№1(99)
január - február
2009 év

A KÉT ORSZÁGRÉSZ EGYESÜLÉSE: AZ EGYSÉGES UKRAJNA ESZMÉJÉNEK MEGVALÓSULÁSA ÉS CSŐDJE

Pavlo Haj-Nizsnik

  • Tab 1
  • Tab 2
  • Tab 3
  • Tab 4

Az ukránok ősidők óta dédelgetik az egységes állam eszméjét. A Kijevi Rusz feudális felosztását követően ez az eszme maradt az egyetlen lehetséges garanciája államiságunk és nemzeti azonosságtudatunk megőrzésének. Nemzeti történelmünk legnehezebb óráiban Ukrajna legnagyobb fiai ezzel vértezték fel magukat az ellenséggel folytatott küzdelemhez. Az egység önmagában elképzelhetetlen az államiság, a nemzeti haladás nélkül. Ukrajna legkiemelkedőbb vezetői – Nagy Volodimir és Bölcs Jaroszláv, Volodimir Monomach és Jaroszláv Oszmomiszl, Román Msztyiszlavics és Danilo Halickij, Bohdan Hmelnyickij és Iván Vihovszkij, Petro Dorosenko és Iván Mazepa különböző korokban és eltérő történelmi helyzetben kísérelték meg az eszme valóra váltását. Ukrajna önálló államiságának és államszervezeti jellegének elvesztése után sem hunyt ki a nemzetből az állami élet újrateremtésének és egy nagy, egységes, egyívású nemzethez tartozás megvalósulásának reménye.
Bár az ukránok több országban, szétszóratásban éltek, mindig is hittek és reménykedtek a nemzet egyesülésében. Legjobb fiaink harcoltak és az életüket is feláldozták álmaik és reményeik megvalósításáért. A hetmani hatalom felszámolása után több mint száz esztendővel az ukrán nemzeten két birodalom, az Osztrák-Magyar és az Orosz osztozott.
A forradalmi 1917-es esztendő Oroszországban elsodorta a cári hatalmat, és az ukránoknak – más nemzetekkel egyetemben – történelmi lehetőségük nyílt államiságuk újraszervezésére. A Dnyeperen túli térségben létrejött az Ukrán Népköztársaság, amely a következő (1918) esztendőben a Központi Tanács IV. Univerzáléjában és a breszti négyhatalmi béketárgyaláson határozottan megfogalmazta az egységre épülő állami politika iránti eltökéltségét. Az Ukrán Állam, amely 1918-ban lépett az Ukrán Népköztársaság örökébe, az államalkotó folyamat hivatalos irányának tekintette minden ukrán történelmi és etnikai terület hetmani formában történő egyesítését. Szkoropadszkij hetman egység-koncepciójának célja és irányultsága értelmében az Ukrán Állam magában foglalta volna Besszarábiát, a Dnyeszter-melléket, Breszt, Gomel, Sztarodub, Kurszk, Bilhorod, Rilszk térségét, a Don-vidéket, Kubányt, Krímet, Holmit, Kárpát Ukrajnát, Bukovinát, az Erdő-melléket és Kelet-Galíciát.

