2009. július 9-én volt 350 éve annak, hogy az ukrán hadsereg Konotop alatt legyőzte a moszkvai seregeket. Ennek a csatának a leírása sokáig tabu volt (az egyetlen kivétel Sz. Szolovjov) az orosz, de különösképpen a szovjet történetírásban. A csata történéseit évszázadokon át elhallgatták, mert a konotopi események igaz története számos birodalmi mítoszt szertefoszlatott volna. Csak az emigrációban élő ukrán történészek beszéltek és írtak erről az ütközetről. A függetlenné vált Ukrajnában azonban egyre többször kerül szóba ez a nagy ukrán győzelem. A konotopi csata tényeinek elemzése során megállapítható, hogy ez az ütközet az ukrán haderő egyik legnagyobb és legdicsőségesebb győzelme. A kozák seregek Konotop alatti győzelmének 350. évfordulója alkalmából Sapovalovka faluban (Szumi megye, konotopi járás) rendezett megemlékezésen Viktor Juscsenko ukrán elnök a következőket mondta: „Ne féljünk a saját történelmünktől. A konotopi csata Bohdan Hmelnickij felszabadító háborújának következménye és Ivan Mazepa fegyveres fellépésének előzménye volt”. Juscsenko hangsúlyozta, hogy „a nemzetnek emlékeznie kell minden győzelmére és minden megpróbáltatására, mert mindkettőért egyenlő mértékben felelős, s ezekből vonhatja le a megfelelő következtetéseket és vehet példát”.

Előtörténet

Az 1654 januárjában lezajlott perejaszlávi tanácskozás és a Moszkvában megkötött ukrán-moszkvai szerződés értelmében Ukrajna csak moszkvai cári protektorátus alatt őrizhette meg államiságát. A cár az alábbi területeken volt köteles autonómiát biztosítani Ukrajna számára: a hetmant és a sztarsinát (elöljárót) a tanács választhatja; az ukrán kormányok és bíróságok függetlenek Moszkvától; Ukrajnában az ukrán kormány szedi be az adókat; a kozák hadsereg létszáma 60 ezer főt számlálhat, fennmarad és megőrzi jogait az ősi rendi felosztás: kozákság, nemesség, polgárság, papság. Ukrajnának továbbra is jogában állt tárgyalásokat folytatni külföldi országokkal. Az ukránok a következő jogokat ruházták át a cárra: katonai parancsnokot és fegyveres csapatot állomásoztathat Kijevben; a külföldi követségek létesítéséről a hetman köteles tájékoztatni a cárt; az új hetman megválasztásáról is tájékoztatni kellett a cárt. A cár saját oklevelet adott ki az egyes rendek jogainak megerősítésére vonatkozóan. Moszkva azonban kezdettől fogva a szerződés megszegésén munkálkodott, egyre jobban korlátozva az ukránok autonómiáját. Nyilvánvalóvá vált a kétféle világlátásának összeegyeztethetetlensége: a kozákok demokratikus berendezkedése nem fért össze a Moszkoviában uralkodó despotizmussal. Már két év elteltével durván megsértették a megállapodást. 1656. október 24-én a moszkvai cár, a perejaszlávi tanácskozáson kötött szerződésben foglaltak ellenében előzetesen nem tájékoztatta Ukrajnát arról, hogy Vilnában békeszerződést kíván kötni Lengyelországgal, amelynek értelmében Ukrajna lengyel protektorátus alá kerül. Az Ukrajnára gyakorolt nyomás erőteljesen nőtt Bohdan Hmelnickij halála után. Moszkva a saját jelöltjének kezében szerette volna látni a hetmani buzogányt akkor, amikor Ivan Vihovszkij személyében már hivatalosan is megválasztották az új hetmant. A cári hatalom szándékosan szította az ellentéteket, mintegy polgárháborút provokálva.

