№1(125)
január - március
2014 év

A Majdan üzenete

A magunk mögött hagyott fél esztendőben az egész világ, de mi magunk is döbbenten figyeljük az Ukrajnában tapasztalható lázas politikai aktivitást.  Figyelünk és részt veszünk benne. Néha úgy, hogy szinte észre sem vesszük. És nemcsak az erős érzések és érzelmek széles palettájának szintjén – az elkeseredéstől a diadalig, a lelkesedéstől a gyűlöletig.
Számos, nem igazán elmélyült megfigyelő úgy tekint a Majdanra, mint valamiféle lokális ukrán forradalomra, sőt lázadásra. A kleptokraták, egyszerűen szólva – kisstílű bűnözők elleni lázadásra A csöndes és mindig alkalmazkodó ukrán nép nem tudta tovább tűrni a pimaszságot és fellázadt. Spontán fellázadt, ahogy erejéből tellett. Egyes helyeken imígyen interpretálják azt, ami Ukrajnában, Kijevben, a Függetlenség terén történt.
Pedig ez a cselekménysorozat jóval nagyobb léptékű. A Krímnek a putyini Oroszország általi annektálása, egy nagy kiterjedésű háború veszélye Ukrajna és Oroszország között, Oroszország konfrontálódása az egész világgal – mindezek együttvéve képezik annak a széles körű cselekménysorozatnak az elemeit, amelynek „alapköve” a Majdan, amely fellázadt, és romba döntötte az 1945-ben, a Jaltai konferencián megalapozott világrendet.
Nemzetközi jogi szempontból ennek és a hozzá hasonló fundamentális nemzetközi konferenciáknak a legfontosabb tétele, hogy „a szerződéseket be kell tartani” – pacta sunt servanda.
A világ diplomáciája általában geopolitikai katasztrófákat követően kerít sort hasonló konferenciákra.
A XIX. században a monarchikus Európa szempontjából ilyen geopolitikai katasztrófa volt a napóleoni birodalom bukása. Waterloo után, az 1815-ös bécsi kongresszuson hosszú időre lerakták az európai berendezkedés alapjait – pacta sunt servanda.
A XX. században ilyen geopolitikai katasztrófát jelentett az első és a második világháború. Az első világháborút követően számos megállapodás született, amely két évtizedre meghatározta a világ berendezkedését – pacta sunt servanda.
1919-ben az Antant megkötötte a Versailles-i békét a Hohenzollerek birodalmával. Németország számos területét veszítette el Elzásztól és Lotharingiától Német Új-Guineáig, amely az Ausztrál Szövetség tagja lett, illetve a Szamoa szigetekig, amelyek Új-Zéland részévé váltak. Azért írok ezekről a kuriózumokról, hogy megértsék, milyen volt a szarajevói lövés visszhangja az összes földrészen, egészen a Szamoa szigetekig.
A világ átrendeződése azonban még nem ért véget.
Az 1919-ben megkötött Saint-germain-i békeszerződés rögzítette a Habsburg Osztrák-Magyar Monarchia széthullását, és a térségben létrejött az Osztrák Köztársaság, Magyarország, Csehszlovákia, a Szerb-Horvát-Szlovén állam és Lengyelország. Kikiáltották a Nyugat-ukrajnai Népköztársaságot is.
Az 1919-es Neuilly-i békeszerződés megfosztotta Bulgáriát területeinek egy részétől.
Az 1919-es trianoni békeszerződés elvette Magyarországtól és Romániának adta Erdélyt és a Bánát keleti részét. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett Horvátország, a Bácska és a Bánát nyugati része. Csehszlovákiához került Szlovákia és Kárpátalja.
Az 1920-as Sevres-i békeszerződés felszámolta az Oszmán Birodalmat – felosztva Törökországot is.
Természetesen sok volt az elégedetlen ország. Magyarországtól Németországig. Ezért is mondhatjuk, hogy az első világháború nem ért véget. Először csak az emberek fejében tartott tovább, aztán egész Európában elindította a revizionista mozgalmakat.
Európában azonban a világháborúk közötti két évtizedben mégis működött a pacta sunt servanda elve.
Az első világháború folytatása volt a második világháború. Nemcsak a régi állapothoz való visszatérés revizionista kísérlete volt, hanem „új rendet”, a kapcsolatok és a vitás kérdések megoldásának új rendszerét szerette volna ráerőltetni Európára. Természetesen erőből. Valamennyi, addig aláírt megállapodást tüntetően, mi több, teátrálisan félresöpörtek. Magát a pacta sunt servanda elvet is betiltották. Idézzük emlékezetünkbe, hogyan rendezte meg Hitler Franciaország kapitulációs szerződésének aláírását: abban a vasúti kocsiban, amelyben Németország írta alá 1919-ben saját kapitulációját. Színház. A politikai jegyek és jelképek színháza.
Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Föderáció elnöke ma ugyanolyan jelzés értékűen, mint Összoroszországi, Moszkvai, Kijevi, Vlagyimiri Császár és Uralkodó, Asztraháni cár, Lengyel cár, Szibéria cárja, a Tauriai Herzonész cárja, Pszkovi uralkodó és Szmolenszki, Litván, Volini, Podoli és Finn nagyfejedelem, Észtország, Liflandia, Kurlandia és Szemigalia, Szamogit, Belosztok, Karélia, Tver, Jugor, Perm, Vjatka, Bulgária, stb. fejedelme, továbbá Novgorod, Alsóföld, Csernyigov, Rjazany, Polock, Rosztov, Jaroszlav, Beloozerszk, Udor, Obdor, Konda, Vityebszk, Msztyiszlav és minden északi országok ura és nagyfejedelme; Iveri, Kartalini, Grúzia, Kabard föld és az Örmény megye, a Cserkaszi és hegyi fejedelmek stb. vezére és uralkodója – és még folytathatnánk a jelképes sort – kikiáltotta a Krím annektálását.
Néhány fejőnő és parasztasszony sírva fakadt. Mint a 30-as és 40-es években, amikor annektálták, pontosabban „felszabadították” Nyugat-Ukrajnát, a Baltikumot és Bukovinát. Viccesen szólva, trónbeszéde előtt Putyin valószínűleg belenézett a tükörbe, és visszanézett rá szellemi elődje – a pokolbólJ. 
Az orosz történelem kincsestárában manapság végérvényesen kirajzolódik egy logikai sor: Lenin, Sztálin, Putyin. Gratulálok az oroszoknak. Még a nevekben is van egyezés, akárcsak a koreai Kim-klánnál.
A birodalom restaurálásának következő jegyzőkönyvét szintén a Bilovizsszka Puscsában kellene aláírni. Logikus lenne…
A harmadik Birodalom kapitulációja 1945-ben újra átszabta a világot. Németország elveszítette Kelet-Poroszországot, Pomerániát és Sziléziát. Az országot kettéosztották. Megcsonkították Japánt is.
Kialakult a bipoláris világ. Kezdetét vette a hidegháború. Viszonylagosan békés keretek között folyt, mert mégis csak elismerték a pacta sunt servanda-t. Az erőviszonyok közel egyenlők voltak, ezért sem volt háború, legalábbis az újabb világháborút sikerült elkerülni. A jaltai megállapodás értelmében fél Európa Sztálin birodalmának fennhatósága alá került. Tapasztalható volt ellenállás. Kemény ellenállás, mint 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában. A szovjet birodalom azonban tartotta magát. Sőt, még nőtt is Kuba, Vietnam és a világ hasonló rezsimjei révén. Ez azonban nem volt egyéb geopolitikai „partizánkodásnál”, kalandnál a végeken.
És így tartott ez egészen 1991-ig, a Szovjetunió összeomlásáig. Különféle magyarázatokkal szolgálhatunk arra vonatkozóan, miért is bomlott fel. Létezik közgazdasági magyarázat: a szovjet gazdaság annyira nélkülözte a hatékonyságot, hogy versenyképtelen volt a Nyugat gazdaságával. Különösen igaz az a modern fegyverzetek vonatkozásában. Beszélhetünk a kommunista birodalom eszmei alapvetésének leépüléséről is, de vannak összeesküvés elméletek is.
A Szovjetunió felbomlásához hozzájárultak a Szolidaritás vezetésével kibontakozó lengyelországi események, amelyek jó helyen és jó időben történtek. Sor került kijárási tilalomra és megtorlásokra is. Ezt követően, a 90-es évek végén erőre kaptak a nemzeti mozgalmak a szovjet tagköztársaságokban. Minden egy nagy, népi tiltakozási mozgalomban egyesült. A „nagyító” megmutatta a kommunista rendszerek életképtelenségét.
Ennek folyományaként a 90-es évek elején átalakult az európai politikai berendezkedés. Feloszlatták a Varsói Szerződést, érvényüket vesztették Közép-Európa és a Szovjetunió között kötött szerződések. S végül, 1991. december 11-én a bilovezsi szerződés rögzítette a Szovjetunió bukását. Egy sor dokumentum született, amely szabályozta az egykori Szovjetunió területén kialakult politikai berendezkedést. Ezzel a Bilovezsszka Puscsa teljesítette kötelességét, akárcsak annak idején Jalta: nemzetközi szerződések keretében rögzítette a valós helyzetet. Ezeket be is tartották, hiszen pacta sunt servanda.
