokot adományozott nekik, szabad embereket hajthattak igába, mert egyesekből urakat, másokból rabokat csinált. És elveszett Ukrajna. Legalábbis úgy látszik. De mégsem veszett el, mert sohasem ismerte el sem a cárt, sem a rátartiságot, s bár a cár létezett, mégis idegen volt, s bár voltak uraik, azok is idegenek voltak; bár a mi ukrán véreink közül valók azok a szörnyetegek, mégsem hagyhatja el átkozott ajkukat igaz ukrán szó, mi több, ők maguk sem tekintik magukat ukránnak; az igazi ukrán, legyen akár egyszerű, akár nemes ember, most köteles nem szeretni sem a cárt, sem az uraságot, hanem csak az egyetlen Jézus Krisztust, az ég és a föld cárját és urát köteles szeretni és emlékeiben őrizni”.
Mondhatná szebben valaki?
Olekszandr Palij