Ivan Vihovszkij

Ivan Vihovszkij a vihovi illetőségű (ma: Zsitomír megye, korosztenyi járás) Vihovszkij-Lucsics pravoszláv nemesi családból származott. Apja, Osztafij a Kijev melletti, gogolevi uradalom birtokosa volt. A fiatal Vihovszkij a Mohiljani Kollégium diákja volt. Az 1640-es évek második felétől főhadnagyként szolgált a kanyivi Jurij Holub ezredes mellett. Szolgálat közben ismerkedett meg Bohdan Hmelnyickijjel, aki akkoriban csihirini főhadnagy volt. Az 1648-49-es ukrán-lengyel háború kezdetén részt vett Sztepan Potockij 48-as hadjáratában és a lengyel seregek zaporozsjeiek elleni megtorló akciójában. A Zsovti Vodi alatti ütközetben megsebesült és az akkoriban az ukránok szövetségeseként harcoló tatárok fogságába esett. Hmelnickij egy lóért kiváltotta a fogságból, és írnoki feladatokkal bízta meg. Ivan Vihovszkij létrehozott egy nagy kancelláriát, tehetséges emberekkel vette körül magát, kormányhivatalnokok és diplomaták egész nemzedékeit nevelte ki. Az írnok hivatala az állam legfontosabb hivatalává lépett elő. Bohdan Hmelnickij hetmansága alatt Vihovszkij részt vett minden hadjáratban, minden tárgyalást ő folytatott le, és nagy befolyással volt a hetmanra. Bohdan Hmelnickij halála után a kozák sztarsina eltávolította a hatalomból Jurij Hmelnickijt, és az 1657. szeptemberi, csihirini tanácskozáson hetmanná választották Ivan Vihovszkijt. Következetesen kitartott Hmelnickij célkitűzése – az ukrán államiság megőrzése az ukránok által lakott területeken – mellett. A függetlenség kivívása érdekében azonban meg kellett szabadítani Ukrajnát azoktól a kötelékektől, amelyek a moszkvai cári hatalomhoz láncolták. Vihovszkij, céljai elérése érdekében szövetségesek után nézett. Így született meg a Svédországgal kötött 1657-es szerződés, ekkor újították meg a krími cárral kötött régi megállapodást, amelynek értelmében Ukrajna támogatáshoz jutott, és békeszerződéssel zárhatta le a Lengyelországgal vívott háborút.

Az 1658-1659-es ukrán-moszkvai háború

Ukrajna és a moszkvai cári hatalom közötti háborút Ivan Vihovszkij kezdeményezte, mert Moszkva beavatkozott Ukrajna belügyeibe a Martin Puskarj által kezdeményezett 1658-as lázadás idején. Vihovszkijnak akkor sikerült legyőznie a báb-összeesküvőket, Barabást és Puskarjt. Ez a testvérháború azonban 50 ezer emberéletet követelt. A hadüzenetre vonatkozó döntés az 1658 júniusában, a csihirini tanácskozáson született. A hetman univerzálét intézett a nemzethez és kiáltványt a szomszédos országokhoz, amelyekben megnevezte a háború okait: „Nem másért fogadtuk el a moszkvai nagyfejedelem protektorátusát, mint azért, hogy megőrizhessük Isten segítségével kivívott és a kiontott vérrel megszentelt szabadságunkat. A cár azonban nem váltotta be Ukrajna reményeit, nem nyújtott segítséget az ellenségek ellen, megegyezett Lengyelországgal a kozákok rabigába taszításáról, erődítményt építtetett Kijevben, hogy járma alatt tarthassa a nemzetet, a cári hadurak támogatták a lázadókat, lerabolták a vidéket. Minden tekintetben nyilvánvaló Moszkva ravasz árulása, elsősorban házon belüli, polgárháború kirobbantásával, azaz saját fegyvereinkkel készíti számunkra az igát. Mindezt felderítettük…, most pedig kénytelenek vagyunk felállítani a törvényes védelmi rendszerünket, és segítséget kérni a szomszédainktól szabadságunk megvédése érdekében. Nem mi vagyunk a most kibontakozó háború okozói…”
1658-ban, Hagyacsban az ukrán kormány szerződést kötött Lengyelországgal, melynek értelmében Lengyelország három állam – Lengyelország, Litvánia és Orosz Nagyfejedelemség néven Ukrajna – szövetségét képezte volna. A szerződés szerint Ukrajna csak a királytól függött és szabad ország maradhatott volna. Lengyelország, Litvánia és Ukrajna minden ellenséggel szemben közösen lépett volna fel. Ukrajna a saját földjén teljesen önálló lett volna. A legfőbb hatalmat a hetman, a népi szejm vagy a nagytanács gyakorolta volna. Ukrajna saját bírósággal rendelkezett volna, ahol az ukrán lett volna a tárgyalás nyelve, saját szálláshelyén adót szedhetett volna, saját katonai vezetői, kormányzói, miniszterei és kozák serege lehetett volna. Bár a szerződés pontjai elég előnyösek voltak Ukrajna számára, a valóságban azonban semmi sem realizálódott. Az ukrán-moszkvai háború Danyil Vihovszkij 20 ezres ukrán seregének Kijev elleni hadjáratával kezdődött. A hadjárat célja az volt, hogy elkergessék Kijevből azt az 5 ezres moszkvai egységet, amely 1654-től állomásozott ott Vaszil Seremetyev bojár parancsnoksága alatt. Ez, és a többi, Kijev elleni hadjárat sikertelen volt. Az ukrán kormány kénytelen volt leállítani a Kijev elleni támadásokat, és minden katonai erőt arra összpontosítani, hogy Hrihorij Romadanovszkij cári seregét visszaszorítsák Lohvicáig. A moszkvai csapatok előretörését 1658-ban, egy sikeres hadjárat eredményeképpen Hrihorij Huljanickijnek sikerült megállítani Pirjatinnál. Ezzel a hadjárattal sikerül megállítani a Kijev irányában támadó moszkvai hadakat is. A cári hatalom megrettent, és úgy döntött, hogy engedményeket tesz az ukránoknak: kivonja az orosz egységeket a városokból és a hagyacsi szerződésben megfogalmazottak szerint ismeri el Ukrajnát. Ezzel párhuzamosan azonban újabb, 84 ezres sereg indult el Ukrajna irányába Alekszej Trubeckoj herceg parancsnoksága alatt. A védekező ukrán egységek Szribnijig és Konotopig hátráltak. Trubeckoj Pozsarszkij herceg egységét vetette be Szribnij ellen. A kozákok vereséget szenvedtek, a támadók hatalmukba kerítették a várost, és elkezdték a leszámolást a békés ukrán lakossággal. A szembeszegülőket megölték, a többieket foglyul ejtették.