Tehát, akárcsak az első világháborút követően, Európában, pontosabban Eurázsiában, ahogy a mai Oroszországi Föderáció szereti nevezni magát, maradtak elégedetlenek. Különben Putyin óriási geopolitikai katasztrófának nevezte a Szovjetunió felbomlását. Akár egyet is érthetünk vele, ám nem abban az értelemben, amelyre a szovjet birodalom apologétája gondolt. A Szovjetunió lebontása eltakarította a történelem színpadáról a politikai romhalmazt.
A KGB apologétái azonban kitartottak meggyőződésük mellett. Amikor a frissen elnökké választott Putyin kinyilvánította revizionista célkitűzéseit – idézzük emlékezetünkbe a müncheni biztonsági értekezletet (németül Münchener Sicherheitskonferenz, angolul Munich Security Conference) – mondandóját bizonyos fokig politikai extravaganciaként értékelték.
Putyin 2007-ben, Münchenben elmondott beszéde politikai és emberi érzelmek fellobbanásához vezetett – sokkot, dühöt, felháborodást, csalódottságot, zavarodottságot, meglepetést, lelkesedést, elmarasztalást váltott ki. Lehetett vele egyet nem érteni, de ő volt az, aki nyíltan megfogalmazta Oroszország igazi álláspontját, és megmutatta, hogyan látja az eljövendő világrendet, megrázta a vén Európát, és rákényszerítette, hogy elgondolkodjon prioritásairól.
Megvádolta az Egyesült Államokat, hogy idegen országokra kényszeríti rá a saját jogi és politikai normarendszerét, szerte a világban megingatja a stabilitást, amelyet a legnagyobb mértékben az egypólusúvá vált világ és egy újabb nukleáris fegyverkezési verseny kibontakozása veszélyeztet. Idézzük fel az orosz államfő néhány akkor elhangzott mondatát, amelyek illusztrálják az orosz üzenet hangnemét és hangsúlyait: „Az Egyesült Államok átlépett minden határon, és ma már senki sem védheti meg magát a nemzetközi jog által”, „az Egyesült Államok globális akciói nem oldottak meg egyetlen problémát sem”, „az Egyesült Államok által birtokolt hatalom belülről bomlasztja az országot”. Mintha egy revizionista gúnyiratából idéznénk.   Hasonló volt a fiatal Adolf Schikelgruber szóhasználata is. Őrá sem figyeltek oda kellőképpen.
Szemlátomást ennek a müncheni beszédnek a következményei a 2004-es ukrajnai események. Ukrajnában lezajlott az első narancsos Majdan. Ukrajna elkeseredett kísérletet tett arra, hogy kiszakadjon az orosz befolyási övezetből, hiszen akkor már a revizionista Vlagyimir Putyin volt Oroszország elnöke. A narancsos forradalom – bármi is lett az eredménye – csatakürtként szolgált az orosz revizionisták számára. Hozzáláttak a világ újrafelosztására vonatkozó terveik megvalósításához. Az Ukrajna elleni orosz támadás „tervei” nem véletlenül – akár hitelesek voltak, akár nem – 2008-ban jelentek meg a nyílt forrásokban. Tekintsük őket az Ukrajnára gyakorolt lélektani nyomásnak.
Putyin azonban ezeknél sokkal valóságosabb terveket dolgozott ki, és valósított meg a posztszovjet térség lopakodó megszállására vonatkozóan, mely térséghez egyébként nemcsak az egykori szovjet köztársaságokat – Ukrajnát vagy Fehéroroszországot – sorolta, hanem Lengyelországot, Magyarországot, stb.
Ami Ukrajnát illeti, mindenki tisztában van azzal, hogy mind Oroszország, mind pedig az európai projekt szempontjából (EU+) jelzés értékkel bíró állam. A hódítás szakaszosan történt: kezdetben a bankszektor és az energiaszektor révén. Miután „odatették” Ukrajnába Janukovicsot, következhetett a biztonsági, védelmi, oktatási, stb. rendszer.
A bekebelezés egyik elemeként igyekeztek bármi áron elvágni az európai térség posztszovjet országait mindenféle, nem orosz integrációs projekttől és egyesüléstől, legyen szó akár a NATO-ról, az Európai Unióról, vagy az iszlám Együttműködési Szervezetről (Organization of The Islamic Cooperation). Az is igaz, hogy nem túl sikeresen, hiszen Ukrajna együttműködik a NATO-val, Kazahsztán és Üzbegisztán pedig az OIC-vel.
