№2(118)
április - június
2012 év

„Jöttek, láttak, győztek”

Olekszandr Kosic (1875-1944), a legendás hírű ukrán karnagy, zeneszerző és néprajzkutató a Dallal a világ körül címet viselő naplójegyzetek szerzője. A feljegyzések egy sajátos elbeszélő krónika formájában számolnak be a Szimon Petljura kezdeményezésére 1919-ben alakult Ukrán Köztársasági Kórus turnéiról. Petljura azzal bízta meg Olekszandr Kosicot és Kiril Sztecenkot, hogy alakítsanak egy kórust, amelynek célja az ukrán nemzeti zenekultúra népszerűsítése a világban. „Az audiencián Petljura a következő szavakkal fordult Kosichoz: Egy héten belül álljon fel a kórus, különben – tette hozzá viccelődve – főbe lövetem!” 
Visszaemlékezéseiben Kosic felidézi az Ukrán Köztársasági Kórus diadalmenetét 1919 és 1923 között Európa majd’ minden országában és az amerikai kontinensen – többek közt az Egyesült Államokban, Mexikóban, Brazíliában és Argentínában. A kórus 1919 telén majd’ minden létfenntartási eszközétől megfosztva, az Ukrán Népköztársaság kormányával együtt hagyta el az országot a hazatérés lehetőségének bárminemű reménye nélkül.
A kórus 4 évig járta a világot, dicsőséget szerezve az ukrán daloknak, és a külföld elé tárva az igazságot a szabadságszerető ukrán nemzetről. A turné alatt Kosic naplót vezetett, összegyűjtötte a korszak értékesebb dokumentumait, számos európai és amerikai ország lapjaiban és folyóirataiban megjelent kritikákat. Ezekből a kritikákból tudhatjuk meg, milyen fogadtatásban részesült a kórus külföldön. Az ukrán énekeseket és karnagyukat illető, véget nem érő, magasztaló sorokat olvashatjuk ezeken az oldalakon.
A kórus a legnagyobb elismerést a hivatásos zenetudósoktól és muzsikusoktól, illetve azoktól az átlagemberektől kapta, akiknek véletlenül volt szerencséjük meghallgatni az Olekszandr Kosic dirigálta Ukrán Köztársasági Kórust.
Visszatérve a kórus születéséhez, a naplóból megismerhetjük az akkori történelmi eseményeket, amelyek befolyásolták a fiatal és független ukrán állam szomorú jövőjét.
A kórus nagyon gyorsan megalakult, a Direktórium (az ukrán állam akkori vezetése) elfogadta és január 25-én az Állami Közlönyben ki is hirdette az erre vonatkozó törvénytervezetet – pontosan egy nappal az előtt, hogy a bolsevikok 1919. január 26-án megérkeztek volna Kijevbe. Olekszandr Kosic elhagyta Kijevet. Búcsút intett gyönyörű, szeretett városának, és akkor még meg sem fordult a fejében, hogy soha többé nem tér vissza ide. Íme, mit ír akkori érzéseiről: „Nem akartam elhinni, hogy holnap hozzám hasonló ártatlan embereket fognak legyilkolni, megerőszakolni és főbe lőni, olyanokat, akik ugyanúgy szeretik Kijevet, mint én, s most még csak nem is sejtik, hogy városukra és rájuk is kimondták már az ítéletet”.
A kórus 12 nap elteltével érte utol vezetőjét Kamjanec-Podolszkban, ahol nyomban el is kezdődtek a próbák: „Az első énekpróba nagyon lesújtott. A szólamok nem tiszták, énekelni nem tudnak. Mégis kezdeni kellett valamit ezzel a szeméttel, mert különben kénytelenek lettünk volna visszaadni a megbízást”.
A karnagyot egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogyan juthatnak el Európába, hogy teljesíthessék küldetésüket. 1919. március végén a kórus elindult Kamjanec-Podolszkból Galíciába. Pénz és élelem nélkül, csikorgó hidegben sikerült eljutni Stanislauig (a mai Ivano-Frankovszkig).
„Stanislauban nagyon jól éltünk. A lakosság nagyon jól bánt velünk. Rendkívüli módon azonnal felismerte, milyen propaganda szerepet játszhat a kórus Európában, és a tenyerén hordozott bennünket. Se vége, se hossza nem volt a banketteknek, fogadásoknak és dicshimnuszoknak! Barátkoztak velünk az egyik, katonák számára adott hangversenyünk után is, ahol sok beszéd hangzott el a tiszteletünkre, virágokkal halmoztak el minket, sőt még egy katonai egység is elhaladt előttünk díszmenetben”.
