№3(107)
május - június
2010 év

Magyar napló

  • Tab 1
  • Tab 2
  • Tab 3

07. 08. kedd
Már egy hete, hogy Pécsett és egyáltalán, hogy Magyarországon vagyok. És egyáltalán külföldön. Mint valami kerek dátum… Nem is tudom, mit kell ilyenkor kívánni…
Nem tudom… A világon nincs semmi nehéz és lehetetlen. Bármi, amit csinálnék, egy idő után egyszerűvé válik!

Nemrég sétáltam Károllyal, kávéztunk, aztán elmentünk felderíteni a különböző kulturális programokat. Majdnem mind magyarul van L

Mostanában nagyon rendesen viselkedek. Nem ismerkedtem meg senkivel sem… igazán nem is tudom, hogyan kell… Tudod, milyen szégyenlős vagyok… Csak egy-két mondatot mondok egy nap (ha nem számoljuk az internetet és a magamban beszélést).
És igen… Szomorú vagyok…
Nagyon szomorú…………..

07. 09. szerda
Már több szót tudok magyarul!!! Össze kell raknom a saját szótáramat, és kiegészíteni a hónap folyamán. Kár lenne, ha magyar tudásom elveszne, anélkül, hogy valaki meghallgatná, mielőtt innen elmegyek…

Ma voltam az „Árkád” bevásárlóközpontban. Megint. Ez igazából nem is újság… :))))
Útközben kerestem a gyógyszertárat. Egy lány azt mondta, hogy kicsit ért angolul, de amikor a drágsztór felől kérdeztem, elakadt a szava. Akkor én: „Sprehen zi dojcs?” Megörült! Sok mindent elmondott, hogy merre kell menni a Király strassén, habár szinte semmit sem értettem belőle… :(( Csak azt jegyeztem meg, hogy végig kell menni (mármint a Király strassén), és ott valahol a végénél lesz az a bizonyos drágsztór. Azt, hogy hogyan hívják, vagy van-e ott valamilyen cégtábla, nem tudtam sem megkérdezni, sem megérteni… Szerencsére, az utolsó gondolatainak egyike az volt, hogy „Árkád”. Aha! Úgy is kell vásárolnom.
Lifttel felmegyek az emeletre, és arra gondolok: add, hogy megtalálja a gyógyszertárat… Mellettem egy lánytól kérdezem, hogy du ju szpik inglis? Erre ő – ö littl. Ö littl – igen ö littl… de a drágsztórról ő is most hall először. Azaz nem a gyógyszertárról, hanem, hogy angolul – de igen. Azt mondja, ha itt meg itt megkérdezem, akkor megmondják, hogy hol van (Ó áldott hely! Bekopogok – és kinyitják?). End du déj szpik inglis? – kérdezem. Ő: „Jesz”. „Szenksz gád!” – mondom én. És szépen megköszönöm az összes angol nyelvű kedvességét.
Odamegyek az említett asztalhoz. Az ottani hölgyemény szpik inglis, de amikor megkérdeztem a drágsztórról (egy jó darabig nem felejtem el ezt a szót!), akkor megint a mellette ülő barátnőjéhez irányít. Hát milyen ország ez?! Nem tudják az emberek, hogy van angolul a gyógyszertár! Másrészt az utca tele van különböző orvosok cégtáblájával… Egyszerűen paradoxoni nemzet! Hát hogy lehet, az ilyet nem szeretni?!!
Végül útbaigazítottak a gyógyszertár felé. Tehát le kell mennem, megint a földszintre… lent már minden gond nélkül megkérdeztem egy srácot a drágsztórról, aki egyből válaszolt és egyértelműen megmutatta kis kezével az üdvözülésem útját (még egy megjegyzés: a férfi nem Magyarországon sokkal jobban tud angolul, mint az ellenkező – mármint a nők, mert vannak még a buzik és a leszbikusok – és könnyedén alkalmazzák, amikor az útirányt kell megmutatni).
Ezzel még nem ért véget a keresésem és a rátalálásom. A gyógyszertárban csak egy lányt találtam, aki szpik inglis. Így nála adtam le a rendelést: „I need spirit, some salicylic acid”. Odaadta és még meg is köszönte.
Elmeséltem a gyógyszertár körüli bonyodalmamat egy barátnőmnek, aki az USA-ban él. Mire kioktatott: hogy az európaiak aligha ismerik a „drugstore” szót, mivel az az amerikai változata az angol „pharmacy”-nak. Én meg azt gondoltam, hogy ha a store – Afrikában is store, akkor pláne Magyarországon…
Egyetértettem vele, aztán elgondolkodtam: hát minek is tanultuk mindkét változatot az iskolában? Azért, hogy külföldre utazva elfelejtsük az amerikait?... Mert ha Londonban járva a drágsztórt keresném, és erre az emberek ujjal mutogatnának rám vagy a vállukat vonogatnák – az egy dolog, tökéletesen megértem őket és támogatom (kivéve az ujjal mutogatást különösen rám, természetesen). De ha Magyarországon vagyok, ahol az emberek ugyanazokat az angol-amerikai szó párokat tanulják, mint mi, akkor azt nekik tudniuk kell, mint a szorzótáblát.
Ráadásul az egyik barátom Washingtonból teljesen összezavart: kiderült, hogy ezen a két szón kívül, van még az „apothecary” is. Amit az amerikaiak használnak. Hát mindenki ellenem van… :((((