Putyin először a NATO 2008. április 2. és 4. közt tartott bukaresti tanácskozásán „vágta el” Ukrajna észak-atlanti terveit, ahol az ő követelésére utasított vissza a szervezet Ukrajna és Grúzia csatlakozási szándékát. Túljárt mind Angela Merkel német kancellár, mind pedig George Bush amerikai elnök eszén. 2008. augusztus 8. és 11. között került sor a grúziai intervencióra, azaz négy hónappal az után, hogy Bukarestben „lemondtak” Grúziáról. Háború által derítették ki, akar-e a Nyugat harcolni. Kiderült, hogy nem. Tehát hozzáláttak Grúzia feldarabolásához. 2012-ben pedig a miniszterelnöki székbe ültették bábjukat, Bidzina Ivanisvilit.
Ukrajna bekebelezése finomabb módszereket igényelt, mégis csak egy nagy országról van szó. A központot kellett elfoglalni, de nemcsak oly módon, hogy minden lehetséges állami hivatalt megtöltenek az ügynökeikkel – a honvédelmi minisztertől kezdve a titkosszolgálatok fejéig. Ezt már nem lehetett eltitkolni. És ehhez még tegyük hozzá a teljes erkölcsi leépülést és a korrupciót. Az ukrajnai állami intézményeknek egyszerűen fel kellett volna oldódniuk az amoralitás, cinizmus és korrupció mérgező elegyében. Ez majdnem sikerült is. Elég, ha csak arra gondolunk, mivé vált az igazságszolgáltatás és a biztonsági szolgálat.
Putyin azonban nem vette figyelembe az ukrán társadalom szellemiségét. Legalább is a többségét nem. A társadalomnak ez a szegmense már megváltozott. Nem olyan, mint amilyenhez hozzászokott, és nem is olyan, amilyet 14 éves elnöksége alatt Oroszországban kialakított: hangtalan, lelke mélyén cinikus, revizionista.
Ezért is robbant ki 2013 novemberében Ukrajnában az újabb Majdan, immár Euromajdanként. Nemcsak az ellen tiltakoztak, hogy Putyin kísérletet tett arra, hogy látványosan megalázza és megtörje az ukrán társadalmat azzal, hogy egyértelműen utasította az ukrán elnököt, ne írja alá a társulási megállapodást az Európai Unióval. Az akkori ukrán kormány végtelen cinizmusa és erkölcstelensége váltotta ki a tiltakozási hullámot. Ez a méltóság tiltakozása volt. A végtelenségig folytathatjuk a jelzők felsorolását, és mindegyik igaz lesz.
Ilyen tiltakozásokra azonban sokszor, sokhelyütt került sor. Még a mai Oroszországban is. Ám nem mindenhol kaptak ilyen nagy erőre, nem voltak ennyire drámaiak és – talán – nem ennyire sikeresek, még a Krímben történtek ellenére is.
Miért győzött 2013-2014-ben a Majdan? Hogy győzött, méghozzá fényes győzelmet aratott, mi sem bizonyítja jobban, mint Putyin hisztérikus kitörése, és az általa indított orosz-ukrán háború a Krímben. Egyesek az mondhatják, hogy ez nem háború, hanem intervenció. Nem így van, hiszen a háborúk különfélék lehetnek. A pici Észtország ellen 2007-ben Oroszország cyberháborút folytatott. 2008-ban Grúzia ellen igazit. Ukrajna ellen 2014-ben – egyelőre – kiszorítósdit játszik.
A Majdan azért győzött, mert akárcsak a lengyel Szolidaritás, a litván Saiudis és az Ukrán Népi Mozgalom a világtrend része lett. 2013-2014-ben a Majdanon két világ találkozott: az egyik, amely számára érvényes a pacta sunt servanda, és a másik, a reváns és az erőszak világa, amely egy másik elvet – il fine giustifica i mezzi – a cél szentesíti az eszközt elvét követi.
A Majdan nemcsak az új ukrán politikai nemzet kikristályosodásának kohója volt, hanem irányt mutathat az egész világ számára. És ez nem egy irodalmi metafora.
Az eljövendő világrend attól függ, hogy reagál a világ Putyin provokációjára. Az Egyesült Államok és az EU vagy megbékél vele, és nem vállal fel semmilyen komolyabb konfrontációt, és megelégszik pár látványos szankcióval néhány személlyel szemben, vagy felveszi a kesztyűt – d’accepter un défi pour un duel.