Három hét múlva a kórus Stanislauból Sztrijbe távozott. Adott néhány hangversenyt, és közreműködött néhány húsvéti misén különböző templomokban. Ezek voltak a kórus utolsó ukrajnai fellépései, mielőtt elindult volna abba az Európába, amely első alkalommal találkozott az ukrán dalokkal.
A kórus átutazott egész Kárpátalján, ahol találkozott több hithű moszkovitával, majd Kassa irányában elindult Csehországba. Pénz nélküli, kalandos utazásban volt része az együttesnek, és csak a csehek szívélyességének és vendégszeretetének köszönhető, hogy eljutottak Brnoig: „Brnoban szálltunk át. A város, különösen pedig a gótikus székesegyház nagy hatással volt rám. Karcsú tornyaira nézve az ember úgy érzi, mintha szárnyai nőnének. Nem akartam elhinni, hogy külföldön vagyok, hogy minden szörnyűséget magam mögött hagytam, és elkezdhetünk koncertezni, amiben pedig nem nagyon bíztam” – írja naplójában Kosic.
Rövid csehországi, prágai tartózkodása alatt az ukránok ügyének cseh támogatói rendbe szedték, felöltöztették a kórus tagjait és szállodai elhelyezést biztosítottak számukra. Kezdődhetett a felkészülés a prágai hangversenyre. A városban gyorsan elterjedt a hír, hogy a május 10-i hangverseny előtti főpróbát a polgárok házában tartja a kórus. Prága szinte teljes zenei elitje ott volt a főpróbán.
Híres zenészekről volt szó: Novák, a cseh zeneszerzők királya és Förster, a híres modern zeneszerző. Közvetlenül a főpróba után, már 1919. május 10-én (Venkov, 110. szám) megjelent az első kritika: „A kórus produkcióját lelkes taps köszöntötte. Brávó – kiabálta a közönség a kórus felé, amely válaszképpen fejet hajtott a csehek zenéje előtt. Nyugodtan kimondhatjuk: ’Veni, vidi, vici’ – Jöttek, láttak, győztek”. A jelenlévő, legismertebb szaktekintélyek értékítélete szerint ez a kórus művészi teljesítményét tekintve az általunk hallottak között is a legjobbak közé tartozik, a fajsúlyos és karakteres kompozíciók és az előadásmód valami újat és jelentőset hozott”.
Ez után a kórus minden prágai hangversenye diadalmenet volt, ami csak növelte a tagok nemzeti büszkeségét. „Elég volt megemlíteni a városban, hogy az ukrán kórus tagja vagy, és máris tiéd volt a díszhely… Prágában divatba jött minden, ami ukrán” Csehország szinte valamennyi mértékadó újságja és folyóirata – a Smetana zenei folyóirat, a Tribuna, Reforma, Hudebny Revu, Lidove Noviny, Venkov – az ukrán dalokról, az ukrán zenei kultúráról, és kiemelten a kórus teljesítményéről cikkezett.  Az egyik legnépszerűbb zenei folyóirat, a Smetana Az Ukrán Köztársasági Kórus címmel közölt írást, amelyben felhívja a figyelmet arra a mély gyökerekkel rendelkező népművészetre, amely tükrözi az ukrán nemzet lelki tisztaságát: „Szép ez a lélek, és szép a művészete. Ukrajna ősi hagyományok birtokában van: ez az ország a dicső kozák testvériség hazája, azé a közösségé, amely mind a mai napig csodálattal tölt el bennünket tagjainak valódi testvérisége, szabadság- és hazaszeretete okán, s aminek védelmét mindig is legmagasztosabb kötelezettségének tartotta a kozákság. Amikor Ukrajnát beterelték az orosz cári birodalomba, s emiatt átélhette a rablét bánatát, amikor az ukránokat nem ismerték el különálló nemzetként, az ukránok fentebb felsorolt jellemvonásai csak tovább mélyültek, és egyre kifejezőbbek lettek. Az ukrán nemzet életereje ellenállt a pusztulásnak, elültette benne a kitartó hazaszeretet érzését és a szabadságvágyat, de a szenvedések talán még szenvedélyesebbé, még tisztábbá tették az embereket…
Mindent egybevetve, aki meghallgatta és átérezte az ukrán népdalkórus által előadott gyönyörű dalokat, nem teheti meg, hogy ne szeresse Ukrajnát teljes szívéből”.