Úgy imádom a különböző kis üvegcséket, csomagocskákat, dobozkákat, csomagolásokat különösen, amikor egyenesen állnak, nem esnek le, katonás rendben sorakoznak…Szeretem gyűjteni… Azaz nem guberálni vagy a konyhában kutakodni, hogy nem-e maradt valahol egy darab a kollekciómba, hanem egyszerűen: ha veszek valamit, kiveszem a dobozból és – ez örömet okoz! Valamikor gyógyszer, gyufa, cipő, fényképezőgép, film, töltőtoll, tea, kávé, szalicilsav, alma volt benne... és mind, valamikor ezekben, a dobozokban volt, amiket összegyűjtöttem, semmit sem hagytam figyelmen kívül, semmit sem néztem le az életemben…
Ezeket a dobozokat szépen sorba rakom, egymás hegyére. Ha valamelyik kilóg vagy rövid, akkor igyekszem úgy összepasszolni őket, hogy végül szép, kreatív, lélekkel teli és kellemes legyen…
Ezért nagy kár, hogy aztán ki kell őket dobni…
Amikor fiatalabb voltam, úgy tíz-tizenkét éves, szerettem a magokat… Virágok, zöldségek, különböző növények magvait, amik finoman illatoznak és olyan aprók, olyan játékosak… Azok a magvacskák… Főleg a büdöskéket/bársonyvirágot imádtam – az illatukért. Egy gyufás dobozban gyűjtöttem a magjait… Van még valahol a kollekciómból, egy nagy csizmásdobozban.
És most a mikrohullámú sütőmön áll néhány csomag alma, banán, barack és kés, és még egy kis csomag szalicilsav is. Tegnap arra gondoltam, hogy ezek közül, az almából lehetne olyan gyöngysort készíteni, amilyet a fiúk viselnek. Aztán meggondoltam magam, mert műanyagból van. És minek nekem a nyakamba műanyag? Jobb, ha a dácsán készítek magamnak valamit fából… Bár soha sem próbáltam… Az én munkaszeretetemmel… :)))
Szerda van. Soha sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a hét napjainak. No persze a szombat kivétel volt – ilyenkor nem mentem dolgozni és átaludtam a napot.
Szerda van – elmentem sétálni a városba, mint a hét többi napján, semmi említésre méltóval a naptáramban.
Csak amikor a térre értem és meghallottam a zenét, gondoltam – ez, mint mindig a krónikás. Útközben lefényképeztem az érdekes helyeket. Közeledve – a zene egyre hangosabb és hangosabb lett. Végül megláttam, hogy mi történik: a kedvenc teremen, a Nemzeti Színház mellett, - táncolnak!
Négy zenész ül (hegedű, harmonika, gitár és dob), mikrofonba játszanak, a téren pedig egy asszonyka járkál mikrofonnal a kezében és táncolni tanítja az embereket. Ezen a szerdán skót táncokat tanulnak. Ügyesek!
Odamegyek a fagylaltárushoz (ugyanaz), most grépfrútot kérek (eldöntöttem, hogy mindegyiket kipróbálom, amit árul). Tudatom vele, hogy a kólás, nem az igazi. Kérdezem tőle, hogy mi ez a zene, csak nem magyar népzene? Nem, egyáltalán nem az! Igazából skót! És az úr honnan érkezett? – Ukrajnából. – Így érthető, hogy az úr nem tudja…