A nemzeti-felszabadító mozgalom a Nyugat-ukrajnai térségben is felerősödött. Az Osztrák-Magyar Monarchiában, 1918-ban lezajlott forradalom felerősítette a Dnyeszteren túli területek ukránjainak reményeit az önmeghatározás jogának megszerzésére, és maga az a tény, hogy Nagy Ukrajna rendelkezik államisággal, fokozta a bizonyosságukat, hogy a nemzet elkerülhetetlenül eggyé válik az Ukrán Egységes Önálló Államban.
1918. október 6-án, a Kijevi Állami Egyetem ünnepélyes megnyitóján rövid, ám nagy hatású beszédet mondott a nyugati területek képviseletében dr. L. Cehelszkij az osztrák parlament képviselője, aki többek közt kijelentette: „Az öröm és a diadal érzése tölti be a szívemet. Ma leraktuk az ukrán nemzet jövendőjének legszebb alapkövét. Ukrajna csatlakozott az európai kultúrához, és ez a csatlakozás a biztosítéka annak, hogy Ukrajna nem pusztul el. Hiszem, bizonyos vagyok abban, hogy ti, drága testvéreim, magatokhoz öleltek bennünket, galíciaiakat is…” Az egy nemzet két részének feltétlenül egyesülnie kellett, s ennek előszele már érezhető volt.
Eközben, 1918. október 18-án, Lvovban, Jevhen Petrusevics vezetésével megalakult az Ukrán Nemzeti Tanács, amely irányítása alá vonta a Nyugat-ukrajnai nemzetei-felszabadító mozgalmat. Másnap (október 19-én) bejelentették, hogy Kelet-Galícia, Észak-Bukovina és Kárpátalja, amelyek „egységes ukrán területet képeznek, alkotmányosan az Ukrán Állam részévé lettek”.
1918. november 1-én Lvovban győzött a fegyveres felkelés, minek következtében a galíciai kormánybiztos helyettese és az Ukrán Nemzeti Tanács küldöttsége aláírta a jegyzőkönyvet, amelynek értelmében az utóbbi teljhatalmat kap. 1918. november 3-án Csernyivciben, egy tízezres ukrán tüntetésen kapott teljhatalmat a Nemzeti Tanács Bukovina felett. A novemberi események és a nyugati területeken felerősödő államalkotó folyamat mozgósította, egyesítette és összehangolta a galíciai ukránokat, azaz valamennyi pártjuk egységes ukrán állami közösségbe forrt, ami elképzelhetetlen volt Nagy Ukrajnában. A galíciai ukránok azonmód bejelentették, hogy részévé kívánnak lenni a nemzetállamnak, és egységes rendszerben akarnak élni a Nagy Ukrajnában hatalmon lévő hetmanátussal. A novemberi események részvevői első röpirataikban közölték, hogy a nyugati területek az „Ukrán Állam” részei, azaz ez lett a hivatalos elnevezése a Dnyeper két partján elterülő hetmani államszerkezetnek, amelynek Kijev lett a fővárosa. A külső katona-politikai helyzet és a belső társadalmi-politikai feszültségek azonban gyökereiben megváltoztatták a korabeli ukrán politikai közélet egységesítő törekvéseit.
Ezzel párhuzamosan a Dnyeperen túli térségben működő radikális szocialista ellenzék Szkoropadszkij hetman megbuktatására készült. A Nemzeti Tanács november 5-én elküldte Kijevbe két képviselőjét (Nazarukot és Suhevicset), hogy felvegyék a kapcsolatot a hetmani kormánnyal, és járjanak közbe annak érdekében, hogy a Nyugat-ukrajnai területek minél előbb egyesüljenek a Dnyeperen túli Ukrajnával.
1918. november 6-án Nazarukot és Suhevicset fogadta Szkoropadszkij hetman. A küldöttek segítséget kértek az Ukrán Állam vezetőjétől a lengyelek ellen. A költségvetési feljegyzések szerint a hetman, rendkívüli kiadásként 6 millió rubelt, néhány vagonnyi ruhát, lábbelit, fegyvert, cukrot, 10 millió osztrák koronát utalt ki az államkincstárból a Nyugat-ukrajnai Köztársaság megsegítésére. Ezen felül titokban a Galíciai Ukrán Hadsereg rendelkezésére bocsátott egy gyorsreagálású századot, valamint engedélyezte a határ átlépését a szicsi lövészek egy hadtestének is. Ez utóbbiak azonban nem akartak részt venni földijeik védelmében, mert már részesei voltak a hetman elleni összeesküvés előkészületeinek. Mindezekkel párhuzamosan, tekintettel az Ukrajna és a hetmani hatalom körül kialakult külpolitikai helyzetre, valamint az ország középső részén kiéleződött társadalmi-politikai harcra, a hivatalos Kijev nem engedhette meg magának, hogy Nyugat-Ukrajna legálisan csatlakozzon az egységes államszerkezethez.