A prágaiak már az első napokban megszerették a kórus dalait, és imádsághoz hasonlították azokat. A prágai értelmiség egy új kultúrát fedezett fel: „Lélegzetvisszafojtva hallgattuk az ukrán dalokat, és szégyenkezve ismerjük be, hogy egy teljesen ismeretlen dologgal találkoztunk, olyannal, ami már sok évvel ezelőtt megörvendeztethetett volna bennünket, zeneszerzőink előtt pedig új távlatokat nyithatott volna, új eszmékhez vezethette volna őket. Végső soron megtaníthatta volna őket a népművészet és a népi hagyományok tiszteletére. A hangversenyre látogató muzsikusok többsége új tapasztalatokkal gazdagodott”. (Reforma, 1919. 05. 18. )
A Hudebny Revu 1919. 06. 9-10. számába Jaroszlav Krsicka írt kritikát az alábbi címmel: Az ukránok jöttek és győztek. A szerző állítja, hogy a csehek nem vehetik fel a versenyt az ukránokkal sem éneklésben, sem pedig hangban. Leírja, mit lehet megtanulni az ukránoktól, s hogy nemzeti karakter tekintetében az összes szláv nép közül az ukránok állnak a legközelebb a csehekhez. „Nehéz az ujjaknak kritikát írni, amikor a szív dicshimnuszt zeng. Az ukránok jöttek és győztek, és úgy gondolom, hogy nagyon keveset tudtunk róluk, súlyos vádakkal illettük őket, tudatlanul és információk híján összemostuk őket a moszkovitákkal. A „Nagy Oroszország” iránti elkötelezettségünk gyenge érv az egész ukrán nemzet természetével szemben… „Az ukránok eljöttek hozzánk, hogy bemutassák tudásukat, mi több – dalban meséljenek nemzetükről” – ezekkel a sorokkal kezdődik a Smetana című zenei folyóirat cikke (1919. 05. 20.), amelynek szerzője Zdenek Nejedly. Az ukránok a legmagasabb művészi színvonalon énekelnek című írásában külön kiemeli az éneklés artisztikus mivoltát és az ukrán kórus tagjainak énektechnikáját.
„Az ukránok a legmagasabb művészeti színvonalon énekelnek, de egyetlen pillanatra sem érezzük úgy, mintha bravúroskodásra törekednének vagy erőlködnének… Éppen ezért képesek feljutni egy olyan szintre, amely már a magas művészet cáfolhatatlan kritériumait hordozza magában: a közvetlenséget, az elkerülhetetlenséget, a természetességet és a hitelességet. Pontosan ezzel hódították meg polgárainkat, mert a technika tökéletessége mellett – ehhez már hozzászoktunk – művészetük muzikalitásával melengették szívünket”.
„… Hogy énekel az ukrán kórus! Kosic remekbeszabott dirigálásával előadott darabok fegyelmezett kidolgozottsága és megdöbbentő természetessége egyenesen párját ritkítja. Fejet hajtunk művészetük előtt. Egy más, mindezidáig szinte ismeretlen világ követei ők, más rétek virágai, melyeknek illatát már az első percben megszerettük”. (Lidove Noviny, 1919. 05. 24. )
A lapokban publikált kritikákon kívül Zdenek Nejedly könyvet is írt az Ukrán Köztársasági Kórusról. Ez egy nagyon értékes kiadvány, mert az első tekintélyes külföldi kritikus véleményét fogalmazza meg az ukrán népdalról, zenei kultúránkról, különös tekintettel a kórusmuzsikára. A sikeres prágai koncertek után a kórus számos sikeres hangversenyt adott Cseh és Morvaországban. Többek közt a prágaihoz hasonló fogadtatásban részesült Plzenben, Olomoucon, Hrudimban és Tarnowban. Kosic leírja naplójában, hogy még Masarykot sem fogadták úgy, mint az ukrán kórust. Amikor tovább indultak Bécsbe, nagy tömeg búcsúztatta őket. Az ember azt érezte, hogy olyan rokonaitól és szeretteitől köszön el, akikkel sok évig élt együtt… A tagok szívét édes szomorúság töltötte el, szemükben könny csillogott. Akaratlanul is arra gondoltak, vajon találkoznak-e a nagyvilágban még ilyen emberekkel, ilyen vendégszeretettel, ilyen vonzalommal, vajon elvarázsol-e bárkit is a dalunk úgy, mint a kedves, feledhetetlen cseheket. A mély rokonszenv és hála érzését örökre megőrizzük lelkünkben. Bárcsak minden szláv nemzetet ilyen kölcsönös szeretet vezérelne!”