Álltam, nézelődtem, csináltam pár képet aztán tovább mentem. Király utca – Széchenyi tér – Apáca utca – Dóm tér – Janus Pannonius utca – Szent István tér – Ferencesek utcája – Jókai tér – újra Király utca.
Felfedeztem néhány nagyon szép és kevésbé szép helyet.
Kiderül, hogy Pécs – nem csak a bárok, kávézók, éttermek és kis sétálóutcák városa, hanem a kis tereké és szökőkutaké is, amik nem érnek az égig, hanem a lábaink előtt hevernek. Olyan kicsikék, miniatűrök.
Az egyik – a Jókai tér utcájának elején van, pontosabban, ott, ahol a Ferencesek utcájával találkozik. De elhaladva emellett a szépség mellett (a víz a beton egy kis résén tör elő, csörgedezik a csatornában és egy kis medencébe érkezik – kétszer két méter, és innen minden bizonnyal tovább csörgedezik a földalatti csatornákban, amit igazából csak ő és a kitalálója tud), megcsapta az orromat a kellemetlen klórszag… Ez volt az első igazi és teljesen váratlan, kiábrándító élmény magyarországi tartózkodásom kilenc napja alatt…

Amikor visszatértem a kedvenc teremre, láttam, hogy még mindig tart a tánc, de már jóval kevesebben vannak. Látszik, hogy csak a legszorgalmasabb tanulók maradtak. Vagy a legkitartóbbak.

07. 10. csütörtök
Pécs – Magyarország egyik legnagyobb városa (benne van az első ötben), lakossága több mint 180 ezer fő.
Az ország déli részén fekszik, a Duna déli részénél, közel a horvát határhoz.
Itt langyos, szinte földközi-tengeri a klíma (ezt már éreztem))))
Történelme kétezer éves, kezdete a Római Birodalom idejébe nyúlik vissza (előfordul, hogy megpróbálod kontrolálni a mondanivalódat, hogy ne fecsegj fölöslegesen…)
Az óváros (ez a város központja) – a korai keresztény relikviák egyedülálló lelőhelye (tegnap, láttam valamilyen gödröt, kiásott alapokkal, ott üldögélt egy párocska egymás mellett, kéz a kézben és bort iszogattak… nem volt bátorságom lefényképezni őket: mi van, ha váratlanul szerelmet vallanak egymásnak… az objektívem pedig a nem kívánatos harmadik… a szerelmesek bosszúja iszonyú… kell ez nekem?...), valamint a honfoglalás, a török uralom és modern építészet keze munkájának.
Pécs megkapta az Európa Kulturális fővárosa tiszteletreméltó címét – 2010-re.
Egyetemváros (érdekes, hogy szorgalmi időszakban, azokkal az emberkékkel van tele, akik szorgalmasak a tanulásban és jó magaviseletű diákok?...), tele bárokkal, éttermekkel, kávézókkal. Éjjel-nappal virágzik a diákélet.

És mit csinálnék az internet nélkül, kedvesem?... Honnan tudnám a fentebb leírtakat?...

