№4(102)
július - augusztus
2009 év

Zarándoklat Pocsajevbe és Zarvanicába

foto

Május végén magyarországi ukrán zarándokok egy csoportja látogatott el a nyugat-ukrajnai szent helyekre. A pocsajevi és zarvanici zarándoklatról Sikk Krisztinával beszélgettünk.
Hromada: Milyen érzésekkel utaztak Ternopil térségébe?
Sikk Krisztina: Bár Galíciában születtem és ott is nőttem fel, sohasem jártam Pocsajevben és Zarvanicában. Amikor megérkeztünk a pocsajevi Lavrába, nagyon meglepődtem, amikor megláttam a sok tekintélyt parancsoló templomot, mert csak magára a monostorra számítottam. Az is meglepetés volt számomra, hogy a Lavra mindmáig a moszkvai pravoszláv patriarchátus fennhatósága alá tartozik, pedig Ukrajna legnyugatibb területén fekszik. Nehéz kimondani, de a helyzet változatlan…
Nagyon felkészült idegenvezetőt kaptunk, aki beszélt a pocsajevi Lavra történetéről, többek közt elmondta, hogy egy pásztornak megjelent az Istenanya, és Szűz Mária, az egyik kőre lépve, otthagyta a lába nyomát. Az emberek máig tisztelik a szent helyet, amelyet körbekerítettek, és ott imádkoznak Jézus anyjának képe előtt. A relikvia a legnagyobb templomban van.
Nagyon sok emberrel találkoztunk, s nemcsak kirándulókkal, hanem Ukrajna különböző vidékeiről érkezett zarándokok csoportjaival. A Lavrában szálloda is van a messziről érkezetteknek.
Buszunk sokáig – közel három órát – araszolt Pocsajevbe, pedig azt hittük, hogy rövidebb ideig tart Lvovból a monostorig vezető út. Szerintem legalább kétszáz kilométert tettünk meg, hiába is mondták, hogy rövidebb a távolság. Úgy gondoltuk, hogy betérünk a zarvanicai görög katolikus monostorba is, de ezt az utat egy másik napra kellett halasztanunk.
Nagy hatással volt ránk az a barlang is, ahol a pocsajevi monostor alapítója és első elöljárója nyugszik. A szent helyre naponta rengetegen jönnek, és nagyon sokáig kell várakozni, hogy bejussunk a szerzetes földi maradványait rejtő temetkezési helyre. A sírnál egyidejűleg legfeljebb tízen tartózkodhatnak és imádkozhatnak. Sajnos, mi nem tudtuk kivárni a sorunkat…
H.: Sikerült eljutni azokra a helyekre, ahol annak idején Tarasz Sevcsenko is imádkozott?
S. K.: Érdeklődtünk erről az idegenvezetőnél, aki beszélt is nekünk ezekről a tényekről, de Sevcsenko imahelyét nem mutatták meg nekünk, bármennyire erősködtünk is. Másfelől azonban Pocsajevben több ilyen hely is lehet, és mindegyik a maga módján érdekes.
H.: Mi az, ami Pocsajevben a leginkább szembe tűnt önöknek, akik egy olyan országból érkeztek, ahol mások a szellemi értékek, eltérőek a kulturális és világi hagyományok?
S. K.: Nem is gondoltuk, hogy a monostorban ennyire szigorúak a rendszabályok, amelyek még a látogatók számára is kötelezőek. A nőktől megkövetelik a hosszú szoknyát, szó sem lehet miniről, nadrágról vagy sortról. A férfiakra is kötelező a mértéktartóbb öltözködés. Mindez nagyon zavarba hozott bennünket, mert amikor kánikula van, az ember a lehető legkényelmesebb viseletben utazik, és a lehető legkevesebb holmit viszi magával.
Egyébként, persze nem csodálkoztunk, hogy a monostorban fennmaradtak a látogatók öltözékére vonatkozó konzervatív előírások. Kénytelenek voltunk a helyi kölcsönzőben 20 hrivnyáért hosszú szoknyát bérelni, és szorosan bekötni a fejünket kendővel. El is viccelődtünk a megjelenésünkön, méghozzá közönség előtt, de nem tehettünk semmit, el kellett fogadni a helyi szabályokat…
Feltűnt, hogy a monostor területén folyamatosan cirkál a megerősített őrség, megelőzendő bárminemű rendbontást. Vagy talán a velük szembeni provokációtól tartottak? A saját népüktől félnek? Ez is furcsa volt egy kicsit.
H.: Hogy érezték magukat másnap Zarvanicában?
S. K.: Elmesélték nekünk, hogy itt is megjelent egy dombocskán Szűz Mária, és ennek emlékére először egy kis fatemplomot építettek, azután pedig egy kisebb kolostort, a székesegyházak később épültek. Most naponta több misét is tartanak az itteni templomokban. A hívek gyónhatnak. Nem messze a kolostortól, a falu öreg templomában őrzik a csodatévő Szűzanya arcmását. Zarándokok tömegei, és persze a helyiek is kérik Mária segítségét számtalan gondjukra-bajukra. Itt láttuk a 12 stációból álló Kálváriát. Az emberek térdelnek a nagy keresztek előtt és imádkoznak. Előfordul, hogy egész csoportok térdelnek, megfeledkezve minden emberi hívságról.
H.: Talán nem is rossz, hogy Ternopol térségében és történelmi hazánk egyéb vidékein olyan sok a vallásos ember, mert akkor az ukránok még nem veszítették el minden lelki értéküket, és a vallás, a szokások, a kultúra és az élet más terrénumai révén van remény a nemzet újjászületésére?
S. K.: Én sem hittem volna, ha mástól hallom, de személyesen tapasztaltam, hogy az ukrán nép valóban istenhívő. Erről Zarvanicában is meggyőződhettünk. Ahogy közeledtünk a kolostorhoz, az út mindkét oldalán, de az úttesten is annyi személyautó és autóbusz várakozott, hogy lehetetlen volt haladni. Csak Hartyányi Jaroszlavának és diplomata útlevelének köszönhettük, hogy az őrök átengedtek bennünket és nem kellett gyalogolnunk a templomig. Ez egy egyszerű vasárnapon történt, a nagy egyházi ünnepeken Zarvanicában egyszerűen megbénul a közlekedés.
És milyen sok gyereket és fiatalt láttunk Pocsajevben és Zarvanicában! Látszott rajtuk, hogy tiszta szívből, nem pedig a látszat kedvéért imádkoznak. Nagyon sok fiatal vett részt az egyházi szertartásokon is.
H.: Milyen érzésekkel tértek vissza Lvovba?
S. K.:  Nagy lelki megkönnyebbülést éreztem. Sosem gondoltam volna, hogy az ember a számtalan gond ellenére ilyen jól érezheti magát otthon. Boldog vagyok, hogy bár Magyarországon élek, meglátogathattam az ukránok szent helyeit. Ezeken a helyeken sok beteg lel gyógyulásra, az egészségesek pedig nagy lelki támaszra. Jó lenne minél gyakrabban elmenni az ilyen helyekre.
Lvovon és Ternopolon kívül átutazóban érintettük Ivano-Frankovszkot is. Útközben betértünk Rohatinba, Szulejmán török szultán legendás asszonya, Násztya Liszovszka szülőhelyére. Ezt a kirándulást is megőrzi az emlékezet. Egyébként Roxolánának emlékművet állított szülővárosa.

Tudósítónktól