1659. július 9. A konotopi csata

A sokezres moszkvai hadsereg áprilisban Konotop alá ért. Az ukrán védők – 4 ezer kozák és a város lakossága – Hrihorij Huljanickij vezetésével nem adták meg magukat, 70 napon át – 1659. április 29-től július 8-ig – elkeseredetten küzdöttek. A várost szinte naponta támadta a tüzérség. Kéthavi ostrom után Huljanickij levelet írt Ivan Vihovszkijnak, amelyben leírta, hogy a város védői a végsőkig kimerültek, éjjel-nappal tart a küzdelem, az ellenség temeti be az erődöt övező árkot, nincs víz, fogytán a lőszer, a lovak elhullottak. Az ezredes figyelmeztette a hetmant, hogy legfeljebb egy hétig tarthatják magukat. Válaszképpen Vihovszkij gyorsan átirányította a katonákat, és segítségül hívta a krími kán 30 ezres seregét. Az egyesített hadak megérkeztek Konotop alá. Sapovalovka közelében a hetman szétverte a moszkvaiak előőrsét, és észrevétlenül közelített Konotophoz. 1659. július 7-én a Szosznyivka folyócska mentén, Konotop közelében csaptak össze az ukrán és a moszkvai csapatok előőrsei. Trubeckoj herceg, megkésve értesülvén arról, hogy maga a hetman közelít hatalmas sereg élén, a szosznyivkai átkelőhöz dobta át csapatainak fő erejét (15-20 ezer katonát). Július 9-én került sor a nagy ütközetre. Ivan Vihovszkij hetman két részre osztotta a sereget: a kozákok és tatárok egy részét a háttérbe, rejtekbe vonta, maga pedig a seregek nagyobbik részével szembe támadta az ellenséget. A gyors támadást követően az ukránok hátrálni kezdtek, a mocsaras területre csalogatva az ellenséget. Szemjon Pozsarszkij herceg 30 ezres sereg élén a kozákok nyomába eredt a folyó túlpartja irányában, de nem mindegyik lovasnak sikerült átkelnie. Ekkor az egyik oldalról Vihovszkij egységei, a másikról pedig a tatárok lendültek támadásba. A csapás váratlanul érte a moszkvai egységeket. Kitört a pánik a moszkvai nehézlovasság képtelen volt visszafordulni, és támadó pozícióba állni, mert beragadt a lápba. A cári sereg Konotop alatt szenvedte el történelmének egyik legszörnyűbb vereségét. Elveszítette tüzérségét és zászlóit, 30 ezer katonája esett el a harcmezőn, több ezren fogságba estek, többek közt a két hadvezér, Lvov és Pozsarszkij herceg is. Az utóbbit tiszteletlen magaviselete okán szinte azonnal kivégezték. Július 9-én az ukránok és a tatárok megérkeztek Konotop közvetlen közelébe, ahol egy másik, immár hátráló moszkvai egység állomásozott. Ekkor a hős városvédők, Hrihorij Huljanickij kozákjai csaptak le az ellenségre. Alekszej Trubeckoj serege, az ukrán üldözők elől menekülve megérkezett a cári birodalom határára, és 1659. július 20-án a sereg maradványai elérték Putyivlt. Az ütközet következményeit szemléletesen írta le Orosz történelem című munkájában Szerhij Szolovjov, a XIX. században élt orosz történész: „A moszkvai lovasság színe-java egyetlen nap alatt odaveszett, és ezt követően a moszkvai cár már soha többé nem tudott hadba küldeni ilyen kiváló sereget. Alekszej cár szánalmas öltözékben lépett a népe elé, és rémület lett úrrá Moszkván. A csapásnak azért volt ekkora súlya, mert váratlan volt. Trubeckoj, akiben a legjobban bíztak, elveszejtett egy ekkora sereget! Moszkva, a cári főváros most a saját biztonságáért remeg. Cári parancsra most minden rendű-rangú embert berendeltek földmunkákra, hogy megerősítsék Moszkvát. Úgy hírlik, a cár kilátogat a Volgára, Jaroszlávlon túlra…” Az ukránok 4 ezer kozákot, a tatárok 6 ezer harcost veszítettek a konotopi csatában.