Este… Itt esténként az ablakokból zene hallatszik, az emberek pihennek, felednek minden bajt. A város megtelik zenével, reklámokkal és filmekkel. Különös, vajon ezen az órán hova tűnnek el a falak, a plafonok és a bejárati ajtók csengői, miért igyekeznek a kívánt vendéghez, emberhez, aki rájuk akart támaszkodni, mint az áhított szabadságra… Hova tűnnek – senki sem tudja. Hajnalban megjelennek, fáradtan, kimerülten a Duna-menti dombokon való vándorlástól, éjszaki autók üldözésétől, a hajnali szél zúgásától porosan és visszakéredzkednek. És az emberek befogadják őket. És az emberek folytatják a mindennapi munkát. És boldogok, hogy a nap szerencsésen indult. És elégedetlenek, ha valami nem a megszokott rend szerint zajlik. És utánuk erednek ugyanazok a falak, amelyek közé éjszakára bezárkóznak.   

A cserepes házak… csak a cserepesek… egyetlen palalemezt sem láttam, sem útközben Záhonytól Pécsig, sem itt, botorkálva szemlélve a csodát.

Éjjel… Te tudod, kedvesem, hogy ilyenkor nem nagyon érzek… Valami zavar, hogy a neved suttogjam… Az éjszaka csurig eltölt, és ettől eltörölni vágyom minden kimondott szót. Te tudod, hogy van ez nálam – eltörölni a kimondottat! De a tered a sajátod marad, semmi új sem keletkezik – minden ugyanaz… És – elterülsz a szárnyaim alatt.
A peronon, ahol a látvány ér csak te vagy, te vagy. Várod, amikor bejelentik a célállomást, és én pedig – a jól ismert kerekek zakatolását. Érkezem – készülj! Az ég alatt a vonatom csúcsa látszik csak, mint egy kiselefánt, ami égbe emelte az ormányát. Gondolatban megfogjuk egymás kezét és… nem sokára… így lesz nem sokára…
Valaha megtudod ezt?
Éjszaka három vendég érkezett hozzám – mint mindig. Semmi új nincs a nap alatt. Semmi sem lehetetlen. Semmi, ami megakadályozhatná, hogy veled legyek, neked – veled, minket – nekünk. Nincs semmi bonyolult. Minden – könnyű. Minden – lehetséges… Tudod, úgy hangzik ez, mint egy pásztorének. Szeretlek. Ne változzon meg semmi!

07. 11. péntek
.........................
(semmi sem változik)

07.12. szombat
Kedvesem, egyedül vagyok, nélküled... És semmi földi vagy magyarországi csoda engem el nem ragadtat, amíg nem vagy velem...
Békés vagyok itt...
De... szomorú... szomorú, hogy nem tudok valakivel együtt lenni, nincs kivel beszélni, csak interneten keresztül. Nem helyettesíti a személyes kapcsolatokat! Nincs kivel sétálgassak a városban. Veled – minden napsugár fényében megfürödnék, nem bújnék az árnyékba! Igen, veled minden templomot megnéznék, minden téren ücsörögnék, minden kávézóban meginnék egy kávét, vízzel innám, ahogy itt csinálják... Bárcsak Veled!
De semmi sem változik!
Semmi.

07. 13. vasárnap
Ebben a naplóban... mindent neked öntök ki... Kiöntöm a szívem... Bocsáss meg, véletlenül nem árasztottalak el?
A világon semmi sem lehetetlen. Minden lehetséges – ha nagyon akarod. Kitűzöd magad elé a célt, és szép sorrendben véghezviszed. Rend! És akaraterő. És akkor – minden lehetséges! Aha, és kell még a mindentől való függetlenség – mert az gyengeség, ha valamit nem tudsz megtenni, vagy épp ellenkezőleg, nem tudsz nem megtenni…
Így elemzem a tegnapi nosztalgikus hangulatom.