A Majdan kidomborította a jelenkori geopolitika legnagyobb problémáit. A nyugati politikusok ideig-óráig igyekeztek nem észrevenni, kivel is van dolguk Putyin személyében. Ebben az esetben „Putyin” egy bizonyos „kollektív Putyin”, azaz azok a revizionista erők, amelyek manapság jobbára Oroszországban koncentrálódnak. Elég volt csak egy pillantást vetni arra, milyen, szinte erotikus extázissal fogadták a Harmadik Birodalom vagy Észak-Korea díszleteinek stílusában pompázó Kremlben Putyin győzelmi jelentését. Putyin azonban nem elmeháborodott. Ahogyan Hitler sem volt az. Egy olyan revizionizmussal van dolgunk, amely milliókat kerített hatalmába. Esetünkben oroszok millióit. A revizionizmus azonban fertőző betegség.
Napjainkban a krími lakosok jelentős részét, mindennek ellenére magával ragadta a revizionizmus őrülete. Nem szeretném primitív módon az emlékezetükbe idézni a szudéta németek sorsát. Hiszen közülük senki, vagy szinte senki sem fogja olvasni ezt a cikket. Egyébként sem szeretném, ha fenyegetésnek vennék soraimat. Ezek az emberek egyszerűen visszazuhantak a múltba. A szovjet múltba – szembemenve a történelemmel. Nos, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék ezt a múltat. Putyin rendszerének bukásával együtt. És adja Isten, hogy nem Oroszország összeomlásával. De remélem, hogy nélkülünk.
Cikkem elején sorba vettem a régi birodalmakat benépesítő régi európai nemzeteket, amelyek ugyanilyen lelkesedéssel láttak hozzá a világ térképének átrajzolásához – Galíciától Szamoáig – s mi lett mindennek a vége. Bukás. Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, olyan közhelyeket ismételgetve, mint „az igazság győzedelmeskedik” vagy „a gonosz legyőzetik”. Egyébként még ez is megtörténhet. Vajon még az én életemben? Nem tudom. Ahogy a Majdanekben hamuvá lettek sem tudták meg soha, hogy a gonosz legyőzetett. Számukra a moslékban főtt krumplihéj volt igazán fontos. Elnézést a goromba szavakért. Személyesen osztotta meg velem „élményeit” egy olyan ember, aki a 30-as években megjárta a Szolovki koncentrációs táborait, és megpróbált felvilágosítani engem. Ezért ez sem tekinthető metaforának.
Esetünkben a d’accepter un défi pour un duel fogalmával van dolgunk. A Majdan eleget tett a kihívásnak. És nem először. Kész megfelelni az újabb kihívásoknak is. Csakúgy, mint Ukrajna nagyobb része. Nem az egész. Az egész még nem kész erre. Az is lehet, hogy sohasem lesz az. Előfordulhat. Akkor ezek az emberek – nehéz lenne nemzetnek nevezni őket – egyszerűen kihullnak a történelemből. Egy adott terület lakosai lesznek csupán.
Nemcsak a Majdanon történelmet író ukránoknak nem szabad kihullniuk a történelemből, hanem az európaiaknak és az amerikaiaknak sem. Ahhoz, hogy 2013-2014-ben a Majdanon történelmet írtak, nem fér semmi kétség. Méghozzá sokkal hatékonyabb történelmet írtak azokban a számunkra felemelő és egyben tragikus téli hónapokban, mint akár Bécsben vagy Koppenhágában. Ez a történelem azonban Bécs és Koppenhága számára is íródott, bár ezt ők nem sejtették, s talán még ma sem sejtik. Valahogy nem gondoltak arra, hogy a nácik 1938-ban megszállták a csehszlovákiai szudéta vidéket, Belgrádot és Oslót, hiszen olyan régen történt. Pedig történelmi léptékkel mérve nagyon is közeliek azok az események.
A Majdan egy szűk rés, amin keresztül bepillanthatunk a jövőbe. Nemcsak az ukrán jövőbe, hanem az egész világ jövendőjébe. A legfontosabb, hogy levonjuk a megfelelő következtetéseket a Majdanon látottakból. A jövő azért is jövő, mert nem eleve elrendeltetett. Mindent elrendezhetünk úgy, ahogy szeretnénk. Először azonban akarni kell. Akarni kell a világ megváltoztatását. Egy jobbra. Egy olyanra, amilyenről a hosszú, fagyos éjszakákon a Majdan őrzői álmodtak. Nem ukrán. Nemcsak ukrán, hanem európai jövőről.

Tarasz Voznyak, a JI független kulturális folyóirat főszerkesztője