Ugyanazon a napon, 1918. november 13-án állt fel a Direktórium és alakult meg az új állam, a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság. Az új államban azonban egyre romlott a helyzet. A lengyel nyomás következtében a Tanács (a törvényhozó hatalom) és az Államtitkárság (a kormány) Lvovból Ternopolba, majd pedig Sztaniszlavba költözött. A két új, nemzeti államszerkezetben kialakult bonyolult helyzet ellenére a vezetés nem adta fel az egyesítésre irányuló törekvéseit. E történelmi folyamatban a Dnyeszteren túli Ukrajna politikusai játszották a főszerepet. Tisztában voltak azzal, hogy az újraegyesülés csak szigorú törvényességi alapon valósulhat meg, ezért a Nyugat-ukrajnai Államtitkárság kidolgozott egy előszerződés-tervezetet, amelyet egy küldöttséggel (Levickij és Cehelszkij) átküldött az akkor Fásztivban működő Direktóriumnak. A tervezet részletes megvitatását követően a Direktórium és a Nyugat-ukrajnai küldöttség tagjai 1918. december 1-én aláírták az Előszerződést, amelyben leszögezték: „A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság ezzel kifejezésre juttatja azon megingathatatlan törekvését, hogy a lehető legrövidebb időn belül egyetlen nagy államban egyesüljön az Ukrán Népköztársasággal, azaz kinyilvánítja, hogy nem kíván a továbbiakban önálló államként létezni, következésképpen egész területével és népességével része akar lenni az államilag egységes Ukrán Népköztársaságnak… A két köztársaság kormánya kötelezőnek tekinti magára nézve az egyesülés mielőbbi végrehajtását, hogy mindkét állam valóban egyetlen, osztatlan egységet képviseljen…” A Direktórium nevében a megállapodást V. Vinnicsenko, O. Andrijevszkij, F. Svec és Sz. Petljura, a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság kormánya nevében pedig L. Cehelszkij és D. Levickij írta alá. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a Nyugat-ukrajnaiak fenntartották maguknak a jogot „a területi autonómiára, amelynek határait az egyesülés megvalósulásának pillanatában a két köztársaság állami és kormányszervei által megalakítandó különbizottság jelöli ki. Akkor – hangsúlyozta Vinnicsenko – kerülnek meghatározásra a két állam egyesülésének feltételei is”.
1918. december 14-én lemondott Szkoropadszkij hetman, és december 19-én ünnepélyesen bevonult Kijevbe a Direktórium. Újra a történelem színpadára lépett az Ukrán Népköztársaság. A Zbrucs folyó túlsó partján, 1919. január 3-án, a Nemzeti Tanács sztaniszlavi ülésszakán jóváhagyták a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság és az Ukrán Népköztársaság egyesülési okiratát, amely szerint a két állam “egy egységes, szuverén Népköztársaságban egyesül”, azaz ratifikálták az 1918. december 1-én kelt fásztivi megállapodást. D. Vitovszkij, a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság államtitkára haladéktalanul értesítette e tényről az Ukrán Népköztársaság vezetését: „Sz. Petljurának, az Ukrán Köztársasági Hadsereg főatamánjának. Kijev. Sztaniszlavból. 3/1. A Nyugat-ukrajnai Népköztársaság Ukrán Nemzeti Tanácsa január 3-ai ülésén egyhangúlag jóváhagyta, és ünnepélyesen kihirdette területének csatlakozását az Ukrán Népköztársasághoz… A két egykori köztársaság népének kiontott vérével összeforrasztott egység váltsa valóra a dolgos ukrán nemzet álmát és boldogulását”. Ezen a tanácsülésen megválasztottak egy 65 tagú küldöttséget, amelynek vezetésével L. Bacsinszkijt bízták meg. A galíciai, bukovinai és kárpátaljai tagokból álló küldöttség január 16-án érkezett Kijevbe, és részt vett az Ukrán Népköztársaság Direktóriumának és Minisztertanácsának ülésén.
1919. január 19-én a lapok közölték a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság kormányának az Ukrán Népköztársaság Direktóriumához intézett hivatalos felhívását, amelyben közölték, hogy Nyugat-Ukrajna ratifikálta a fásztivi szerződést.
Ezzel összefüggésben rá kell mutatni még egy fontos momentumra, amelyről kortársaink általában hajlamosak elfeledkezni. Az ukrán területek egységesítésének eszméje akkoriban nemcsak Nagy Ukrajnát és a Nyugat-ukrajnai Népköztársasághoz tartozó területeket (Galíciát, Lemkivscsinát, Erdőmelléket, Bukovinát, a Kárpát-melléket, Nyugat-Podolt, stb.) ragadta magával, hanem Kárpátalját is. 1919. január 21-én, Huszton, a kárpátaljai ukránok népgyűlése (un. Magyar Rusz) jóváhagyta „az egyesülést… az Egységes Ukrajnával”, és kérelmezte, „hogy az ukrán csapatok foglalják el az ukránok lakta járásokat”. A döntés legitimálására és törvénybe foglalására azonban nem került sor, mert hamarosan külföldi csapatok (csehek és románok) szállták meg Kárpátalját. Itt emlékeztetnénk arra, hogy a román egységek már 1918. november végén megszállták Bukovina és Besszarábia ukránok által lakott területeit. Az intervenció alapját az Antant és a központi hatalmak közötti, Versailles-i és Saint-Germain-i békeszerződések egyes cikkelyei szolgáltatták, melyek értelmében a Nyugat-ukrajnai területeket azokhoz a nemzetállamokhoz csatolják, amelyek az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén léteztek.