Megtört a jég, és ma már nem vagyok depressziós. Már a múlté. És a kedvenc teremen vagyok – a színházén :)))) Épp most ettem meg egy egész fagyit (egy bácsika valamit mond a szökőkút másik oldalán – visszhangzik – eszembe jut, hogy a víznél mindig van visszhang).
Végre megismerkedtem az első emberrel. Ez ugyanaz a fagylaltárus lány, akinek hétfőn megígértem, hogy elmondom, milyen íze van a „Kóla” fagyinak. Emesének hívják, a hangsúly az első szótagon van, szerb (Vajdaságban született, az egykori Jugoszláviában), de a neve igazi – magyar. Azt mondja, hogy a németek itt átírták a nevét sch-re és ä-ra. Engem Osztapnak hívnak. Elsőre nem értette. Ez egy görög eredetű, ukrán név… Úgy tűnik, megjegyezte.
Azt mondta, nem messze lakik Pécstől – 130 kilométerre, 3 órára autóval.
Amíg írok, a tér arca folyton változik. Leáll a szökőkút, egyre csöndesebb, és csöndesen lefolyik a maradék víz, csitul a csobogás és a víz sóhaja, bezár a bazár, üt az óra. Este kilenc van. Elment mellettem egy fiú egy lánnyal, a fiú – mezítlábas, és azt keresik, hogy hol ülhetnének le. Ketten jöttek, olyan szépek, szimpatikusak és szexuálisak, leültek a Színház küszöbén. Magyar Nemzeti Színház tér. A kedvenc terem. Itt esténként minden megtörténhet a víz, a járdaszegélyek, fagylaltok és lámpák közbenjárásával.
Ha valaha még egyszer eljutok ide, nagyon boldog leszek.

07. 14. hétfő
Akkora a forróság ebédidőben! Szinte nincsenek is emberek. Biztosan mind elbújnak otthon vagy a szökőkutaknál. Egyszerűen sziesztáznak… Nem tudom, hogy bírják az emberek…
De ez az ő házuk, otthonuk, ahol esznek, alszanak, kielégítik a szükségleteiket… itt születnek, életet adnak és meghalnak. Ebben semmi különös sincs. Ha te meg én magyarok lennénk és Pécsett élnénk, biztosan mi is mindennél jobban szeretnénk ezt a helyet.

Új sorozatot készítek a fotókiállításra, melynek a munkacíme „Te és a csönd”. Lesznek portrék és kihalt utcák.

07. 15. kedd
Az emberi értelem fokozatosan mindenhez hozzászokik. Bármilyen körülményhez, bárkihez, ha gátolja is. Vagy épp ellenkezőleg, ha kellemeset ígér. Így szoktam hozzá én is ehhez a városhoz, míg két héttel ezelőtt minden ismeretlen volt és titkos csodák tárháza, addig egy hete már – a kinyílt tárház csodája.