Mindent egybevetve, Ukrajna szempontjából sikeres volt az ukrán-moszkvai háború. Sajnos azonban, hogy Ivan Vihovszkij hetman nem tudott élni a konotopi csatában aratott ragyogó győzelem adta lehetőségekkel, mert nem az vezetett el egy olyan végső győzelemhez, amellyel Ukrajna megőrizhette volna függetlenségét. Ukrajnában továbbra is moszkvai egységek állomásoztak. Ivan Szirka, a Zaporozsjei Szics hetmanja megtámadta a Krímet, és a tatár szövetségeseknek haza kellett menniük. A Balparton erőre kapott az Ivan Bezpalij vezette Moszkva-barát ellenzék, amely megvádolta a hetmant, hogy eladja Ukrajnát a lengyeleknek. Kitört a kegyetlen polgárháború. Vihovszkij megpróbált kitartani a Jobbparton, de itt is kibontotta szárnyait az ellenséges mozgalom. A hermanivi tanácskozás – 1659 szeptemberében megfosztotta Vihovszkijt a hetmani hatalomtól. A hős hetman kénytelen volt Lengyelországba távozni. Íme, hogyan írt Vihovszkijról az ukrán nemzet másik nagy fia, Ivan Necsuj-Levickij: „Nyugtalan élet, szomorú és boldogtalan halál volt Ivan Vihovszkij hetman, a nagylelkű hazafi, érzékeny politikus, Ukrajna jogainak védelmezője, a bölcs és európai iskolázottsággal bíró ember osztályrésze. Vihovszkij szívből szerette Ukrajnát, síkra szállt politikai és nemzeti jogaiért, odafigyelt az ukrajnai tudományra és az oktatásra, kortársainak egyik legnagyobbika volt Bohdan és Nemirics mellett. Korának legnagyobb személyiségeivel – Bohdan Hmelnickijjel, Dorosenkóval és Mazepával állíthatjuk egy sorba”.
Napjainkban évszázados álmából ébredezik az ukrán nemzet emlékezete, és az ukránok tisztelettel adóznak hőseiknek, akik életüket adták hazánk szabadságáért és függetlenségéért. A történelmi emlékezet arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk annak a nemzeti tragédiának a lényegéről és okairól, amely évszázadokon át sújtotta Ukrajnát, hogy sohase ismétlődhessen meg, mert legnagyobb sajnálatunkra a jelen történései kísértetiesen emlékeztetnek a régmúltra.
A dicső győzelem emlékére a kijevi patriarchátus Szűz Mária tiszteletére kozák templomot emeltetett Konotopban, és egy emlékkő utal a város 1659-es hős védőire, Sapovalovka falu mellett pedig emlékmű idézi fel a konotopi győzelmet.

Nagyija Muzicsuk