A magyarországi ukránok népgyűlésének határozata

1919. január 21.

1. A magyarországi ukránok népgyűlése 1919. január 21-én támogatta, hogy Máramaros, Ugocsa, Bereg, Ung, Zemplén, Sáros, Spizs és Abaújtorp csatlakozzon az Egységes Ukrajnához, és kéri, hogy az új állam az egyesüléskor legyen tekintettel a magyarországi ukránok különleges helyzetére.
A népgyűlés bejelenti, hogy Magyarország ukrán népessége nem ismeri el az „Orosz Földre” vonatkozó „tizedik törvényt”, amelyet 1918-ban Budapesten fogadtak el, mert azt a nép jóváhagyása és közreműködése nélkül hozták.

2. A gyűlés eme döntése értelmében az ukrán nép nem küldi el képviselőit a magyar parlamentbe.

3. A népgyűlés kéri, hogy az ukrán csapatok szállják meg az ukránok lakta megyéket, és lássák el élelemmel a nehéz körülmények közt élő lakosságot.

4. A népgyűlés üdvözli Ausztria-Magyarország minden felszabadult nemzetét, a csehszlovákokat, délszlávokat, románokat, lengyeleket és németeket.

5. A gyűlés köszönti a magyar népi kormányt, amely demokratikus alapokon állva elismerte a népek önrendelkezési jogát, és nem alkalmazott semmilyen erőszakos eszközt az ukrán nemzet politikai szerveződése és valós szándékainak kifejezésre juttatása ellen.

6. A gyűlés köszönetét fejezi ki minden Antant államnak és szövetségeseinek azért, hogy őrizték a demokrácia szellemét, és kiharcolták az elnyomott népek szabadságát, s egyben segítségüket kérik a Népgyűlés határozatainak megvalósításához.

7. A Népgyűlés az ukránok ügyeinek intézésére 100 tagból álló Központi Néptanácsot választ, amely teljhatalommal képviselheti a magyarországi ukránok érdekeit mindenben és mindenhol, minden nemzettel szemben, ahol erre igény mutatkozik, s mindenkor mindent megtesz az ukrán nemzet érdekeinek képviseletében.

1919. január 22. és 24. között, I. Ohijenko forgatókönyve szerint zajlott le Kijevben az UNK IV. Univerzáléjának évfordulójára emlékező, és az Egységes Ukrajna megszületése előtt tisztelgő össznépi ünnepségsorozat. A Direktórium erre az alkalomra is kiadott egy Univerzálét, amelyben az alábbi sorok olvashatók: „Mostantól fogva egységbe forrnak az egységes Ukrajna évszázadok óta elszakított nemzetrészei – a Nyugat-ukrajnai Népköztársaság, Bukovina, Magyarországi Rusz – és a Dnyeperen túli Nagy Ukrajna…” Az ünnepségeken a magyarországi ukránok Népgyűlését L. Bacsinszkij, L. Cehelszkij és Sz. Vitvickij képviselte.

(Folytatjuk)