Tegnap voltunk a Fotóművésznél. Ezt el kell mesélnem…
Nevét már akkor megtudtam, amikor Károllyal autóztunk Pécsre. És az üdvözlésnél a Fotóművész lehet, hogy be is mutatkozott, de ez van… Nem fogtam fel, és illedelmesen nem kérdeztem vissza… Mivel itt nem én vagyok a fontos, így hallgatni fogok, mint egy jól nevelt kisfiú :))) A felesége is nagyon kedves és beszédes, mint ő maga. Talán, ő még beszédesebb (amikor megmutatta a műtermét, beszaladt két szomszéd gyerek – mindegyikükre figyelt, megfogta a kezüket, megsimította hajukat, megcsavarta az orrukat – édes gyermekek és édes bácsika!).
Nekem biztosan könnyebb, mint Károlynak. Mert irányítania kell a beszélgetést, kérdezni és megjegyezni, ráadásul (diktafon nélkül, csak jegyzetfüzettel)! Én meg elkalandozhatok és foglalkozhatok a körülöttünk történő dolgokkal… Bár ez nem nagyon jön össze, mert az az agyféltekém, amelyik a zenét érzékeli, most angol frázisokat erőlködik elcsípni és keresi az ukrán megfelelőjét. Ráadásul a Fotóművész egyszer-kétszer mond nekem valamit… járt Kijevben… mikor utazott Oroszországba… utazgatott Kelet-Ukrajnában… Kijevben valami nem tetszett neki (eldöntöm, látva a mimikája és taglejtései alapján)…
Nos. Teljesen elkalandozni nincs időm. De azért próbálkozom.
„Kávé – especial?” – „Az micsoda?” – „Eszpresszo…” – „Akkor nem, rendeset” – két kutya – az egyik apró hízeleg – érdekes – a másik nagy – vidáman futkos – játszanak – cica – kis cicuskák – alszanak – „Nem kell neked kiscica’ – „Nekem?!! Az apartmanomba” – „Valamikor jártunk Csernyivciben” – „Áá?” -  – “Én Csernyivciben” – „tászvitánná”…
A Fotóművész és a felesége Hollandiából jöttek (még mindig keverem ezeket a jelzőket: holland, dács, néderlandi…, és nem tudom, melyik melyiknek felel meg és, hogy miről volt szó igazából nem …). Egy-két éve költöztek ide. Tanulják a nyelvet. „Az a nyelvtan, a nyelvtan!!!”… „Járunk iskolába, de most nyári szünet van, de majd szeptemberben – folytatjuk”… Ekkor Károly elárult engem, azt mondta, hogy nagyon intelligent magyar tanuló vagyok, a lakásom tele van képekkel és magyar szavakkal. Persze túloz! Összesen tizen- akárhány sárga öntapadós cetli van az éjjeliszekrényen és még három angolul.
A Fotóművész nagyon expresszív, gyors, bőbeszédű, sok mimikával és folytonos gesztikulációval. Nagyon valószínű, hogy a gesztikulációjával változtatja meg a szavak jelentését, amit nem tud angolul elmagyarázni (amiért nagyon hálás vagyok neki!).
…Amikor elbúcsúzunk, azt mondja nekem „dá szvidánnyá”. De törve! ... „Tászvitánná” Kedvesem, nekem nagyon rosszul esett, hogy egy harmadik nyelven köszöntek el tőlem, de mit lehet tenni – vendég vagyok!

Estére az időjárás megjavult. A szél szellősen fújdogál, a nap nem süt olyan napszerűen, így lehet sétálgatva sétálni a sétákon, amíg az este bele nem esteledik az éjszakába.
Ma számomra ismeretlen helyeken jártam, eddig ismeretlen utcákat fedeztem fel. Egész közel, az egyiket egyszerűen elkerültem, a másikhoz – lakásom másik oldalán van – jobbra kell fordulni, ha kimegyek a Felsőmalom utcából a Király utca felé.
Ott már nem az a Pécs fogad, mint a fényképeken, az útikönyvekben, újságokban, turista kiadványokban, a térképeken, plakátokon, a turisták elképzeléseiben, vagy az utazók benyomásaiban. Az igaz város – szürke épületek – öreg aszfalt. Üres, virágok nélküli ablakok (leszámítva azokat a piszkosfehér vaskos redőnyöket), konvektorokkal a barokk homlokzatok között.  Átlagos átjárókkal és feliratokkal… Az utcák neveivel… Ezzel szemben, a csatornafedők olyan igényesek, mint a központban.
Az Egyetem utcára és Búza térre fújoltam így.
És az utca, amit eddig elkerültem, és csak egy részében jártam – ez a Mária utca, Mária utcája, az ábrándok, kívánságok, gondolatok, álmok, törekvések, jó gondolatok, szép színek, kellemes, világos, meleg színek, sárga sávok, ablakocskák, jó öreg ablakocskák utcája…

Addig, míg bemegyek az „ábrándok utcájába”, a „Semiramis” kávézóban üldögélek. Zene szól, feltehetőleg valami latinos, mert gitár és egy kis ritmus van benne. De nyugodt. Egy csésze „eszpresszo”. Egy pohár víz (szokás szerint). Süti egy tányéron.
És egy kis Spanyolország (zene).
Egy kis Spanyolország Magyarországon.
Aprókat kortyolgatva megiszom a kávét, minden korty után leteszem a csészét a tányérra, nekidőlök a falnak, átjár az esti hűs, elcsípek néhány esőcseppet az arcokon, nézem a turistákat, akik mit sem törődve a szemerkélő esővel mennek tovább, és újra belekortyolok a csészébe.
Kávé.
Egy kis Spanyolország és csöppnyi Dél-Amerika Magyarországon.